Szappanbuborék

Amikor kicsik voltunk, azt hittük, hogy van egy ország a felhők felett.

Azt hittük, hogy mindent kisállat, aki meghalt odaköltözik.

Azt hittük, hogy a kutyák a Holdat azért vonyítják, mert beszélgetnek a Holdkutyával.

Amikor kicsik voltunk, senkit nem zavart, ha valamit elrontottunk.

Amikor kicsik voltunk, azt gondoltuk, hogy a nagytesónknak soha sincsen igaza, és hogy sosem fogunk veszekedni a szüleinkkel.

Amikor kicsik voltunk, mindenkit feltétel nélkül szerettünk, és mindenkiben megbíztunk. Elhittük, hogy a gonosz emberek is lehetnek néha jók.

Amikor kicsik voltunk, nem volt érdekes, hogy áll a hajunk.

Amikor kicsik voltunk, az élet egy színes szappanbuboréknak látszott.

Most, hogy nagyok lettünk, tudjuk, hogy a felhők fölött csak az ózonréteg van.

Tudjuk, hogy a gyűrűsférgek és egyéb korhadéklakók bontják le a tetemeket.

Tudjuk, hogy a Holdon csak por van, na meg Amstrong bácsi lábnyoma.

Most, hogy nagyok vagyunk, az is baj ha öt perccel később kelünk fel.

Tudjuk, hogy a nagy testvérünknek is, néha ugyan, de igaza van, és minden héten összeveszünk a szüleinkkel.

Most, hogy nagyok vagyunk, különbséget teszünk ember és ember közt, kevesekben bízunk meg, és még kevesebbeknek bocsátunk meg.

Amióta nagyok lettünk, állandóan fésűt hordunk a táskánkban, és egy egész sminkstúdiót.

Amióta nagyok lettünk, az élet egy nagy tábla keserű csokoládé.

De van valami, amit akkor is tudtunk, amikor kicsik voltunk, és most is tudjuk, hogy nagyok vagyunk. Amikor valaki azt mondja nekünk, hogy valamit nem lehet megoldani, vagy megtenni, mi tuti, hogy megcsináljuk…

Lapos kövek

Tegnap este beszélgettem egy ismerősömmel. Mondjuk ez is túlzás, mert beszélgetni sem lehetett vele.  Bulizni volt, és azt mondta, nincs jó kedve, de nem tudja, hogy miért.

Furcsa. Mostanában az emberek többsége így él. Bulizni jár, utána meg rosszul érzi magát és nem a másnaposságtól. Egyszerűen csak az ürességtől. Pedig piál rengeteget, haverok, bagózás, eszementkedés. Utána ismét előtör az üresség érzése, a hiány, a nagy semmi. Felettébb rossz állapot, néha én is találkozok vele, mivel nehéz kirekeszteni az életből. Ha benne élsz egy közegben, ami tetőtől talpig feltöltődött vele, és árasztja magából, közelharcot kell vívnod, hogy rád ne ragadjon át. De mi is ez az egész?

Leginkább tehetetlenségnek nevezném, de társul hozzá a bizonytalanság, és az elengedhetetlen magány. A három „legjobb” dolog, ami ha egyszerre támad meg, úgy megbénít, mint egy medúza csípése. Egy lapos kavics leszel az úton, és nem haladsz semerre, csak ha beléd rúgnak. Stagnálsz.

Mi a kiváltó ok?

Természetesen előfordul, hogy nehéz napod volt, és leeresztesz utána, mint a héliumos lufi, amit kiszúrnak egy tűvel. Ez teljesen normális. De valaki mindennap ezt érzi. Mitől?

Valahogy hajlamosak vagyunk elhitetni magunkkal, hogy nekünk a világon a legrosszabb. Hogy nincs megoldás a problémáinkra. Fásultan ülünk egy székben, nézünk ki a fejünkből, lassú, szomorú számokat hallgatunk, erősítve magunkat abban, hogy szerencsétlenek vagyunk, és nekünk nem megy semmi. Közben pedig dühösek vagyunk az egész világra, ami akadályoz abban, hogy jól érezzük magunkat és nem ért meg minket, a bajainkat, pedig igazán megérdemelnénk a törődést.

De mi van azokkal, akik mindennap a szeméttelepet túrják, és minden percük tényleg arról szól, hogy még egy nappal tovább húzzák? Mi van azokkal, akik nap mint nap éheznek, elzárva a civilizált élettől, különféle borzalmas járványok között? Vagy a nyomortelepeken tengődnek, gyerekek akik teljesen kiszolgáltatottak.  Eszünkbe sem jutnak, mert magunkkal vagyunk elfoglalva, meg azzal, hogy mi milyen szerencsétlenek vagyunk. Csak akkor figyelünk fel, ha látjuk őket képeken, és a televízióban, megborzongunk, egy kicsit feleszmélünk, hogy nekik milyen rossz, és végignézzük a szenvedésüket egy forró kávéval a kezünkben, fedett helyen… Aztán ülünk, és szenvedünk tovább, kitalálva magunknak mindenféle magyarázatot arra, hogy miért sajnálhatjuk magunkat. Nem igaz?

Talán a pocsék kis komfortzónánk mégis kényelmesebb, kevesebb vesződséget igényel az önsajnálat, a nyavalygás nem jár olyan bonyolult erőfeszítéssel, mint küzdeni valamiért.

Sokaknak megvan mindenük, mégis rinyálnak állandóan, tömegbe verődve. Eszükbe sem jut, hogy valaki az ő jólétükért mennyi áldozatot hoz. Eszükbe sem jut, hogy mondjuk, milyen érzés lehet leülni a zongora elé, és megtanulni egy dalt. Vagy újra és újra lerajzolni ugyanazt a vázát, amíg tökéletes nem lesz. Leülni egy fehér papír elé és verset írni, táncórákra járni, leülni a gitárral a kezedben, feltenni a fejhallgatót és addig gyakorolni, amíg az ujjaid végén már megkeményedett a bőr. Mert így kezdődik az egész. De mielőtt bármelyik bevillanna az agyukba, elfogja őket a sürgős „jajdeszarazéletem” és a „deszemétmindenki” és az „engemmindenkicsakkihasznál” életérzés és a közutálkozás azok ellen, akik nem hozzájuk hasonlóan gondolkodnak. Csodálkozom azon, hogy a világon élő emberek kilencven százaléka miért nem lett még öngyilkos, hogy még élnek egyáltalán emberek a földön…

Szerintem nem jó kavicsnak lenni. A kérdés az, hogy abban a lapos kőben mennyi önálló akarat van arra, hogy tegye a dolgát, és véghezvigye a céljait.  Mert ugye belátod, hogy akkor, ha egészséges vagy, rendelkezel aggyal, minden csak egy karnyújtásnyira van tőled, nem okolhatod a világot saját gyengeségeid miatt, a szüleid elcseszett életéért, válásáért, hazugságaiért, meg azért, hogy szívszerelmed átvert, amíg te becsületesen küzdöttél érte, ugye ezekért nem te vagy a felelős, meg az összes többi baromságért, amit nem te okoztál. Te csak hagyod, hogy tönkretegyék az életedet. Mert TE nem teszel ellene, és TE nem döntöd el, mi a fontosabb és TE engeded, hogy a körülmények, a hangulatok uralkodjanak rajtad. Nem küzdesz, nem akarsz.

Csak hagyod, hogy szaporodjanak a lapos, tehetetlen kövek. Visszahúznak téged, és a végén már csak azt érzed, hogy olyan vagy, mint ők, közben különbnek hiszed magad. Olyannak, aki mégis kilóg a sorból.  De miért? Minek? Arról fogalmad sincs, de biztos megmagyarázod.

Tudod, nekem sincs. De talán majd jövőre megértem.

Spanyol szappanopera

Néha elgondolkozom azon, hogy össze kellene állítanom egy listát azokról az őrültségekről, amiket még véghez akarok vinni, de rájöttem, hogy az kevésbé lenne élvezetes, mintha egyszerűen, spontán jönne az egész.

Soha nem hittem volna, hogy a hétvégém ilyen érdekes fordulatot vesz, viszont azok után, hogy a szerencse sütimben, amit a kínai étteremben vettem, az volt, hogy fura élmények fogják gazdagítani az életemet… nos ezek után igazán nem lepődök meg.

