Egy
meghitt péntek délutánon a Mesezenekar tagjai éppen egyik
izgalmas kalandjukat pihegték ki a főbunkiszálláson, ki-ki a maga
hobbiját űzve szenvedéllyel: Korál a „Fullfőnök” feliratú
kitűzőjét tisztogatta, Esthajnal egy magazint lapozgatott,
belemélyedve a legtrendibb téli tündér divatba, Mandala
négylevelű lóheréket horgolt, Gyöngyvirág pedig igyekezett
minél mélyebbre ásni egy Berzsenyi versben.
Azután
megjöttek a fiúk.
Borostás
kapitány nagy svunggal vágta ki az ajtót, és ugyanezzel a
lendülettel elhasalt az állandóan felgyűrődő lábtörlőben.
Bojtorján
közvetlenül mögötte lépkedett, meg se próbálva leplezni arcán
elterülő széles vigyorát, elegánsan kikerülte barátját, és
felhúzta a padlóról.
A
többiek már fel sem kapták a fejüket a parádés érkezésre,
mintegy hozzászokva Borostás bámulatos tánclépéseihez
folytatták előzetes tevékenységüket. Egyedül Korál
arckifejezése árult el egy „már megint...” kezdetű sóhajt,
azután ő is visszatért munkájához.
Bojtorján
ledobta dzsekijét az egyik szék támlájára, majd meglepődve
tapasztalta, hogy a kandalló előtt egy többé-kevésbé nagyobb
lyuk keletkezett, így hát elővette zsebében tárolt gyermekkori
kislapátját, és módszeresen elkezdte betemetni azt, figyelmen
kívül hagyva a rögök közt talált szavak és betűk sorrendjét.
Borostás
kapitány kiegyenesedett, mély levegőt vett, csípőre tette a
kezét, majd szolidan köhintett. Abban a pillanatban nyolc szempár
szegeződött rá (Bojtorján elkötelezetten lapátolt), és
rémülten vette észre a szája szélén ülő jellegzetes
félmosolyt. Ez azt jelentette: van valami. Pontosabban azt: Fú de
van ám valami!
A
kapitány elégedetten konstatálta, hogy végre a figyelem
középpontjába került, és belekezdett mondandójába:
-
Délután idejön valaki Aranyudvarból. Interjút akarnak készíteni
velünk a nyári turnéról!
-
Most? - hökkent meg Esthajnal.
-
Október közepe van – értetlenkedett Korál.
-
Eddig biztos téli álmot aludtak – legyintett Borostás, és leült
az egyik karosszékbe.
-
Na és kit küldenek? - kérdezte Gyöngyvirág az ásójára
támaszkodva.
-
Nem mondták – rázta meg a fejét a kapitány.
-
Fú, remélem nem Csacsit – forgatta meg a szemét Mandala. - Ő
túl ábrándozó típus…
-
Viszont kedves – tette hozzá Esthajnal. - Gondolj bele, mi lenne,
ha Kacsa Kata, vagy Bari jönne…
-
Megemlítenéd, hogy kifordult a térded, és pánikot keltene a
gyerekek között – borzongott meg Gyöngyvirág.
-
Kukori felelősségteljes – szólalt meg Korál. - Mást el se
tudok képzelni rajta kívül, aki alkalmasabb lenne a feladatra…
Az
idő lassan délutánba fordult. Korál téli uszonymelegítőket
böngészett a Vaterán, Esthajnal próbálta eldönteni, hogy a
halványlila, vagy inkább a szürke csizma menne a szárnyaihoz,
Mandala a skálázást gyakorolta, Bojtorján rendületlenül temette
a kandalló előtti gödröt, Gyöngyvirág pedig a világért nem
értette, miért nem halad az ásásban, Borostás kapitány meg…
Hát ő Borostás kapitánykodott.
Azután
csengettek.
A
társaság egymásra nézett: ki nyissa ki?
Végül
egyikük sem ért oda időben. Kívülről hangos toporzékolás
hallatszott, majd az ajtó kicsapódott – aznap másodjára, és az
érkező valaki két lépéssel később elvágódott a fentebb
említett lábtörlőben.
Szó
bennszakad, hang fennakad – írta Arany János – azután a csapat
egyszerre kiáltott fel:
-
KECSKE APÓ!
Szegény
öreg kecske mogorván hasalt a bejáratnál, egészen addig, míg
Borostás és a többiek oda nem siettek felsegíteni. Együttes
erővel odakísérték az egyik karosszékhez, majd hagyták, hogy az
apó nagyot nyekkenve beleereszkedjen.
Mandala
kezét tördelve elszaladt teáért, a többiek pedig csendben várták
visszaérkezését.
-
Szerbusz, Kecske apó – törte meg a csendet Korál. - Hogy vagy?
-
Fergetegesen – mekegett a kecske, és nekiállta rágcsálni a
karosszékre terített kapitányi ing ujját.
-
Na, és mi szél hozott? - kérdezte a kapitány kicsit frusztráltan,
látva, hogy ruhája tetemes része tűnik el az apó szájában.
-
Gyalog jöttem – válaszolta Kecske apó, majd lehető
legzsémbesebb tekintetét elővéve végigpásztázta a társaságot.
- Valami inter juht kell csinálnom veletek. Gondolom, egy új fajta
bárány.
-
Interjút, Kecske apó! - csapott a homlokára Mandala.
-
Ja, hogy azt… Hát mé´ nem ezt mondták?
