A kudarcról

Hosszú hónapok után, végre úgy érzem, megint van miről írnom, és tudok is róla írni.
Éreztétek már azt, hogy valamit nagyon akartok, nagyon próbálkoztok, és mégsem sikerül? Vért izzadtok, és mindig, valahányszor csak azt hiszitek hogy a célba értetek, mégsem sikerülnek a dolgok? Eközben látjátok, ahogy mások egy csettintéssel, vidám mosollyal az arcukon lépnek egyre feljebb és feljebb a lépcsőfokon, ti meg elgyengülve ücsörögtök felfelé bambulva a földszinten.

Hihetetlenül magas a lépcső, és hihetetlenül nehéz megmászni. Persze az élet, mint mindig, választási lehetőséget kínál. Nem muszáj megmászni az emeleteket, akár lent is maradhatsz. Ha viszont mégis elindulsz, te döntöd el, meddig akarsz menni. Elég a másodikra feljutni, vagy rögtön a századik a cél?
Azt hiszem a legnehezebb dolog feljutni az első emeletre. Nem tudod, hogy kezd el, és akárhogy próbálkozol, azt veszed észre, hogy jobb esetben már a harmadik lépcsőfokról visszacsúszol a padlóra, és a hátsódon ülve ezredjére gondolkozol el rajta, hogy mit csináltál rosszul.
Amikor kilépsz az életbe, és kezdőként próbálsz beszállni a nagy körforgásba, arra kell rájönnöd, hogy ahhoz, hogy te és a munkád kelljen valakinek, a legjobbnak kell lenned abban, amit csinálsz, ráadásul meg kell felelned a tömeg elvárásainak, mert holmi művészi hóbortokra egy senkitől nem figyelnek fel. Vegyük a képzőművészetet: az egyszerű ember szépet akar látni. Amikor megismer, nem érdekli a művészeted, a világod, a tehetséged, arra kíváncsi, hogyan tudsz számára érthető és tetsző alkotást létrehozni. Ha már téged szeret, és ismer, akkor kezdheted el lenyomni fokozatosan az emberek torkán a saját, egyedi „hülyeségeidet”.

Igen. Olyan egyszerűen hangzik. De mindenki a legjobb akar lenni. És túl sokan vannak a „legjobbak”.
Amikor elkezdek rajzolni, nem gondolkodom, csak rajzolok. Ami éppen vagyok, az érzéseimet, a saját világomat, a gondolataimat. Olyan ez, mint a gitárosnak a zene. Amikor látsz egy képet, ami egy holdvilágos tó partján ücsörgő szerelmespárt ábrázol, nem kell külön elmondanom, miről szól.

Nagyon sokan görcsösen küzdenek érte, hogy ők legyenek a legek, és kételkedve adják, mutatják be munkáikat. Már a dolog elkészülte után egyből tudják, hogy nem őket választják kis a zsűritagok, senki nem fog rájuk felfigyelni. Bevonzzák maguknak a negatívot, esélyt sem adnak arra, hogy valami jó történjen velük. Életük értelme a maguknak felállított korlátokkal való küzdés, nem pedig a mászás.
Pedig ahhoz, hogy felérjek azon a bizonyos lépcsőn, nem csak arra van szükség, hogy a legjobb legyek, hanem arra is, hogy azt, amit másoknak akarok mutatni, egyéni legyen, valami olyan, ami másnak nincs. Ezt csak akkor tudom elérni, ha szeretem, amit csinálok, ha nem görcsölök rá arra, hogy vajon ki lesz jobb nálam. Abban a munkába, amit később megmutatok, szívemet-lelkemet bele kell tennem. Mit sem ér egy olyan rajz, amiben nincsenek érzések, a mozzanatok semmitmondóak, csak úgy vannak. Nem másoknak akarok megfelelni, hanem magamból akarom felszínre hozni azt a pluszt, amivel megszerethetem saját magam. Nem semmilyen akarok lenni, mértani pontossággal betanult formákkal, és vonásokkal, hanem valamilyen, egy rejtélyes köddel, egy csipetnyi varázslattal, egy apró kis porszemmel, azzal, amivel magaménak vallhatom azt, amit alkottam. A mászáshoz különlegesnek kell lennem.
A mászás különleges kell, hogy legyen.