Szappanbuborék

Amikor kicsik voltunk, azt hittük, hogy van egy ország a felhők felett.

Azt hittük, hogy mindent kisállat, aki meghalt odaköltözik.

Azt hittük, hogy a kutyák a Holdat azért vonyítják, mert beszélgetnek a Holdkutyával.

Amikor kicsik voltunk, senkit nem zavart, ha valamit elrontottunk.

Amikor kicsik voltunk, azt gondoltuk, hogy a nagytesónknak soha sincsen igaza, és hogy sosem fogunk veszekedni a szüleinkkel.

Amikor kicsik voltunk, mindenkit feltétel nélkül szerettünk, és mindenkiben megbíztunk. Elhittük, hogy a gonosz emberek is lehetnek néha jók.

Amikor kicsik voltunk, nem volt érdekes, hogy áll a hajunk.

Amikor kicsik voltunk, az élet egy színes szappanbuboréknak látszott.

Most, hogy nagyok lettünk, tudjuk, hogy a felhők fölött csak az ózonréteg van.

Tudjuk, hogy a gyűrűsférgek és egyéb korhadéklakók bontják le a tetemeket.

Tudjuk, hogy a Holdon csak por van, na meg Amstrong bácsi lábnyoma.

Most, hogy nagyok vagyunk, az is baj ha öt perccel később kelünk fel.

Tudjuk, hogy a nagy testvérünknek is, néha ugyan, de igaza van, és minden héten összeveszünk a szüleinkkel.

Most, hogy nagyok vagyunk, különbséget teszünk ember és ember közt, kevesekben bízunk meg, és még kevesebbeknek bocsátunk meg.

Amióta nagyok lettünk, állandóan fésűt hordunk a táskánkban, és egy egész sminkstúdiót.

Amióta nagyok lettünk, az élet egy nagy tábla keserű csokoládé.

De van valami, amit akkor is tudtunk, amikor kicsik voltunk, és most is tudjuk, hogy nagyok vagyunk. Amikor valaki azt mondja nekünk, hogy valamit nem lehet megoldani, vagy megtenni, mi tuti, hogy megcsináljuk…

Lapos kövek

Tegnap este beszélgettem egy ismerősömmel. Mondjuk ez is túlzás, mert beszélgetni sem lehetett vele.  Bulizni volt, és azt mondta, nincs jó kedve, de nem tudja, hogy miért.

Furcsa. Mostanában az emberek többsége így él. Bulizni jár, utána meg rosszul érzi magát és nem a másnaposságtól. Egyszerűen csak az ürességtől. Pedig piál rengeteget, haverok, bagózás, eszementkedés. Utána ismét előtör az üresség érzése, a hiány, a nagy semmi. Felettébb rossz állapot, néha én is találkozok vele, mivel nehéz kirekeszteni az életből. Ha benne élsz egy közegben, ami tetőtől talpig feltöltődött vele, és árasztja magából, közelharcot kell vívnod, hogy rád ne ragadjon át. De mi is ez az egész?

Leginkább tehetetlenségnek nevezném, de társul hozzá a bizonytalanság, és az elengedhetetlen magány. A három „legjobb” dolog, ami ha egyszerre támad meg, úgy megbénít, mint egy medúza csípése. Egy lapos kavics leszel az úton, és nem haladsz semerre, csak ha beléd rúgnak. Stagnálsz.

Mi a kiváltó ok?

Természetesen előfordul, hogy nehéz napod volt, és leeresztesz utána, mint a héliumos lufi, amit kiszúrnak egy tűvel. Ez teljesen normális. De valaki mindennap ezt érzi. Mitől?

Valahogy hajlamosak vagyunk elhitetni magunkkal, hogy nekünk a világon a legrosszabb. Hogy nincs megoldás a problémáinkra. Fásultan ülünk egy székben, nézünk ki a fejünkből, lassú, szomorú számokat hallgatunk, erősítve magunkat abban, hogy szerencsétlenek vagyunk, és nekünk nem megy semmi. Közben pedig dühösek vagyunk az egész világra, ami akadályoz abban, hogy jól érezzük magunkat és nem ért meg minket, a bajainkat, pedig igazán megérdemelnénk a törődést.