-
Mondd csak, hogyhogy nem Kukori jött? - kérdezte Esthajnal
letaglózva a hírtől.
-
Mert beleragadt egy szemétdombba – válaszolta Kecske apó.
-
Na és mi van Csacsival?
-
Vagy Barival?
-
Esetleg Katával?
-
ÉN nem vagyok jó nektek?! - csattant fel az apó, a többiek pedig
azonnal bizonygatni kezdték, mennyivel jobb, hogy a nagyothalló és
szenilis kecske érkezett a megfontolt, összeszedett Kukori helyett.
Az
apó lassan előkotort egy darab papírt kopott aktatáskájából,
majd hosszas nyámnyogás után feltette az első kérdését:
-
Egész nyáron a vízparton lógattátok a lábatokat. Elégedettek
voltatok a fellépési lehetőséggel?
Gyöngyvirág
szemöldöke az égig szaladt, de Bojtorján óvatosan oldalba bökte
kislapátjával, mire a lány figyelme azonnal korábbi munkájára
irányult, és döbbenten vette észre, hogy kalóztársa egész
eddig azon dolgozott, hogy visszatemessen az általa kiásott
Berzsenyit.
-
Ami azt illeti – kezdte Borostás kapitány – Azt, hiszem,
kijelenthetem, hogy mindannyiunk számára rendkívüli tapasztalat
volt ez a velencei nyár, ugyanis mind zeneileg, mind társágilag
összeragasztott bennünket.
-
Nagyon sok embert ismertünk meg, és rengeteg gyereknek adhattunk
elő – tette hozzá Korál. - Fantasztikus élmény volt.
-
Tehát. Velencén sok a nyál, mert sok a gyerek – körmölte
buzgón Kecske apó – Ez jó volt.
-
Mi nem ezt mondtuk! - csattant fel Esthajnal.
-
Második kérdés – olvasta Kecske apó. - Mit gondoltok, ez a nyár
hatással van a második lemezetek kiadására?
-
Mindenképpen – sóhajtott beletörődve Mandala. - Ezen a lemezen
szerepel majd a Vadmalac, a Mézinduló és még sok más kedvencünk,
hogy ne lőjem le a poént.
-
Minden képen van egy malac, aki a mézben dagonyázik – ismételte
Kecske apó. - Szürrealista CD-borító…
Korál
dermedten ült a helyén, és kifejezéstelenül bámult maga elé,
mikor a kecske hozzá fordult következő kérdésével.
-
Korál, te sellők gyöngye, te hogy érezted magad a nyáron?
Korál
zavarodottan tátogott, majd kibökte:
-
Jó volt.
-
Jó volt – írta Kecske apó, majd a többiekre pillantott.
-
Ó, nekem rengeteget fejlődött a hangszeres játékom, és a
gyerekekkel való közvetlen érintkezés úgy gondolom, későbbi
tanári pályán való boldogulásomat is szolgálta – hadarta
Gyöngyvirág. - Arról nem beszélve, hogy a zenekar most már
teljesen élő zenét játszik, és elhagytuk a midis alap
alkalmazását.
-
Nekem a kapcsolatépítésében és a munkaváltásban volt nagy
segítségemre ez az egész nyár, remek emberekkel találkoztam,
rengeteg jó tanácsot kaptunk, és nagyon sokat kapaszkodtunk
felfelé technikailag, módszerileg is azon a bizonyos létrán –
mosolygott Borostás kapitány.
-
Én sajnos a sérülésem miatt kihagytam a nyár felét, de alá
tudom támasztani az előttem szólókat. Egy hónapot voltam távol,
és már egy teljesen más összetételű, sokkal szorosabb, és
erősebb alapokra épülő banda tagjaként tértem magamhoz –
bólogatott Esthajnal.
-
Fantasztikus élmény volt. Azt hiszem, őszintén kijelenthetem a
csapat nevében is, hogy családdá váltunk – bólogatott Mandala.
Kecske
apó türelmesen végigvárta, amíg mindenki elmondja, amit akart,
majd a következőket jegyzetelte le:
-
A többieknek is jó volt.
A
társaság kikerekedett szemekkel bámulta a vén kecskét, ahogy az
ing maradványait óvatosan visszahajtogatta a karosszék támlájára,
kézbe kapta botját és az aktatáskát, majd a bejárathoz
csoszogott, ezúttal kikerülve a lábtörlőt lenyomta a kilincset,
és ennyit mondott köszönéskép:
-
Ennyi elég is lesz, azt hiszem, mindent megbeszéltünk amit
kellett, az interjút az AranyNyúvz jövőheti számában közöljük
le – ezzel becsapta az ajtót.
A
Mesezenekarnak beletelt még pár percbe, mire feldolgozta a
történteket.
Gyöngyvirág
sokkos állapotban elvette Bojtorján kislapátját, és elkezdte
betemetni szegény Berzsenyi versét, Bojtorján együttérzően
simogatta a hátát, Esthajnal visszaült a székbe, és üres
tekintettel bámulta a magazint, Mandala pedig a halántékát
dörzsölgetve bámulta Kecske apó hűlt helyét.
Már
csak Borostás és Korál álltak a karosszék mellett, arra várva,
hogy valaki megmondja nekik, mi a másodfokú egyenlet
megoldóképlete.
Aztán
a kapitány remegő kézzel megfogta egykori inge darabjait, és
szomorúan a sellőre nézett:
-
Ugye, varrsz egy másikat?
Korál
kis várakozás után elvette a kalóz által szorongatott rongyot,
majd ennyit mondott:
