Műanyagcsat

A változás jó dolog. Most a hétvégén csajos napot tartottunk a barátnőmmel, ami abból áll általában, hogy én felmegyek hozzá, és megtámadom egy kisebb sminkkészlettel, meg kefével, és „elvarázsolom”. Voltak pillanatok a múltban, amikor ő ezt még nem szerette volna annyira megengedni nekem, ezért cselhez folyamodtam: azt mondtam neki, hogy egy fizikai kísérletet végzek, ezért hogyha lejön délután, feltétlenül hozzon magával egy műanyag hajcsatot, mert kell az áram vezetése miatt. Szerencsémre dráma szakos, és nem kedvenc tantárgya a fizika.

Mivel már megszokta az őrült ötleteimet, természetesen készségesen segített: hozta a műanyagcsatot. Ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, az első kérdésem ez volt hozzá: Mert a műanyag csat vezeti az áramot? Azóta megengedi, hogy igazgassam a frizuráját.

A változás jó dolog, ugyanis a művem egészen csinosra sikeredett, nagyon sokan megdicsérték, sőt, Kusz, Kuszi anyukája azzal viccelődött, hogy felfogad stylistnak.

A nap végül is nagyon jól telt, találkoztunk Szotyival is, ráadásul kiderült, hogy nem kell egyedül hazamennem, mert Kecskés és Pacsirta felhívott, hogy találkozni szeretne velem.

Amikor este felmentem megnézni a levelimet, Kuszi írt nekem. Azt írta, nem tudja miért, de hirtelen eszébe jutott, hogy fél, hogy el fogja veszíteni a barátait, akiket most annyira szeret, mikor elballag középiskolából. Megkérdeztem miért. Azt felelte, azért, mert mindenki másfelé megy tovább.

Furcsa dolog a barátság. Azt mondják, az embereket a szeretet erős fonala köti össze, szétszakíthatatlan, bízzunk benne... bízzunk egymásban. De mi van akkor, ha abban akiben annyira bízunk, pótolhatónak tart minket? A szerelmek általában csalódással érnek véget, az egyik fél kiábrándul a másikból, vagy mindkettő egyszerre... de előbb-utóbb megint lesz valaki, akibe belehabarodunk. De még egy ugyanolyan barátunk, amilyen volt, sosem lesz többé. Azt hiszem ezért sokkal fájdalmasabb egy barátban csalódni.

Hetedikes koromban megismertem valakit, akihez hasonlóval azóta sem találkoztam. Hihetetlen dolog, amikor valakivel sosem unatkozol, amikor még az is izgalmas témává válik, hogy hány lyuk van a trappista sajton. Azt hiszem az életem egyik kedvenc időszaka, amikor még barátok voltunk. De aztán egy fél év elteltével minden megváltozott. Azzal, hogy járni kezdtük, kialakult valami más is, és előjöttek olyan dolgok, amikkel addig nem volt probléma. És ő megváltozott. Amikor véget ért a kapcsolatunk, mindennek vége lett. Nagyon sajnáltam, és teljesen magamba voltam zuhanva, iszonyatosat csalódtam. Azt hiszem azért tartott olyan sokáig elengednem, és elfelejtenem, mert nem csak a „szerelmem” volt, hanem a legjobb barátom is.

Nagyon sokáig féltem közel engedni magamhoz bárkit is, magányosnak éreztem magam, de ez azóta változott. Nagyon sok ember vesz körül, rengeteg ismerős, haver, és néhány barát. Hozzászoktam, hogy emberek járnak, kelnek az életemben, és csak hosszabb ismeretség után jut eszembe érzelmi szálat kötni valakihez, és akkor sem túl szorosat.

Nagyon rosszul esett, mikor az egyik barátom, miután ott álltam mellette, és csak azért rugdostam, hogy tovább menjen, egyszer csak közölte velem, hogy nagyon szeret, fontos vagyok neki, de rájött, hogy más vagyok, és lehet, hogy inkább nem kellene részt vennünk egymás életében.

Először az jutott eszembe, hogy mennyire hiányozna, és nem akarom, hogy eltűnjön az életemből.

Másodjára az, hogy miért jutott ez hirtelen eszébe?

Harmadjára pedig az, hogy hiába tettem meg mindent érte, mégis pótolhatónak tart.

Néha fel kell tennünk mindent egy lapra, és dönteni. Ha már el kell köszönnünk egy időre egymástól, vagy akár örökre, búcsúzzunk el stílusosan.

Felesleges haraggal, gyűlölettel, ocsmány szavakkal elválni valakitől, amikor ugyanazt megfogalmazhatod normálisan is. A célom sosem az, hogy valaki megutáljon. Hanem az, hogy elgondolkozzon.

Ez a barát először iszonyatosan dühös lett rám, pedig valójában csak ugyanazt tettem amit ő velem. Úgy gondoltam, valószínűleg örökre megutál, és soha többet nem látom, erre már lelkileg felkészültem. Eszembe jutottak az együtt töltött kellemes percek, és végiggondoltam a közös múltunkat.

Pár nap múlva ismét kaptam egy levelet ettől a baráttól. A lényege azt hiszem az volt, hogy mégiscsak hiányzom neki, ez erősebb, mint a haragja, de ha arra kérem, eltűnik az életemből. Még nem válaszoltam neki.

Kuszi tehát attól fél, hogy azok, akiket most a barátainak tart, később egyszerűen eltávolodnak tőle, és elveszíti őket.

A franc se tudja, hogy három-négy év múlva még együtt fogok-e Pacsirtával ugrálni a folyónál lévő kövezésen, azt játszva, hogy az valójában forró láva, hogy Kecskéssel mekegve köszönünk-e egymásnak a városközpontban az emberek előtt, hogy Kuszi jönni fog-e „segíteni a fizikai kísérletemben”. Lehet, hogy az emberek kicserélődnek majd az életemben, és a többiekre emlékezni sem fogok, bár azért remélem nem így lesz. Ezekre most úgysem kaphatok választ. Akinek mennie kell, az menjen el, aki pedig maradni akar, az maradni fog. Felesleges aggódni ezért.

Volt egy barátom, akivel sajnos nagyon megromlott a kapcsolatom, viszont neki köszönhetem, hogy megismertem Pacsirtát. Azt hiszem soha semmi nem történik véletlenül...

Szeretném, hogy amikor felnövünk, majd ugyanúgy kiülünk ezekkel az emberekkel a tízemeletes tetejére, vagy egy padra a városban, pizzát eszünk, és énekelünk a zenével, ami szól, közös fényképeket csinálunk, és új bolondságokat találunk ki.

De ez már a jövő zenéje. Ez még nem az én dolgom...