Én és Pacsirta lassan két éve ismerjük egymást, és néha előfordul, hogy tartunk egy olyan délutánt, amikor ketten elmegyünk flangálni egyet, beszélgetünk komoly, és abszolút komolytalan dolgokról, olyanokról, amiről mondjuk társaságban nem, mert nem biztos, hogy mások tudnák követni a gondolatmenetünket.

Egy ilyen „lelkizést” terveztünk erre a szép szombat délutánra is. Ekkor hívott el drága Kuszi barátnőm kézilabda meccsre is, de egyrészt most nem volt túl sok kedvem elmenni, másrészt meg Pacsirtával már megbeszéltük a találkozót. Viszont mivel későn lett vége, úgy döntöttünk, elmegyünk barátnőnk elé a sportcsarnokhoz, hogy ne kóvályogjon egyedül a sötétben.

Menet közben Kecskés felhívta Kuszit, hogy van-e kedvünk egy bagázs összerántásra, azaz, hogy találkozzunk már mind a négyen.  Viszont, amíg én elmentem wc-re, ezek ketten sikeresen kisütötték, hogy ha kettesben találkozunk, akkor biztos, hogy nem véletlenül, és bepánikoltak mind a ketten, hogy zavarni fognak. Hiába mondtam, hogy nem.

Annyiszor megkaptuk már másoktól is, hogy miért nem jövünk össze… és most meg ők kezdték el mondogatni. Ekkor kopogtatott be az agyamba az a  „furcsa” ötlet, hogy vajon mit reagálnának, ha tényleg összejönnénk? Természetesen nem hagytam sokáig dörömbölni, gyorsan ajtót nyitottam.

Pacsirta már úton volt felénk, mikor felhívtam, hogy megkérdezzem tőle, mennyire van benne egy ilyen kis heccben. Miután elővezettem a terv körvonalait, ezt kérdezte: „Lesz kávé, mire odaérek, asszony?”.

Így hát, elindultunk kéz a kézben, teljesen kidolgozott haditervvel.

Mikor Kecskés látótávolságon belül ért, a hajam segítségével láthatott egy „szájra puszit” is, és mikor odaért már teli szájjal mutogatott az összekulcsolt kezünk felé. Na igen.

Menetközben vége lett a kézi meccsnek, és Kuszi már az iskola ajtajában várt minket, még úgy jó negyedórán keresztül. Épp az anyukájával beszélt telefonon, mikor meglátott minket. Reakció: Kilencven fokos szögben előre hajolt, és akkorára nyitotta a száját, mintha a következő pillanatban be akarta volna kapni a szomszédban parkoló kisteherautót.

Kuszi sajnálatos módon előtte beszélt édesanyámmal, aki figyelmeztette, hogy ne vegyen semmit túl komolyan, így ő hamar rájött az egészre, de legalább jól szórakozott Kecskésen, aki teljesen bevette az egészet.

Miután hazakísértük Kuszit még belefutottunk Kecskés és Pacsirta néhány ismerősébe, akik előtt, mint egy pár voltunk jelen.

Ezek után Kecskés és haza ment, és hárman maradtunk, Pacsirta, és egyik barátja, meg én.

Mikor már öt perce mentünk kézen fogva, mivel két óra alatt annyira megszoktuk, hirtelen eszünkbe jutott, hogy valójában nem járunk, és a barátnak már elmondhatjuk, hogy mi is a helyzet.

Elég nagyot nézett, mikor röhögve közöltük vele, hogy mi tulajdonképpen nem járunk, és elengedtük egymás kezét.

Nyugtázta a történetet, közölte, hogy összeillünk, és haza mentünk.

Kuszi megírta, hogy tudta végig, hogy kamuzunk, de azért az első tíz percben megijedt, viszont Kecskést elég nehéz volt meggyőzni róla, hogy vicceltünk. Szegénnyel azóta nem beszéltem, eléggé haragszik, másrészt meg nem érek rá ezzel foglalkozni, mert teljesen kivagyok a szakítás miatt…

Az egyetlen dolog, amit sajnálok ebben a délutánban, hogy ezt így sajnos nem tudjuk megismételni. Nem baj. Biztos jönnek még majd egyéb őrültségek a fejembe...

Just the way you are

Néha előfordul, hogy nagyot csalódunk, és magunk alatt vagyunk. Ekkor érdekes módon az összes sikeresebbnél-sikeresebb ismerősünk felvonulást tart előttünk, kifejezve, és ráerősítve arra, hogy mennyire szerencsétlenek, és alantasak is vagyunk hozzájuk képest. Hogy soha nem érhetünk el arra a szintre, ahol ők állnak. Hogy soha nem fogunk a dobogó első fokán állni a futóversenyen, hogy soha nem kapjuk meg az év énekese díjat, hogy mi csak megbukhatunk a félévi vizsgáinkon, hogy mi soha nem kaphatjuk meg álmaink pasiját, minket soha nem fognak szeretni…

Hogy kevesebbek vagyunk, mint a többiek. Ez nem igaz.

Kecskés egyszer húsz percet késett tőlünk. Megkérdeztem tőle miért. Ezt válaszolta:

„Idefelé jövet a vízparton megláttam egy lányt, aki egyedül ült az egyik lépcsőn, kezében a világító telefon képernyője, és sírt. Tovább mentem, de eszembe jutott, hogy én is ültem így ott azon a lépcsőn. És tudom, hogy mindennél jobban vágytam volna valakire, aki észrevesz, odajön hozzám, és megkérdezi, minden rendben van-e…”

Mindenkinek vannak rossz napjai. De amikor sorozatban azt tapasztaljuk, hogy rossz napjaink vannak, ingatag a lelkivilágunk, akkor nem biztos, hogy minden rendben van.

Vannak pillanatok az életben, amikor eljön az ideje, hogy változzunk. Egyik pillanatról a másikra, mert nem halogathatjuk tovább. Mert a vége kétféleképpen végződhet csak: elkezdődik egy új történet, vagy folytatjuk a régi kis szürke életünket, és hagyjuk, hogy betemessen minket a por.

Kuszi barátnőm sokat szokott ezen molyolni, és rendszeresen szomorkodik is miatta. Azt mondta, azért szeretné, hogy azért szeressék, amilyen valójában belül.

Elgondolkoztam ezen. Amilyen belül.

Én is voltam olyan, mint ő. Görcsben állt a gyomrom minden nap, és legszívesebben bebújtam volna a sarokba, nehogy meg kelljen szólalnom, közben pedig áhítattal vártam a szőke herceget, hogy észrevegye a rút kiskacsát. Így talált meg, és használt ki az összes hülye, aki csak tudott. Én pedig csak ültem a sarokban, kapucnis pulóverben, és bő farmerban, lófarokkal és pápaszemmel, azt hajtogatva, hogy én ilyen vagyok, aki akar, szeressen ilyennek, én nem tudok, és nem is akarok más lenni, különben sincs szükségem változásra.

Érdekes, hogy minden ember az életedben tanít valamire. És bennem ez az egy mondat nagyon megmaradt: „…te nem is vagy okos, csak jó a memóriád. Kis hülye. Vagy inkább nagy…”.

Ez volt az a pillanat, amikor végigfutott az agyamon, hogy na itt van stop. Én miért ne lehetnék több annál, aminek mindenki hisz? Az indított el az utamon, hogy meg akartam mutatni az összes szerencsétlennek, aki lenézett, hogy más vagyok. Nem az a jelentéktelen szürke egér, aki bárkinek odaadja a matekháziját lemásolni. Nem az a stréber lány a második padból…

Meg kellett szeretnem magamat. Egész addig a tükörnek azt mondtam, hogy csúnya vagyok. Hát megpróbáltam úgy kinézni, hogy tetszek magamnak.

Azt akarod, hogy a belső értékeid miatt szeressenek? Azért amilyen valójában vagy? Ez rendben van. De akkor olyannak kell lenned, amilyen valójában vagy. Kívül-belül.

Tudod, Kuszi, én nem vagyok kárörvendő. De kevés jobb érzés van annál, amikor ott állsz a színpadon, aztán azok, akik addig lenéztek, odajönnek hozzád, meg sem ismernek, és megkérdezik: Csúcs volt, te ki vagy?

Te pedig azt felelheted:

„A stréber a második padból.”

A szerelem (majd később kifejtem)

Néha azon töprengek, mi is maga a szerelem. Nem olyan szempontból, hogy kibe vagyok szerelmes, vagy ki tetszik, hanem, hogy mi a szerelem. Vagy inkább ki? 

