Eltelt az év, mi pedig visszatértünk a
suliba. A félévnek még nincs vége, és nagy a hajtás, sokaknak egy hajszálon
múlik a kettes. Egyszóval a nehézségeknek még koránt sincs vége.
A szilveszter jó volt, Kuszinál
töltöttem. Éjfélkor az ablakból lógtunk ki, ő két pohár, én két centi
pezsgővel, és a tűzijátékokat néztük. Sokáig durrogtattak.
Szeretem ezeket a különös év végi fényeket.
Ahogy felrepülnek a levegőbe, és szétpattannak, megannyi színes csillámporral
teleszórva a várost… és ilyenkor mindenki egy dologra gondol. Hogy mindennek
vége van, és holnaptól valami teljesen más kezdődik. Hiszen még egyszer ilyen már
soha nem lesz. Ahogy nincs két teljesen egyforma ember, épület, vagy történet,
úgy két ugyanolyan év sincs.
Vannak olyan idők, amikor a történelem
megismétli önmagát, és egy év nagy pillanatokra hivatott. Nem tudhatjuk előre,
és nem is akarjuk tudni. Van, amikor boldogságot hoz. Mérhetetlen boldogságot.
De akad, amikor fájdalmat. Borzasztó, szörnyűséges fájdalmat, amit maximum
filmekben láthatsz, vagy még ott sem, olyanokat, amikről a világ mélyen hallgat…
Csak annyit szeretnénk, hogy ez az év
más legyen, mint a többi. Nagy elvárásokkal fordulunk felé, és abban
reménykedünk, hogy valami olyat hoz, ami megváltoztatja az életünket. Vagy
megerősít benne, hogy jó úton haladunk, esetleg abban reménykedünk, hogy nem
kavar fel fenekestül mindent, és nem fordul meg a jószerencse. Hogy véghezvihessük
a saját hülyeségeinket.
Bármit megtehetnénk. Adva van számunkra
a helyzet, minden ott van mögöttünk, mellettünk, amire csak szükségünk van,
hogy elinduljunk. De mi csak azt kérdezgetjük másoktól, hogy nem hülyeség-e
amire vágyunk.
Csináljuk csak azt, amit akarunk. Ki
mondja meg, hogy mi hülyeség?
Kaptam egy csomag akvarellfestéket
szeptemberben, és azért nem nyúltam hozzá decemberig, mert kijelentettem, hogy
nem tudok festeni, és nem akarom pazarolni az anyagot. Hülyeség volt csak azért
kibontani, és alkotni vele valami csodálatosat, mert nem akartam, hogy kárba
menjen a festék.
Hülyeség, köveken ugrálni a Duna-parton
egy barátoddal, csak mert jól esik.
Hülyeség csillagképeket keresni az
égen.
Hülyeség meséket írni koboldokról, és
tündérekről, vagy olyan dolgokon gondolkozni, amiknek úgy látszik nincs
értelme.
Két éve egy kisvárosi kórus adott egy
koncertet, aminek következtében következő év januárjában meghívást kaptak New
Yorkba, hogy képviseljék Magyarországot, és csatlakozhassanak egy 400 fős énekkarhoz. Az első évben nem tudtak elegendő pénzt
összegyűjteni, hogy a 100 fős kórus kirepülhessen. Hülyeség volt azt hinni,
hogy sikerülhet, és egy ilyen istenháta mögötti helyről, mint ez a városka egy
egész kórus kijuthat Amerikába csak úgy, az emberek hitével. Májusra tűzték ki
a következő koncertet, és kórusosok újabb köröket futottak, hogy további
támogatókat szerezzenek. Megint nem sikerült. Nagyon sok ellenségbe botlottak,
és zsákutcákba. Hitetlenkedő rosszindulatú emberekbe, akik gúnyosan mondták ki:
hülyeség minden próbálkozásuk. És ők tovább küzdöttek. Elérkezett 2014
januárja, és ez a kórus pár nap múlva egy hétre Amerikába indul. Azért, mert
voltak páran, akik hittek, és tűzön-vízen keresztülmentek, hogy véghezvigyék a
hülyeségüket.
És ezért csináljuk. Mert hülyeség. És
ezek a hülyeségek kellenek ahhoz, hogy bárhová is elinduljunk.
Én ezt várom 2014-től. Egy rakás
hülyeséget.