De mi van azokkal, akik mindennap a szeméttelepet túrják, és minden percük tényleg arról szól, hogy még egy nappal tovább húzzák? Mi van azokkal, akik nap mint nap éheznek, elzárva a civilizált élettől, különféle borzalmas járványok között? Vagy a nyomortelepeken tengődnek, gyerekek akik teljesen kiszolgáltatottak.  Eszünkbe sem jutnak, mert magunkkal vagyunk elfoglalva, meg azzal, hogy mi milyen szerencsétlenek vagyunk. Csak akkor figyelünk fel, ha látjuk őket képeken, és a televízióban, megborzongunk, egy kicsit feleszmélünk, hogy nekik milyen rossz, és végignézzük a szenvedésüket egy forró kávéval a kezünkben, fedett helyen… Aztán ülünk, és szenvedünk tovább, kitalálva magunknak mindenféle magyarázatot arra, hogy miért sajnálhatjuk magunkat. Nem igaz?

Talán a pocsék kis komfortzónánk mégis kényelmesebb, kevesebb vesződséget igényel az önsajnálat, a nyavalygás nem jár olyan bonyolult erőfeszítéssel, mint küzdeni valamiért.

Sokaknak megvan mindenük, mégis rinyálnak állandóan, tömegbe verődve. Eszükbe sem jut, hogy valaki az ő jólétükért mennyi áldozatot hoz. Eszükbe sem jut, hogy mondjuk, milyen érzés lehet leülni a zongora elé, és megtanulni egy dalt. Vagy újra és újra lerajzolni ugyanazt a vázát, amíg tökéletes nem lesz. Leülni egy fehér papír elé és verset írni, táncórákra járni, leülni a gitárral a kezedben, feltenni a fejhallgatót és addig gyakorolni, amíg az ujjaid végén már megkeményedett a bőr. Mert így kezdődik az egész. De mielőtt bármelyik bevillanna az agyukba, elfogja őket a sürgős „jajdeszarazéletem” és a „deszemétmindenki” és az „engemmindenkicsakkihasznál” életérzés és a közutálkozás azok ellen, akik nem hozzájuk hasonlóan gondolkodnak. Csodálkozom azon, hogy a világon élő emberek kilencven százaléka miért nem lett még öngyilkos, hogy még élnek egyáltalán emberek a földön…

Szerintem nem jó kavicsnak lenni. A kérdés az, hogy abban a lapos kőben mennyi önálló akarat van arra, hogy tegye a dolgát, és véghezvigye a céljait.  Mert ugye belátod, hogy akkor, ha egészséges vagy, rendelkezel aggyal, minden csak egy karnyújtásnyira van tőled, nem okolhatod a világot saját gyengeségeid miatt, a szüleid elcseszett életéért, válásáért, hazugságaiért, meg azért, hogy szívszerelmed átvert, amíg te becsületesen küzdöttél érte, ugye ezekért nem te vagy a felelős, meg az összes többi baromságért, amit nem te okoztál. Te csak hagyod, hogy tönkretegyék az életedet. Mert TE nem teszel ellene, és TE nem döntöd el, mi a fontosabb és TE engeded, hogy a körülmények, a hangulatok uralkodjanak rajtad. Nem küzdesz, nem akarsz.

Csak hagyod, hogy szaporodjanak a lapos, tehetetlen kövek. Visszahúznak téged, és a végén már csak azt érzed, hogy olyan vagy, mint ők, közben különbnek hiszed magad. Olyannak, aki mégis kilóg a sorból.  De miért? Minek? Arról fogalmad sincs, de biztos megmagyarázod.

Tudod, nekem sincs. De talán majd jövőre megértem.

Spanyol szappanopera

Néha elgondolkozom azon, hogy össze kellene állítanom egy listát azokról az őrültségekről, amiket még véghez akarok vinni, de rájöttem, hogy az kevésbé lenne élvezetes, mintha egyszerűen, spontán jönne az egész.

Soha nem hittem volna, hogy a hétvégém ilyen érdekes fordulatot vesz, viszont azok után, hogy a szerencse sütimben, amit a kínai étteremben vettem, az volt, hogy fura élmények fogják gazdagítani az életemet… nos ezek után igazán nem lepődök meg.