Én inkább csak egy kis pillének képzelem el. Egy aprócska tündér, aki belesúg a füledbe, és beleremeg a lelked, és megváltozol. 

Harangvirágból van a ruhája, és porcica topánkában surran át a szobán, bebújik a papucsodba, és ott tér nyugovóra. 

Megvárja még elalszol, és csókot lehel az orrod hegyére, hogy álmod édes legyen, és csókkal álmodj. 

Nincs erő, mely megakadályozná, nem parancsolhatsz neki, csak kinevet, és újra meg újra átlibben a szobán, megkísért, mint rémálmaid démona, és apró tüskéket döf a szívedbe, még ébren nem kezdesz álmodni.

Aztán megunja a játékot, eltaszít magától, mintha másnapos lennél felocsúdsz, aztán új játékba kezd. 

Ő a legjobb s a leggonoszabb, nincs párja, de mindig párt keres... 

Ki tudja... lehet, hogy ma éjjel téged talál meg... 

A szerelem most is csak pihenni tér be
Hogy meg sem ágyaz, csak díványra, plédre
És rögtön elalszik, felébredsz, nincsen
Nincsen, elaszol, megint felébredsz, nincsen
Én nem ilyennek akartam látni
Hogy bennem kószál, hogy albérlő nálam
Nem hívom sehogy, de folyton becézem
Nincs közöm hozzá és úgy a társam
A szerelem olyan, hogy folyton tolakszik
Azt hajtogatja, nem vagyok a gazdája
Közben meg szerető akarna lenni
Nem szerelem, hanem annak a tárgya
A szerelem olyan akár, akár a tenger
Hogy csordultig van telve szerelemmel
Hogy sose fáradt, hogy éjjel is ébren
Hogy amíg álmodsz az ő szemében
Ringunk mi ketten

(30y)

Elégedetlenség

Dsida Jenő: Elégedetlenség

Oh, hát ha kérem, miért is ne adnád?
Add nékem, Uram, a színek hatalmát! -

...Mely mostanáig lángfehérben égett,
Szürkére festem a nagy mindenséget!

Oh, hát ha kérem, miért is ne adnád?
Add nékem, Uram a hangok hatalmát! -

...Madarak dala gyászzenére válik,
És bennem zokog az ősz mindhalálig!

Adj - csak egy percre -, mindenhatóságot
Mely ront és teremt százezer világot! -

Üzenetül a szomorú sziveknek
Csupa elhervadt koszorút teremtek!...

Tele a szívem - mégis egyre hallgat...
Hogy kiönthessem, adj, Uram, hatalmat!

Mi most az erőm? Egypár felszakadt dal?...
Hát mit kezdjek én, Uram, a szavakkal?...

Romeo e Giulietta / Wendy levelek 1.

Romeo és Júlia. Igen ez a magyar helyesírása, én sem értem mi a logika benne, de már annyi nézeteltérésem volt ezzel a művel, hogy ebbe már igazán nem kötök bele.

Volt egy idő, amikor ki nem állhattam ezt a darabot, mert nem értettem. Talán most sem értem igazán. Tele van logikátlannál-logikátlanabb történésekkel a tragédia. Kezdve azzal, hogy először találkoznak, egymásba szeretnek azonnal, másnap összeházasodnak. Semmit nem tudnak a másikról, Júlia nem is feltételezi Romeóról, hogy büdös a lába, vagy szájszaga van, Romeo meg előtte össze-vissza szerelmes mindenkibe. Mégis honnan tudja, hogy Júliánál nem talál szebbet, jobbat, és okosabbat holnapután?

Ezzel együtt azt kell mondanom, hogy Shakespeare mégiscsak tudott valamit. Valamivel többet arról a csodálatos érzésről, amire mindenki vágyik.

Nézzük csak Júlia helyzetét. Beleszeret az ősellenségébe, titokban összeházasodnak, el kell viselnie, hogy előtte mondják el mindennek Romeot, de ő még mindig hűséges. Szembe kell fordulnia a családjával, senki nem áll mellette, teljesen egyedül van. És amikor megérkezik a hír, hogy Romeo megölte Tybaltot, egy Capulettet, Júlia szeretett nagybátyját... Júlia még mindig hűséges hozzá, és szereti.

Gondoljuk csak át. Van egy barátnőnk, vagy egy barátunk, de már a kapcsolat elején azt fontolgatjuk, hogy xy talán jobb választás lenne. Vagy már együtt vagyunk három éve, kiszerettünk az illetőből, és már legszívesebben valaki mással folytatnánk az életünket, de megtartjuk a személyt egy biztos pontnak, mert nem biztos, hogy azzal a másikkal összejön, és nem szeretünk egyedül lenni. Mintha félnénk a sötétben. Mit érez majd a másik, amikor rájön ezekre, vagy netán máshol hallja vissza őket? Mindegy az nem számít. Ebben a történetben csak én vagyok a fontos, sosincs olyan hogy mi. És mondok még valamit: soha nem is volt olyan.

Előfordul, hogy egy párkapcsolat tökéletesen működik, de a két fél mégis szétmegy. Az egyik tegyük fel elmegy az ország másik felébe tanulni, vagy dolgozni, a másik meg úgy dönt, hogy ő nem bírja a távkapcsolatot. Ahelyett, hogy amikor hétvégén hazajön a társa, vörös rózsával, vagy fehér zsepivel várná a peronon. Inkább helyettesíti valaki mással. Valami harmadrangú egyénnel, tök mindegy ki az, csak legyen. Csak közel legyen.

Amikor Romeo tévesen értesül róla, hogy Júlia meghalt, kockáztatva az életét Veronába megy, egyenesen a sírboltba, mérget vesz, és Júlia teste mellett megöli magát. Amikor Júlia felébred, és látja, hogy férje halott, egyszerűen beledől Romeo tőrébe.

Mind a ketten fiatalok, és egyik sem gondol bele abba, hogy talán folytathatnák később mással, ha kiheverik a sokkot. Ők csak egymás számára léteznek, és soha, de soha nem találtak volna maguk mellé egy olyan társat, mint aki a sírban fekszik. Hogy elhiszem-e ezt? Azt hiszem igen. Csak meg kellett értenem egy kicsit, elvonatkoztatva attól, amit általában gondolni szoktam.

Olyan kegyetlenek vagyunk egymáshoz, de elvárjuk, hogy minket szeressenek? Miért?

Néha el kellene gondolkoznunk azon, mitől is vagyunk emberek. Shakespeare pontosan leírta ezt. Soha nem „született” még két olyan ember a földre, mint Romeo és Júlia. Pedig talán mindenkinek kicsit Romeónak, vagy Júliának kellene lennie. Hiszen mindenki egy Romeóra, vagy egy Júliára vágyik...

Egyesek szerint a szerelem egy olyan dolog, ami abszolút elveszi az emberek eszét, émelygést okoz a gyomrod tájékán, és irdatlan nagyságú rombolást hagy maga után, ráadásul az egész az agy műve, mivel bizonyos hormonok felszabadultan elkezdenek dolgozni, és ha leállnak, nemes egyszerűséggel kiszeretünk az illetőből. Mert örökké nem repkedhetünk rózsaszín felhők között.
Ez is egy nézőpont.
A másik meg, hogy nem mindegy, kit szeretünk meg. Mert nem látjuk milyen valójában, nem vesszük észre, ha rászed minket, ha meg észrevesszük, nem akarjuk elhinni. Szenvedünk, és játszmázunk, sajnálkozunk, és sírunk, mintha egy egyszerű szimpátiából született kapcsolatnak ez lenne a normális sorsa. Hogy hamuvá égjen, a tüzet a könnyeink oltsák el, és a maradékot szétvigye a szél.
A szerelem a lehető legborzasztóbb dolog a világon. Kiszolgáltatottá tesz, egyes esetekben megalázó, és depresszióra hajlamosak leszünk tőle.
Hihetetlenül vonzó számunkra egy olyan embert megismerni, aki kívülről ártatlannak tűnik, mások szerint viszont egy dühöngő vadállat veszett el benne, álszent, és egyszerűen rossz fiú, nem nekünk való...
Drágám, tudod, hogy sosem hallgatok senkire, és kipróbálom a dolgokat, így természetesen ezt sem hagyhattam ki. Óvatos voltam, ahogy ő is. Nem tudom megválaszolni, hogy megbántam e a döntésemet valaha is. Úgy éreztem egy kicsit, bárki bármit mondd, nekünk igenis szükségünk van a másikra, a többi meg majd elválik.
Így hát szerintem a szerelem egy kapocs. Racionalista vagyok, de nem hiszek ebben a kémiai reakcióban. A szerelem az, amikor bárki bármit mondd, meg akarod ismerni a másikat, akkor is ha van egy erős kétely a gyomrod tájékán. A szerelem az, amikor nincs szükséged mások véleményére, mert ez egyszer pontosan te tudod, hogy jól csinálod e vagy sem. A szerelem az, amikor egy hullámhosszra kerültök, és minden harmadik mondatotokon nevettek. A szerelem az, amikor ha csak eszedbe jut az arca elmosolyodsz, a szerelem az, amikor a legjobb barátodhoz bújsz oda újra és újra...

