Megpróbáltam rájönni, mi a szerelem.
Megpróbáltam megérteni milyen szerelmesnek lenni, mi ez az érzés, amiről
mindenki beszél… olyan édes, kedves, aranyos, jóképű, micsoda test, izmok…
képtelen vagyok azonosulni vele. Még most sem megy, elvégre a szerelem valami
teljesen más dolog, és erre egy olyan helyen jöttem rá, ahol a legkevésbé
számítottam rá.
Tudod milyen az, amikor már feladod? Amikor már nem számítasz semmire, csak azt
mondod, jöjjön, aminek jönnie kell. Már hónapok óta így élsz. Nem biztos, hogy
ez rossz neked, de tudod, hogy azt, amit nagyon szerettél volna, nem kaphattad
meg. Úgy csinálod, mintha természetes lenne, hogy egyedül vagy, végül pedig
hozzászoksz, és egyenesen taszít az egész szerelemi párkapcsolati história,
mondván, hogy túl sok problémával jár. Elhidegülsz a témától, már feleslegesnek
tartod. Azt mondod, racionalista vagy. Mások szerint érzéketlen. Azt mondod,
két lábbal jársz a földön. Mások szerint legyökereztél.
Én azt mondom, nem kell repkedned. Nem kell fává változnod. Csak sétálj az úton, és ne vágyakozz valami olyasmire előre, amiről még fogalmad sincs. Száz százalékig biztos lehetsz benne, hogy nem fogod megkapni. Hiába hiszed azt, hogy neked ő, az vagy egy izé lenne a legjobb, mert tévedsz, Sors bácsi jobban tudja. Az élet túl egyszerű lenne akkor, ha minden, amit előre eltervezünk, úgy sikerülne, ahogy elképzeltük.
Én nem tudtam, mit keresek, abban sem voltam egészen biztos, hogy tudom, mire vágyom. Mit akarok érezni. Talán a sablonformák szerint valami olyasmit fogalmaztam volna meg, hogy szeretném, hogy szeressenek. Ez volt a hülyeség része.
Akkor futottunk össze én és a megfogalmazhatatlan, amikor a legkevésbé számítottam rá. Az egészet azzal kezdtem, hogy közöltem magammal, hogy semmi esélyem sincs, egy olyasvalakit összeszedni, aki ennyire normálisnak tűnik. Sors bácsi jobban tudta.
Tudjátok furcsán ironikus dolog, hogy azzal az emberrel, aki mellett képes vagyok rá, hogy repdessek helyzetenként, pont az első bárlátogatásomon futottam bele.
Már tudom, milyen az, hogy szerelmes vagy. De ez nem azért van, mert ő olyan okos, vagy olyan jól néz ki… ez az egész olyan mintha az agyatok egy azonos frekvencián mozogna, gyakran anélkül is megértitek egymást, hogy bármelyőtök bármit mondana… imádod minden egyes testrészét, ahogy mozdul, vagy néz, a haja és bőre illatát… a szemeit. Nem azért, mert olyan csodálatosan gyönyörűek, ami persze igaz, hiszen mindenkinek teljesen egyedülálló írisze van… azért szereted a szemeit, mert csak neked, amikor rád néz, olyan mintha bele lenne építve egy hősugárzó.
Már tudom, hogy felesleges erőlködöm megmagyarázni, mert ez az érzés mindenkinek mást jelent: van akit a Titanic köt össze, esetleg a fókazsír, néhol akad egy krumplistészta, máshol meg egy kiwi a kulcsfigura.
Ez hát az, amit úgy hívok, a megfogalmazhatatlan, mert kevésnek tartom azt, amit maga a „szeretlek” szó magába foglal.
De hiszen ez így pont elég is. Az egyik legtökéletesebb dolog, a maga leírhatatlanságával…
Én azt mondom, nem kell repkedned. Nem kell fává változnod. Csak sétálj az úton, és ne vágyakozz valami olyasmire előre, amiről még fogalmad sincs. Száz százalékig biztos lehetsz benne, hogy nem fogod megkapni. Hiába hiszed azt, hogy neked ő, az vagy egy izé lenne a legjobb, mert tévedsz, Sors bácsi jobban tudja. Az élet túl egyszerű lenne akkor, ha minden, amit előre eltervezünk, úgy sikerülne, ahogy elképzeltük.
Én nem tudtam, mit keresek, abban sem voltam egészen biztos, hogy tudom, mire vágyom. Mit akarok érezni. Talán a sablonformák szerint valami olyasmit fogalmaztam volna meg, hogy szeretném, hogy szeressenek. Ez volt a hülyeség része.
Akkor futottunk össze én és a megfogalmazhatatlan, amikor a legkevésbé számítottam rá. Az egészet azzal kezdtem, hogy közöltem magammal, hogy semmi esélyem sincs, egy olyasvalakit összeszedni, aki ennyire normálisnak tűnik. Sors bácsi jobban tudta.
Tudjátok furcsán ironikus dolog, hogy azzal az emberrel, aki mellett képes vagyok rá, hogy repdessek helyzetenként, pont az első bárlátogatásomon futottam bele.
Már tudom, milyen az, hogy szerelmes vagy. De ez nem azért van, mert ő olyan okos, vagy olyan jól néz ki… ez az egész olyan mintha az agyatok egy azonos frekvencián mozogna, gyakran anélkül is megértitek egymást, hogy bármelyőtök bármit mondana… imádod minden egyes testrészét, ahogy mozdul, vagy néz, a haja és bőre illatát… a szemeit. Nem azért, mert olyan csodálatosan gyönyörűek, ami persze igaz, hiszen mindenkinek teljesen egyedülálló írisze van… azért szereted a szemeit, mert csak neked, amikor rád néz, olyan mintha bele lenne építve egy hősugárzó.
Már tudom, hogy felesleges erőlködöm megmagyarázni, mert ez az érzés mindenkinek mást jelent: van akit a Titanic köt össze, esetleg a fókazsír, néhol akad egy krumplistészta, máshol meg egy kiwi a kulcsfigura.
Ez hát az, amit úgy hívok, a megfogalmazhatatlan, mert kevésnek tartom azt, amit maga a „szeretlek” szó magába foglal.
De hiszen ez így pont elég is. Az egyik legtökéletesebb dolog, a maga leírhatatlanságával…