Én és Pacsirta lassan két éve ismerjük egymást, és néha előfordul, hogy tartunk egy olyan délutánt, amikor ketten elmegyünk flangálni egyet, beszélgetünk komoly, és abszolút komolytalan dolgokról, olyanokról, amiről mondjuk társaságban nem, mert nem biztos, hogy mások tudnák követni a gondolatmenetünket.

Egy ilyen „lelkizést” terveztünk erre a szép szombat délutánra is. Ekkor hívott el drága Kuszi barátnőm kézilabda meccsre is, de egyrészt most nem volt túl sok kedvem elmenni, másrészt meg Pacsirtával már megbeszéltük a találkozót. Viszont mivel későn lett vége, úgy döntöttünk, elmegyünk barátnőnk elé a sportcsarnokhoz, hogy ne kóvályogjon egyedül a sötétben.

Menet közben Kecskés felhívta Kuszit, hogy van-e kedvünk egy bagázs összerántásra, azaz, hogy találkozzunk már mind a négyen.  Viszont, amíg én elmentem wc-re, ezek ketten sikeresen kisütötték, hogy ha kettesben találkozunk, akkor biztos, hogy nem véletlenül, és bepánikoltak mind a ketten, hogy zavarni fognak. Hiába mondtam, hogy nem.

Annyiszor megkaptuk már másoktól is, hogy miért nem jövünk össze… és most meg ők kezdték el mondogatni. Ekkor kopogtatott be az agyamba az a  „furcsa” ötlet, hogy vajon mit reagálnának, ha tényleg összejönnénk? Természetesen nem hagytam sokáig dörömbölni, gyorsan ajtót nyitottam.

Pacsirta már úton volt felénk, mikor felhívtam, hogy megkérdezzem tőle, mennyire van benne egy ilyen kis heccben. Miután elővezettem a terv körvonalait, ezt kérdezte: „Lesz kávé, mire odaérek, asszony?”.

Így hát, elindultunk kéz a kézben, teljesen kidolgozott haditervvel.

Mikor Kecskés látótávolságon belül ért, a hajam segítségével láthatott egy „szájra puszit” is, és mikor odaért már teli szájjal mutogatott az összekulcsolt kezünk felé. Na igen.

Menetközben vége lett a kézi meccsnek, és Kuszi már az iskola ajtajában várt minket, még úgy jó negyedórán keresztül. Épp az anyukájával beszélt telefonon, mikor meglátott minket. Reakció: Kilencven fokos szögben előre hajolt, és akkorára nyitotta a száját, mintha a következő pillanatban be akarta volna kapni a szomszédban parkoló kisteherautót.

Kuszi sajnálatos módon előtte beszélt édesanyámmal, aki figyelmeztette, hogy ne vegyen semmit túl komolyan, így ő hamar rájött az egészre, de legalább jól szórakozott Kecskésen, aki teljesen bevette az egészet.

Miután hazakísértük Kuszit még belefutottunk Kecskés és Pacsirta néhány ismerősébe, akik előtt, mint egy pár voltunk jelen.

Ezek után Kecskés és haza ment, és hárman maradtunk, Pacsirta, és egyik barátja, meg én.

Mikor már öt perce mentünk kézen fogva, mivel két óra alatt annyira megszoktuk, hirtelen eszünkbe jutott, hogy valójában nem járunk, és a barátnak már elmondhatjuk, hogy mi is a helyzet.

Elég nagyot nézett, mikor röhögve közöltük vele, hogy mi tulajdonképpen nem járunk, és elengedtük egymás kezét.

Nyugtázta a történetet, közölte, hogy összeillünk, és haza mentünk.

Kuszi megírta, hogy tudta végig, hogy kamuzunk, de azért az első tíz percben megijedt, viszont Kecskést elég nehéz volt meggyőzni róla, hogy vicceltünk. Szegénnyel azóta nem beszéltem, eléggé haragszik, másrészt meg nem érek rá ezzel foglalkozni, mert teljesen kivagyok a szakítás miatt…

Az egyetlen dolog, amit sajnálok ebben a délutánban, hogy ezt így sajnos nem tudjuk megismételni. Nem baj. Biztos jönnek még majd egyéb őrültségek a fejembe...