Kedvesem, van olyan helyzet, amikor nem kell figyelned mások véleményére, mert talán pont akkor halasztasz el egy fontos dolgot az életedben, ami soha többet nem tér vissza. A szeretet soha nem feltételhez kötött.


Ölel, 


Wendy

Felébredni

Azt mondják, az embernek néha meg kell bizonyosodni arról, hogy egyszer valamikor régen a múltjában jól döntött-e. Ezért vissza kell mennie emlékezni azokra a helyekre, ahonnan indult, ahol az egész kezdődött. Hogy megtudja, mit kell megbánni, és miért kell örülnie annak, ami most van.

Én egyáltalán nem terveztem, hogy visszamegyek a hétvégén a régi sulimba, ahol az első két évemet jártam középiskolában, de hát így alakult, mivel a kórus próbált, és nem volt szabad terem a zeneiskolában.

A szólampróbát a rajzteremben tartották, az egyetlen olyan helyen, amire viszonylag szívesen emlékeztem vissza, hiszen a rajz és a matektanáromon kívül semmi mást nem szerettem ebben az iskolában.

Fél tizenegyre értem oda, akkor ért véget a vonószenekar, így nekem csak másfél órát kellett kibírnom az épületben.

Először is. Ideges voltam, és gyomoridegem volt, de egyszerűen nem találtam az okát. Nem tudtam megmagyarázni magamnak, mi bajom van.

A legelső dolog, ami eszembe jutott az az, hogy hányszor léptem be azon az átkozott bejárati ajtón.

A második az, hogy mennyire üres az épület. Nem érzek semmit. Nem emlékszem beszélgetésekre, jelenetekre, semmire, ami ott történt az épületben. Nem jönnek velem szembe szellem arcok, emlékfoszlányok. Csak a jelent hallom. Hogy üres az épület, és a rajzteremben énekelnek.

Ez azért furcsa, mert nekem sok emlékem van. Amikor a régi általános iskolámba pillantottam be, már akkor ezernyi dolgot láttam magam előtt. Ott volt az élet lenyomata, az emlékek. Befogadta az odajáró gyerekek és felnőttek történetét. És ezek a történetek, az iskola történetévé váltak.

Mikor beértem a rajzterembe mindenki örömmel fogadott. Számomra a vegyeskar is valami olyasmi, ami egy fix pont, valami jobb dolog, ami összeköti az embereket. A város, ahol élek, rettenetesen halott, van mellette egy iszonyat büdös-füstös gyár, szinte semmit nem lehet csinálni, alig vannak rendezvények, és kultúra helye a kocsma. Elképesztően halott. A vegyeskar egyike azoknak a csomópontoknak, amitől néha kicsit színt kap arra a sápadtságra.

A próba közben tartottunk egy szünetet, én pedig, mintha ellenséges területen lennénk meginvitáltam Kuszit, hogy nézzünk körül egy kicsit.

Az első dolog, amit felfedezett drága barátnőm, az Szöszöskéék szekrénye volt, a második meg az órarend.

Végigmentünk a folyosón, és egyre jobban úgy éreztem, hogy fojtogatnak, és nem azért, mert túlcsordultam az érzelmektől, és hirtelen megbántam azt is, amit még el sem követtem. Csak akkor értettem meg, amikor végre kimentünk az épületből.

Ami körbelengett minket, az a dr Halottság volt személyesen, társulva a mr. Tömény Undorral. A vicces az, hogy Kuszi is ugyanazt érezte, amit én.

Azon gondolkoztam, mennyit törtem magam, és próbáltam szeretni ezt az átkozott iskolát, minden egyes átkozott dolgával együtt, mégsem sikerült (hála Merlinnek). Valami taszított, nem engedte. És piszok nehéz volt felébredni az egész rémálomból, de sikerült.  

Azt mondják, valamit lehordani a sárga földig nem szép dolog. Valóban nem az, de sajnálatos módon (tűnjek bár szívtelennek) örülök, hogy mindentől, és mindenkitől megszabadultam, ami ahhoz a szerencsétlen helyhez köt.

A legrosszabb az, hogy amikor belépsz egy ilyen helyre, és sokat vagy ott, elkezdesz olyanná válni, mint maga a hely, de amíg nem veszed észre, és ott vagy, nem tudsz visszalépni. Nincs olyan, hogy fekete vagy, amikor minden körülötted fehér. Ez a legrosszabb. Előbb-utóbb te is fehér leszel, és közömbössé válsz minden olyan dolog iránt, ami fekete.

Természetesen a napom nem csak ilyen és hasonló kínok között telt.

Kecskés a változatosság kedvéért fekvőgipszben feküdt otthon, és egy hétig nem mehetett sehova, mert kicsavarodott kosarazás közben a térdkalácsa. Mellesleg, előtte fejébe vette, hogy huszonegy évesen meg fog halni. Na, én megpróbáltam megjósolni neki cigánykártyával, hogy nem. Hát, nem jött össze. Háromszor raktam ki a paklit, és mindháromszor kihúzta a halált. Miután megtudtam, hogy mi történt vele megint, csak percekig néztem ki a fejemből, és azon merengtem, ezek után hogyan fogom elhitetni vele, hogy tényleg nem hal meg huszonegy évesen…

Titokban szerveztem egy látogatást számára, gondoltam, örülne egy kis társaságnak, így összegyűltünk Kuszival és Pacsirtával, hogy közösen meglepjük. Szépszemű sajnos nem volt a városban, bár telihold volt (rendszerint olyankor bukkan fel, hiányoltuk is. Azt hiszem tapasztalta, mert amit Skypon összehoztunk neki… )

Talán sejtett valamit, fogalmam sincs, de mikor bekopogtam már ott állt az ajtóban.

Nagyon jó két óra volt, teljesen feldobva jöttünk el tőlük. Először Pacsirtával hazakísértük Kuszit, aztán Pacsirta kísért engem haza. Már az elején kijelentette, hogy ő nem marad most nálunk, mert akkor soha nem jut haza.

Az egyik legfőbb problémánk, hogy a hupikék törpikéken keresztül a gennyes fülgyulladásig, a sinus hullámon át bármiről képesek vagyunk beszélgetni, nem beszélve arról, hogy végig duettezük az egész várost sétálás közben.

Amikor már tíz perce álltunk az ajtóban, akkor úgy döntött, egy fél órára mégis csak bejön. Ekkor kijött az udvarra anya, akivel fél órán keresztül tárgyaltunk mindenféléről. Amikor abbahagytuk, akkor kellett volna indulnia. Közölte, hogy most már igazán mindegy, csak bejön. Ekkor volt fél tíz.

Tizenegykor ébredtünk rá, hogy nos hát, ő a város másik felében lakik, és valószínűleg már keresik otthon, és azért mégiscsak tizenegy óra van.

Ma felhívott, eredetileg azért, hogy elpanaszolja, miattam fél egykor feküdt le, és délig aludt. Ezek után megfejtettük, mitől volt véres reggel a fülhallgatója, és megbeszéltük, hogyan fogunk és kikkel Júliusban címerezni. Újabb fél óra.

Azon gondolkoztam, hogy annó a Kaméleonember úgy mutatta be nekem, hogy ő egy szerencsétlen fogyatékos. Ezek után felteszem a kérdést, hogy akkor ő mi lehet, és én mi vagyok? Mert ha ilyen a fogyatékosság, akkor én nagyon szívesen vagyok az.

A másik, ami még szintén igen kellemesen érintett, hogy összehoztam egy olyan társaságot, ami szinte állandóvá vált. Erre Kuszi barátnőm világított rá, azzal a levelével, amiben megköszönte, hogy bemutattam neki a srácokat, már el sem tudná képzelni a hétvégéjét nélkülünk, és hogy bármilyen rosszul is érezte magát hét közben, bármilyen borzalmas dolog érte, velünk ezt teljesen elfelejti, és ez az érzés kitart neki egész hétvégén.

Felébredni igen nehéz, felkelni talán még nehezebb, de higgyétek el, megéri. Akkor a legjobb, amikor visszalapozol a múltadban, és arra döbbensz rá, hogy semmit nem bántál meg, és nem filózol azon, mi lett volna ha.

Még egy fontos dolog. El ne felejtsem megköszönni a Kaméleonembernek, hogy bemutatta Pacsirtát. Mondjuk olyan tíz év múlva, amikor talán már tőle se lesz tömény undorom… 

Bocsáss meg, és beszélj hozzám...

Hétfő. Ez a nap valahogy mindig a hét legnehezebb és legfárasztóbb napja. Vissza a korán kelésbe, nincsen ágyban lustizás, ráadásul szakad az eső, és nem tudod kinyitni az ernyődet, mert kifordítja a szél.

Ma photosohban megcsináltam betűkből John Lenont. A lényege az egésznek az, hogy betűkkel és különböző karakterekkel helyettesíted az arc különböző részeit, a sötét részeken vannak betűk, a világoson nincsenek. Mikor kikapcsolod a hátteret (az eredeti képet) és beteszel a műved mögé egy fehér hátteret, felismerhetően látszik az arc.

Ez egy egész napos meló volt. Közben beszélgettünk. A családról.

A grafika tanárom kivételesen minket figyelt. Most mi beszéltünk, mi mondtuk el a tapasztalatainkat.

A padtársam a következőt mesélte, arról, hogy telt a hétvége, és az őszi szünet.

Az édesapja külföldön dolgozik, az anyukájukkal élnek, rajta kívül még két bátyja van. A családban sajnos nem volt minden rendben. A szülők nagyon sokat veszekedtek, és hamarosan kiderült, de csak a gyerekek számára, hogy az édesanyjuknak van egy másik kapcsolata is az apjuk mellett.

A padtársam édesapja hazajött külföldről, és teljes családi nyugalomban eltöltöttek egy napot. Minden idilli volt, mintha minden rendben lett volna. Aztán, amikor az apuka összecsomagolt, és elindult vissza külhonba, az anyuka teljesen nyugodtan ült a konyhaasztalnál, és elmondta, hogy elválnak.

Tudom, hogy a padtársamnak nagyon fontos volt az édesapja, és nagyon kiakadt, főleg, hogy ő tudta azt az anyjáról, amit tudott. Dühöngött, csapkodott. Aztán behúzódott a szobájába. Nem volt választása.

Egy másik csoporttársam azt mesélte, hogy náluk szinte ugyanez volt a helyzet. Az édesanya elmondta, hogy elválnak, és kijelentette, a gyermeke megkérdezése nélkül, hogy nála fog lakni. De ő nem akar nála maradni. Ráadásul, mintha valami spanyol szappanoperában lennénk, ez az anya közölte a lányával, hogy amikor meglátta a lánya barátjának az apját, első látásra beleszeretett, és most a lánya barátjának az apjával jár. Hogy mit szóltak ehhez a gyerekek? Az már nem számított.

Egy harmadik ismerősöm szülei szintén elváltak, és nagyon komoly vitáik voltak a gyerek és az anya között. Mivel a lány ismét úgy döntött, hogy az édesapjával akar maradni, az anya előszeretettel vagdos olyanokat a fejéhez, hogy csak egy véletlen hiba az ő születése, hogy egy ribanc, és egy kurva. Utána pedig megpróbálja magát behízelegni, ha be akarja mutatni a legújabb pasiját.

Ezek után, mit gondoljon a gyerek? Ha egy pillanatra is átélitek a dolgot: ott van előtted a szüleid példája. Látod, hogy az egyik fél, hogyan csalja meg a másikat, vagy hogyan háborúznak egymással. A kedvencem az, amikor rád fogják, hogy a te hibád, hogy megszülettél. Hogy nem is akartak téged. Csak egy véletlen vagy. Az érzés, hogy nem kellesz. Ott van minden percedben. És ezek az emberek soha nem kértek bocsánatot az tetteikért. Soha nem ismerték be, mit csináltak. Felnőttek. Gyerekek.

Ezek olyan dolgok, amiknek soha nem szabadna megtörténnie. Van, akinek ezért nem lesz később családja. Van, akinek ezért nem volt soha családja. És lesz, akinek pont ezért lesz családja. Hogy megmutassa, hogy ő jobban tudja csinálni, mint a felmenői.

Ismerek egy nagyon jó embert, de van egy dolog, ami talán a legfőbb hibája. Képtelen megbocsátani. A nagymamája nevelte fel, mert amikor kicsi volt az édesanyja kiment külföldre, és őt itt hagyta. Már elég régóta visszajött, pontosan azért, mert hiányzott neki a fia. De ő nem tudja megbocsátani, hogy amikor a legnagyobb szüksége lett volna az édesanyjára, akkor ő nem volt mellette. Mindkettőjüket ismerem, és tudom, hogy az anyukája mindent megpróbál megtenni a fiáért, hogy megbocsásson neki, de ő nem akar, egyszerűen ellöki magától, és nem nyit felé.

Az emberek követnek el hibákat. Fiatalak és öregek, felnőttek, és gyermekek egyaránt, senki nem tökéletes. Vannak olyan dolgok, amiket nem lehet elfogadni, amik felett nem lehet csak úgy átnézni. De amikor valaki rájön a hibájára, és újra meg újra kopogtat az ajtón... Néha hagynunk kell visszajönni. A jövőnk múlhat rajta...

Ez az igazi Life & Fun...

Vannak olyan délutánok, amikor leülök egy székre, kinyitom a naplót az első oldalon, és elkezdem olvasni. Olyan nevetségesnek tartom a régi önmagam, olyan bárgyú kisgyereknek... mindig megfogadom, hogy legközelebb már sokkal felnőttebb leszek... De soha nem jön össze.

Mégis szeretek emlékezni.

Life & Fun. Mi az igazából? Talán minden, amit eddig átéltél, és minden amit még át fogsz élni.

A kaméleonember... Hihetetlen mennyit nevettem vele. A kedvenc emlékem abból az időből, mikor elmentünk gitárhúrt venni őszi szünetben. Tor is velünk volt, a legjobb barátunk. Előreszaladtunk, és azt gondoltuk, hogy Tor nem lát minket, mivel mi sem láttuk őt, de ő tudta, hogy bebújtunk a ház mögé. Akkor jött arra egy szerencsétlen fekete ruhás nő... „Háromra kiugrunk... egy... kettő... négy! WHÁ!”. És a nő, csak kimeresztette a szemét, és azt mondta: jaj.

Ott fetrengtek az avarban, én meg egy fába vertem a kezem. Arra jött egy fiatal házaspár, és minket nézett.

Vagy mikor Raszta és az Ubuntu szövegszerkesztője csatázott. Nálunk voltunk gitározni, és ő szeretett volna némi segítséget adni nekem a későbbiekben, úgy gondolta, beírja a Wordbe, de az mindig kijavította a helyesírását. Elégedetten dőlt hátra, amikor a program ezzel a mondattal már nem tudott mit kezdeni: „Oszt fogsz egy D dúrt”.

Vagy Kuszi, mikor kipróbáltam színészi tehetségem, és eljátszottam, hogy reménytelenül szerelmes vagyok Csimpánzba, és ő elhitte. Másnap a zeneiskolában próbáltunk egy közös darabot. Vettem egy mély levegőt, megálltam a tükör előtt, és semleges arccal megkérdeztem Kuszit: Mennyire volt hihető, amit tegnap mondtam?

Az a pillanat, ahogyan kiment a vér az arcából, lefejelte a zongorát, és azt kérdezte: „te végig szívattál?”, aztán egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. Azóta is félünk elmenni abba a kávézóba, ahol Csimpánz dolgozik...

De eszembe jut az is, amikor Pacsirtával elmentünk a vízpartra, és azt játszottuk a kövezésen, hogy forró láva van alattunk, és forró láva álló köveken egyensúlyozunk, és egy Forró Láva Álló Aligátor úszik a vízen, pardon, a forró lávában...

És amikor Szépszemű felvitt a tízemeletes tetejére, lenéztünk, és akkor látta élete első szúnyog irtó autóját. Meseszép volt, ahogyan terjedt a fehér füst, mint a tengerparti habok elárasztották a város utcáit...

Vagy Kecskés, amikor már messziről hallottam, hogy jön, mert mekegni kezdett, hogy szóljon, készüljek...

Énbajátnőm, mikor egy régi sínpáron egyensúlyoztunk, ami a rakpartra vezetett, és éppen azt ecseteltem neki, hogy erre csak este felé jár vonat, és egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy pontosan profilból jön felénk a tehervonat. Érdekes volt mögé állni, és lefényképezni.

Egy csomó lúzer dolog... Na ez az igazi Life & Fun.

Te mennyire veszed komolyan az életet? Igazán élsz, vagy csak hagyod, hogy elteljen az idő? Holnap írsz matekból, dugó lesz, nem bánod. Mindig a holnapra vársz, hogy akkor talán más lesz, és minden menni fog. De minden nap ugyanolyan. Szürke, és üres. Te meg csak ülsz, és nem érzel hozzá sem erőt, sem késztetést, hogy valamit másképp csinálj.

Te mennyire veszed komolyan az életet? Mert minden perced annyit ér, amennyit beleadtál. Az üres semmi is. És ezt nem lehet újratölteni...

Cél

Azt hiszem, senkitől sem idegen a keserűség, a tehetetlenség, és a feleslegesség érzése. Ezekkel számtalanszor szembesülünk életünk során, és aki nem elég erős, és magabiztos, folyamatosan ki van téve az élet eme hullámvölgyeinek.

Van aki hozzászokott már ezekhez a dolgokhoz, és közönyössé vált feléjük. Az a baj, ha egyszerűen kikerüljük ezeket a dolgokat, és nem foglalkozunk velük, nem csak ezekkel az érzésekkel szemben válunk közönyössé, hanem a saját életünkkel kapcsolatban is. Megpecsételjük a sorsot. Nem álmodozunk többet, nem vágyunk nagy dolgokra, hiszen úgyis tudjuk, hogy számunkra az biztosan nem elérhető. De miért gondoljuk ezt? Ki mondja? Neki miért van igaza? Neki miért sikerül?

Manapság az emberek tele vannak irigységgel, és gyűlölik, ha neked sikerül valami, nekik pedig nem. Hogy te halálra dolgoztad magad miatta, amíg ők a lábukat lógatták, az teljesen mindegy. A lényeg az, hogy ne merj büszke lenni a sikereidre, hanem inkább búj az ágy alá, és éld csak az ugyanolyan, szürke kis mindennapjaidat, változatosságok nélkül.

Amikor nem sikerül valami, akkor csalódsz. Talán neki futsz még egyszer, vagy talán kétszer, de amikor mások is elkezdik mondogatni, hogy nem megy, egyre jobban elhiszed nekik. Miért?

Szépszemű azt mondta nekem, hogy én más vagyok. „Rendkívül intelligens, amiért irigyellek, vannak elveid, céljaid, terveid, tartásod, kreatív vagy. Ezek bennem sajnos nincsenek meg.”

Az első dolog ami eszembe jutott, hogy ő miért ilyen biztos ebben? Hogy benne ezek nincsenek meg? Oké, nem mindenki rajzol úgy, mintha most fotózták volna, nem mindenki príma balerina, vagy szóló tenoros az operában, vagy Mozart, Bruce Willis, és a többiek, akik valaha is elértek valamit... Biztos, hogy egy ember nem azért születik a Földre, hogy gyarapítsa a bolygó népességszámát, éljen bele a világba, minden tartalom nélkül, és a végén meghaljon.

Ahhoz, hogy elérj valamit egy rajzpályázaton, ötös legyen a töri tézéd, vagy átúszd hosszában a Dunát munka kell. Kemény fizikai és szellemi kitartás. Fájni fog, szenvedni fogsz, minden pillanatban fel akarod majd adni, vért izzadsz majd, és azt sem tudod, miért csinálod ezt az egészet, de amikor a végén visszafordulsz az aranyéremben a nyakadban, és azt mondod, megcsináltam – pótol majd minden egyes perced fáradságáért. Az, hogy azok az emberek, akik ujjal mutogattak rád, keresztbe feküdtek előtted, és minden akadály, ami megpróbált megállítani – már régen mögötted van.

Ahhoz, hogy elérj valamit az életben, kicsit fel kell nőnöd, és abba kell hagynod a siránkozást, meg az önsajnálatot. Az egyetlen feladatod elhinni, hogy bármire képes vagy, utána pedig kitűzni a célt, és végig csinálni a harcot.

És hogy miért? Hogy ne csak egy porszem legyél, aki gyarapítja a Föld népességszámát, hogy ne a harmadik senki legyél hátulról a sorban, akire senki nem fog emlékezni, de legfőképpen magadért. Hogy büszke lehess arra, hogy igen. Te is megcsináltad. És ezek után is meg fogod csinálni.

Emlékezz rá, hogy amikor valaki azt mondja majd neked, hogy felesleges vagy, csak mosolyogj szépen az illetőre, emeld meg a kalapod, és lépj tovább, mert a cél ott van már egy karnyújtásnyira...

Műanyagcsat

A változás jó dolog. Most a hétvégén csajos napot tartottunk a barátnőmmel, ami abból áll általában, hogy én felmegyek hozzá, és megtámadom egy kisebb sminkkészlettel, meg kefével, és „elvarázsolom”. Voltak pillanatok a múltban, amikor ő ezt még nem szerette volna annyira megengedni nekem, ezért cselhez folyamodtam: azt mondtam neki, hogy egy fizikai kísérletet végzek, ezért hogyha lejön délután, feltétlenül hozzon magával egy műanyag hajcsatot, mert kell az áram vezetése miatt. Szerencsémre dráma szakos, és nem kedvenc tantárgya a fizika.

Mivel már megszokta az őrült ötleteimet, természetesen készségesen segített: hozta a műanyagcsatot. Ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, az első kérdésem ez volt hozzá: Mert a műanyag csat vezeti az áramot? Azóta megengedi, hogy igazgassam a frizuráját.

A változás jó dolog, ugyanis a művem egészen csinosra sikeredett, nagyon sokan megdicsérték, sőt, Kusz, Kuszi anyukája azzal viccelődött, hogy felfogad stylistnak.

A nap végül is nagyon jól telt, találkoztunk Szotyival is, ráadásul kiderült, hogy nem kell egyedül hazamennem, mert Kecskés és Pacsirta felhívott, hogy találkozni szeretne velem.

Amikor este felmentem megnézni a levelimet, Kuszi írt nekem. Azt írta, nem tudja miért, de hirtelen eszébe jutott, hogy fél, hogy el fogja veszíteni a barátait, akiket most annyira szeret, mikor elballag középiskolából. Megkérdeztem miért. Azt felelte, azért, mert mindenki másfelé megy tovább.

Furcsa dolog a barátság. Azt mondják, az embereket a szeretet erős fonala köti össze, szétszakíthatatlan, bízzunk benne... bízzunk egymásban. De mi van akkor, ha abban akiben annyira bízunk, pótolhatónak tart minket? A szerelmek általában csalódással érnek véget, az egyik fél kiábrándul a másikból, vagy mindkettő egyszerre... de előbb-utóbb megint lesz valaki, akibe belehabarodunk. De még egy ugyanolyan barátunk, amilyen volt, sosem lesz többé. Azt hiszem ezért sokkal fájdalmasabb egy barátban csalódni.

Hetedikes koromban megismertem valakit, akihez hasonlóval azóta sem találkoztam. Hihetetlen dolog, amikor valakivel sosem unatkozol, amikor még az is izgalmas témává válik, hogy hány lyuk van a trappista sajton. Azt hiszem az életem egyik kedvenc időszaka, amikor még barátok voltunk. De aztán egy fél év elteltével minden megváltozott. Azzal, hogy járni kezdtük, kialakult valami más is, és előjöttek olyan dolgok, amikkel addig nem volt probléma. És ő megváltozott. Amikor véget ért a kapcsolatunk, mindennek vége lett. Nagyon sajnáltam, és teljesen magamba voltam zuhanva, iszonyatosat csalódtam. Azt hiszem azért tartott olyan sokáig elengednem, és elfelejtenem, mert nem csak a „szerelmem” volt, hanem a legjobb barátom is.

Nagyon sokáig féltem közel engedni magamhoz bárkit is, magányosnak éreztem magam, de ez azóta változott. Nagyon sok ember vesz körül, rengeteg ismerős, haver, és néhány barát. Hozzászoktam, hogy emberek járnak, kelnek az életemben, és csak hosszabb ismeretség után jut eszembe érzelmi szálat kötni valakihez, és akkor sem túl szorosat.

Nagyon rosszul esett, mikor az egyik barátom, miután ott álltam mellette, és csak azért rugdostam, hogy tovább menjen, egyszer csak közölte velem, hogy nagyon szeret, fontos vagyok neki, de rájött, hogy más vagyok, és lehet, hogy inkább nem kellene részt vennünk egymás életében.

Először az jutott eszembe, hogy mennyire hiányozna, és nem akarom, hogy eltűnjön az életemből.

Másodjára az, hogy miért jutott ez hirtelen eszébe?

Harmadjára pedig az, hogy hiába tettem meg mindent érte, mégis pótolhatónak tart.

Néha fel kell tennünk mindent egy lapra, és dönteni. Ha már el kell köszönnünk egy időre egymástól, vagy akár örökre, búcsúzzunk el stílusosan.

Felesleges haraggal, gyűlölettel, ocsmány szavakkal elválni valakitől, amikor ugyanazt megfogalmazhatod normálisan is. A célom sosem az, hogy valaki megutáljon. Hanem az, hogy elgondolkozzon.

Ez a barát először iszonyatosan dühös lett rám, pedig valójában csak ugyanazt tettem amit ő velem. Úgy gondoltam, valószínűleg örökre megutál, és soha többet nem látom, erre már lelkileg felkészültem. Eszembe jutottak az együtt töltött kellemes percek, és végiggondoltam a közös múltunkat.

Pár nap múlva ismét kaptam egy levelet ettől a baráttól. A lényege azt hiszem az volt, hogy mégiscsak hiányzom neki, ez erősebb, mint a haragja, de ha arra kérem, eltűnik az életemből. Még nem válaszoltam neki.

Kuszi tehát attól fél, hogy azok, akiket most a barátainak tart, később egyszerűen eltávolodnak tőle, és elveszíti őket.

A franc se tudja, hogy három-négy év múlva még együtt fogok-e Pacsirtával ugrálni a folyónál lévő kövezésen, azt játszva, hogy az valójában forró láva, hogy Kecskéssel mekegve köszönünk-e egymásnak a városközpontban az emberek előtt, hogy Kuszi jönni fog-e „segíteni a fizikai kísérletemben”. Lehet, hogy az emberek kicserélődnek majd az életemben, és a többiekre emlékezni sem fogok, bár azért remélem nem így lesz. Ezekre most úgysem kaphatok választ. Akinek mennie kell, az menjen el, aki pedig maradni akar, az maradni fog. Felesleges aggódni ezért.

Volt egy barátom, akivel sajnos nagyon megromlott a kapcsolatom, viszont neki köszönhetem, hogy megismertem Pacsirtát. Azt hiszem soha semmi nem történik véletlenül...

Szeretném, hogy amikor felnövünk, majd ugyanúgy kiülünk ezekkel az emberekkel a tízemeletes tetejére, vagy egy padra a városban, pizzát eszünk, és énekelünk a zenével, ami szól, közös fényképeket csinálunk, és új bolondságokat találunk ki.

De ez már a jövő zenéje. Ez még nem az én dolgom...

Hurrikán

Hurrikán. Mindent elsöprő szélvihar. Kitép a helyedről, és nincs mibe kapaszkodnod. Magyarázd meg nekem, mi értelme van tönkretenni valamit, ami addig jó volt. Magyarázd meg, mitől változik meg minden, és magyarázd meg, hogy érezhetsz egyszerre ennyi mindent? Haragot. Félelmet. Keserűséget. Örömet. Gyűlöletet. Szeretetet...

A legnehezebb dolog szembenézni magunkkal, és beismerni, hogy hülyék vagyunk. Hogy problémáink vannak. Hogy gyávák, gyengék, és szerencsétlenek vagyunk. De azok után, hogy tudjuk, mik a problémáink, talán egyszerűbb lesz megbirkózni velük.

Az emberek jönnek mennek az életünkben. Kinyitják az ajtót, leülnek az asztalunkhoz, szembe velünk a székre, egy darabig elidőznek, aztán felállnak, és elmennek. Az illedelmesebbek elköszönnek. Mások nem. Vannak akik bejönnek a házba, és azonnal tovább mennek, mert a széked éppen foglalt. Vannak, akik visszajönnek, mások csak egyszer fordulnak meg az életedben, és mindig olyanok, akikre nem számítasz.

Örök barátságok, szerelmek... meghalnak. Előbb-utóbb talán minden szál fellazul, és eltűnnek a ködben. Talán csak egy régi ismerősként találkozol velük majd az utcán, vagy örökre elfelejted őket... csak egy fakó fehér fénykép árulkodik arról, hogy valaha is ültek a székeden... De ki fog maradni? 

Miért ilyen bonyolult elköszönni valakitől? Fogalmam sincs. Mert nem mindig az. Van amikor már páros lábbal rúgnád ki az illetőt az ajtón. De talán a szeretet miatt van...

Soha nem futottam senki után. Soha nem kellett komolyabb dolgokért bocsánatot kérnem senkitől. Kizártam embereket az életemből. Hagytam, hogy elmenjenek, és elfelejtettem őket. Egyetlen egyszer találtam valaki olyat, akiért küzdhettem volna. De nem tettem. Nem voltam elég bátor és erős hozzá.

Így hát soha nem küzdöttem senkiért. Hagytam, hogy keresztül lépjenek rajtam, elvigyék, amire szükségük volt, rám mosolyogjanak, és hagyják az egészet.

Soha nem küzdöttem igazán senkiért. Hagytam hogy kicsússzanak a dolgok a kezem közül és végignéztem, ahogy elmúlnak... Hagytam gyötörni magam hónapokon keresztül és akkor ébredtem fel, amikor már régen késő volt...

Nem tudtam eldönteni, mikor érdemes, és mikor felesleges harcolnom. Hogy mikor mindegy nekem is, és mikor kell még utána nyúlnom másnak. Gyarló lény vagyok, emberi tulajdonságokkal.

Általában akkor kell ilyenekről döntenem, amikor nem számítok rá. Amikor még nem vagyok képes megítélni a helyzetet. Várok, és gondolkodom.

De a hurrikán nem vár. Csak jön. Jön, kitép a helyéről, és nincs mibe kapaszkodnod...

Talán néha muszáj bátornak lennünk, és kimondanunk dolgokat. Muszáj hülyeséget csinálunk, és megtapasztalnunk, hogy mi történik. Muszáj mernünk.

A történelmet nem tudom átírni, de megtehetek mindent, amire a saját erőmből telik, mert akkor nincsen ha. Nem kesereghetek azon egész életemben, hogy mi lett volna, ha megteszem.

Így már lesz mibe kapaszkodnom. És talán a hurrikán is elkerül...

Holdtölte

Oké... nem volt túl egyszerű hétvégém. Nem úgy terveztem, ahogy alakult, de végül úgy alakult, ahogy reméltem...

Először is. Pénteken hazaértem ötkor, apa kijött értem a mekihez. Jó kedvem volt, jó idő volt, szóval minden olyan jó volt. Otthon kipakoltam, aztán elintézem a húgomat, hogy hegedüljön, majd bekapcsoltam a kicsiknek a tévét, én pedig leültem a gép elé, és képeket szerkesztgettem.

Később valamiért hátra mentem a szobámban, és észrevettem, hogy Kecskés hívott. Visszahívtam a vezetékesen.

• Hát az úgy volt, Flo... hogy itt állunk a kapu előtt, beengedsz?

Ehhez a mondathoz hozzákapcsolódik az, hogy megkértem rá, mindig szóljon, ha jön, mert lehet, hogy elfoglalt vagyok, vagy nem vagyok itthon. Számtalanszor előfordult, hogy szólt. Amikor már az ajtóban állt...

És, hogy kiket takart az a mi? Szépszemű is vele volt.

Az utóbbi kifejezetten hiányzott. Sajnos nem a városban lakott, így nagyon ritkán találkoztunk, akkor is keveset, és utána sokáig nem láttam, csak a méteres levelekben tudtunk kommunikálni. Ezért már előre készültem rá, hogy szombat délután jön. Hát hogy meglepődtem, mikor péntek este fél hétkor ott állt az ajtó előtt...

Behívtam őket, úgy volt, hogy csak azt beszéljük meg, hogyan lesz a másnap. Fél tízig maradtak nálunk.

Aznap éjszaka nagyon keveset aludtam. Össze-vissza forgolódtam, a telihold fénye bántotta a szemem, és kávéznom kellett reggel, hogy ne aludjak el. A délelőtt tehát még rendben volt.

Kuszival, Pacsirtával, Kecskéssel és Szépszeművel azt beszéltük meg, hogy fél ötkor találkozunk, megvárjuk Kuszi fellépését a kórussal, és elmegyünk bowlingozni.

Akkor kezdett összedőlni a nap, amikor Kuszi bejelentette, hogy nem tud hozzánk csatlakozni, eltört a mamája bokája, és teljesen ki van lelkileg, valamint tanulnia kell, ezért inkább hazamegy fellépés után.

Rá negyed órára hívott Kecskés, hogy valószínűleg késni fognak, és nincs minden rendben. Mikor kérdeztem hol vannak, azt válaszolta a vízparton, de nem tudja, hogy hol.

Tudtam, hogy valami nagy baj lehet, és hogy nincs sok esély rá, hogy a mai napon még bowlingozni fogunk, ezért felhívtam Pacsirtát, hogy jöjjön le gyorsan, és keressük meg őket.

Hála a jó égnek, Kecskés neki valahogy elmagyarázta, hol vannak, így neki vágtunk a városnak. Kábé tizenöt-húsz perc alatt odaértünk.

A felső vízparton voltak, egy viszonylag használaton kívüli úton, ami az erdőbe vitt, és egy árok haladt keresztül rajta.

Nem volt épp kellemes látvány. Kecskés savanyú mosollyal elindult felénk, hogy üdvözöljön, a háttérben két alak feküdt egymáson, láthatólag illuminált állapotban, Kecskés után pedig Szépszemű dülöngélt, de félúton elesett, és a földön landolt.

• Miért ittak ennyit? - kérdeztem.
• Nem tudtam leállítani őket – mondta Kecskés, és lehajtotta a fejét.

Szépszemű ekkor már a lábam előtt feküdt, és Pacsirta, meg az én bokámba kapaszkodba ezt hajtogatta:

• Én nem akarom ezt... én nem akarom ezt!

Megpróbáltam gondolkozni. Kecskés és én elmentünk zsömlét, és vizet venni, hogy legyen ami felszívja az alkoholt, és hogy hányás után ne száradjanak ki teljesen, Pacsirta meg elvállalta, hogy ott tartja őket.

Utána gyorsan történtek a dolgok.

A két számomra ismeretlen ismerős viszonylag hamar (két órán belül) kijózanodott, és hatkor elindultak fel a városba.

Szépszemű volt kész a legjobban.

Az egyik féljózan, mielőtt elment volna, azt bizonygatta nekem, hogy hogyha nem ébred fel, nem biztos, hogy túléli.

Miután elmentek, megpróbáltuk betakargatni Szépszeműt, hogy legalább ne fázzon meg, de kevés sikerrel: szinte teljesen kihűlt, a keze, és a ruhája mocskos volt, ő maga is borzalmasan festett.

Pacsirta és Kecskés leültek az árok szélére bagózni, én pedig közéjük ültem. Fáradt voltam, és iszonyatosan aggódtam Szépszeműért. Átfutott az agyamon, hogy mi van akkor, ha a féljózannak igaza volt, és tényleg nem éli túl...? Sírva fakadtam.

Kecskés és Pacsirta azonnal átölelt, én pedig az utóbbi nyakába fúrtam a fejem, és kibőgtem magam.

Fél hét magasságában arra jutottunk, hogy megpróbáljuk összeszedni Szépszeműt, így Pacsirta és Kecskés felpofozta, majd nagy nehezen felültette.

Kétszer hányt, utána is majdnem eldőlt, de hárman felváltva tartottuk ülő helyzetben. A két fiú folyamatosan beszélt hozzá, próbálták felébreszteni, én meg letörölgettem róla a hányást, és az egyéb váladékot, ami elhagyta a száját és az orrát. Nagyon rosszul volt.

Akkor tért vissza a bizalmam, mikor magához tért annyira, hogy rávettem, hogy megegyen egy zsömlét. Falatonként etettem meg vele, de jót tett neki. Pacsirta és Kecskés vállára támaszkodva elindult felfelé a lejtőn, én vittem az összes cuccot.

Borzalmasan nézett ki, amit hagytunk magunk után. Mindenhol hányás maradék, szétdobált papírzsepkendők, és az alkohol tartalmú üveg... Még egy ok, hogy sose nyúljak italhoz...

Nehezen jutottunk fel Szépszemű mamájához, közben háromszor megálltunk, ráadásul Szépszemű semmit nem látott, alig tudta, hogy hol van. Az utolsó métereken arra kért minket, hogy énekeljünk. Kecskésnek nagyon szép hangja van, de utál énekelni. Most mégis hangosan és bátran énekelt, csak hogy mindent megtegyen barátja kedvéért.

Szépszemű mamája nagyon jól fogadta. Ott álltunk négyen összeszakadva az ajtóban, lehajtott fejjel, ő pedig beinvitált minket, és amíg Kecskés elmesélte, mi történt, Pacsirta és én elrendeztük Szépszeműt. Levettük róla a kabátot, és a cipőt, majd ráfektettük az ágyra.

Én is rádőltem az ágyra, betakartam, és lehúztam a kapucniját.

Csukva volt a szeme, de megkereste a kezem, és ezt nyöszörögte:

• Sajnálom... nem akartam, hogy így alakuljon...
• Most már mindegy.

Átkarolta a derekam, és maga mellé húzott. Megöleltem, aztán kimásztam az ágyból. Hamar elaludt.

Nem tudtuk miért csinálta, és ez aggasztott minket a legjobban.

Azt kell mondjam, hogy abszolút elcseszte a szombatunkat. Tudta, hogy mit terveztünk, és tudta, hogy számítunk rá, ő viszont felrúgta ezt az egészet, és nem volt benne semmi önkontroll. Talán nem is akarta kontrollálni magát. Az egész napunk elment azzal, hogy rá vigyáztunk a hidegben, arra, hogy ne legyen semmi baja, halálra aggódtunk magunkat, és attól is pluszban félnünk kellett, hogy mit fog szólni a mamája. Pedig biztosan mindannyiunknak lett volna jobb dolga is ennél, mint hogy egy külön program részesei legyünk.

És ami a legfontosabb: ezek után volt mersze felhívni telefonon, és bocsánatot kérni. Be tudta ismerni, hogy hibázott, és meg tudta köszönni, amit tettünk érte. Abszolút megalázó, és szégyellni való szituációba keveredett, de benne volt annyi, hogy felvállalja előttem, és megtegye, amire más sokkal pitiánerebb helyzetekben sem képes.

Nem mondta el, miért tette, de most már nem is számít. Vannak akik azért isznak, mert rossz napjuk van. Vannak, akik meg akarnak halni, és feszegetik a határokat. Vannak, akik csak úgy jópofának tartják a dolgot. Vannak, akik teljesen elkeseredtek.

Ezekben az emberekben egy közös: egyedül érzik magukat.

Ezúton szeretném megüzenni Szépszeműnek, hogy bármit is tesz a jövőben, és bármilyen problémája van, sosincs egyedül. És, hogy büszke vagyok rá a fentiek miatt.

Mindenkinek, akik valamiért szenved, vagy magányosnak tartja magát, vagy csak úgy, mielőtt öngyilkossággal, vagy bármi más felesleges őrültséggel próbálkozna, legyen szíves gondolkodjon el azon, hogy kinek mit nem mondott még el, és hogy mi mindent akart megcsinálni még. Rá fog jönni, hogy a dolgok felénél sem tart még, ezért nincs értelme feladnia semmit. Ha éppen egyedül is van, biztos, hogy találni fog legalább egy olyan személyt, aki mellette áll majd. És ez éppen elég lesz ahhoz, hogy végigvigye az útját.

Ezt a napot két számmal fogom jellemezni.