Az Azúr-tenger kalózai, avagy Gyöngyvirág útinaplója alapfokon mestereknek

Láttam őket. Csendesen araszoltam előre, ahogy a parancsnok meghagyta. Csak ők voltak az épületben, ők, nagy fehér betűkkel felmázolva a hátukra a jel. A jel! Istenek. Muszáj megtennem. Nem hiszem el, hogy idáig jutottunk, de kénytelen vagyok…

Élesítettem a bombát, és az egész Panda-fagyizó a levegőbe repült a csendes nyugiban fagyi nyalinkáló terroristákkal együtt, a legfurcsább mégis az volt az egészben, hogy Axl Rose lágy füttyszólama kísérte az akciót.

Ekkor nyomtam le az ébresztőt.

Dunaújváros, szombat hajnal, 5:20, Aranyudvar Mesezenekar világ körüli turné, első nap.

Mi ez itt a tükörben? Nem, a másik, ez a friss és üde Bojtorján (ismertebb nevén Prüntyő) ahogy megpróbálja felhúzni a zoknimat. Az én zoknimat.

Miután csukott szemmel kisminkeltem magam, és intravénásan megkaptuk a napi kakaó bevitelünket, nyakunkba szedtük a várost, hogy pontban fél hétkor a titkos főhadiszálláson csatlakozzunk csapatunk maradék részéhez.

Borostás kapitány szokás szerint percre pontosan ott állt az ajtóban karba tett kézzel, azzal a sejtelmes mosollyal az arcán, ami valamiért azt sugallta, hogy még nem tudja pontosan mit, de csinálni fog, és nagyon fog fájni. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy eljátszom a láthatatlant, és visszafordulok, de mint a legénység rendületlenül hű és naprakész tagja becsületesen maradtam szolgálatomban.

Alig pár perce beszélgettünk ott mindenféle fontos kalózos témákról (elkezdjük-e felpakolni a cuccokat a fellépésekhez), mikor a távolban (tőlünk pár méterre) megpillantottuk Levendula lobogó üstökét.

Úgy jött, mint a csatába vágtató amazon, úgy jött, mint Elvis Presley tánc közben, úgy jött, mint egy kecsesen ügető ent (bár ilyet sem láttam még) de leginkább úgy jött, mint akinek nincs veszteni valója... Aztán a lendület sodorta is tovább a legközelebbi pékségbe, ahogy ő ezt hangosan suttogva tudtunkra is adta, mielőtt eltűnt a sarkon.

Akkor szólalt meg a kapitány.

- Te, ez ki volt?

Ekkor döntöttem úgy, hogy ma még zendülést szítok.

A következő fél órában igazán nem történt semmi különös. Megérkezett Korál a sellő, Korál anyukája, aki ember, és Esthajnal tündér, akiket Gollam hangon megfenyegettünk, majd betetriszeztünk mindent a két kocsi csomagtartójába, hogy konvojunk dübörgő elszántsággal futhasson ki az Azúr-tengerre...

A legközelebbi benzinkútig.

Valahol út közben, 9 óra valahányperc, az első fellépés előtt

- Kalóz egyes hívja sellőt, kedves hallgatóink, itt a kalózrádió, jarr!

- Te most komolyan ezért hívtál fel?

A fenti párbeszéd a Borostás kapitány utasítására leadott kapcsolatteremtési próbálkozások első és utolsó kísérlete volt. A sellő olyan gyorsan szállt ki, hogy később csak óvatos hátratekintgetéssel mertük ellenőrizni, Korálék ladikja szépen gurul-e utánunk, vagy meggondolta magát, és inkább visszafordult Kecskemétnél.

Mikor másnap este elemeztem a hétvégi előadássorozatot, arra jutottam, hogy az összes tartalékenergiámat elhasználtam valahol szombat reggel fél hét, és délelőtt tíz között, utána pedig takaréklángon követtem az eseményeket, ha nem az események követtek engem.

Nem volt elég, hogy korán keltünk, és hogy már dél előtt negyven fokos hőség uralkodott. Ekkor született meg a legújabb kalózinduló átirat: „Kalóznak lenni jó, csak kell egy gyors Renault, és kell még haj, ja az nincs...” - énekelte a félig kopasz Borostás kapitány, mikor megpillantott egy faiskolát, és a következő elmés kérdést tette fel nekünk:

- Vajon milyen lehet itt osztályfőnöknek lenni?

- Hol van a fenyő? - imitálta Levendula.

- Tanárnő, kérem, igazoltan hiányzik, kicsit kidőlt a nagy melegben! - vágta rá Bojtorján, akiről addig azt hittem, hogy alszik.

Tényleg nem tudom, mitől fáradtam ki nap végére, hiszen azon kívül, hogy egész úton bőgtünk, mint egy tehén, valahányszor csak megpillantottunk egy csordát, azt kiabáltuk, hogy „lilavirááááág-picspacs”, és leengedett ablakkal száguldottunk el harminccal a földmunkások mellett, egyöntetűen visongva, hogy „WHÍÍÍÍÍÍ”, semmi különöset nem csináltunk. Tényleg. Mindegyik tök általános dolog egy tizenkilenc éves hölgytől, két húszas éveiben járó egyetemistától, és egy negyvenes hajatlan sofőrtől.

Mindszent, délelőtt 11:00, az első fellépés

Komolyra fordítva a showt, bagázsunk épségben és időben érkezett meg ahhoz, hogy új legénységet toborozhasson az alföldi település lovas pályáján, az ottani gyanútlanul rohangáló gyerekcsapat személyében. Nem szűnő lelkesedéssel csinálták a feladatokat Korállal, Esthajnallal és Levendulával, végigtáncolták és énekelték az összes dalt, amit Bojtorjánnal előadtunk, alig akarták elhagyni a színpadot.

A koncert szervezők végtelenül kedvesek és vendégszeretőek voltak, készültek nekünk mirelit limonádéval, és zsíros kenyérrel, amit sebtében elfogyasztottunk, majd vitorláztunk tova, hova? Ó, igen, elásni a halmot.

Ásotthalom, délután 2:15, a második fellépés

Amikor a kalóz siet, az összes tanuló vezető, traktor, és tanulóvezető traktor kijön elé az útra, nem beszélve a szakasz egyenes és monoton voltáról. Útépítés, útépítés, útépítés, körforgó, útépítés, lilavirág-picspacs, útépítés, körforgó, körforgóépítés…

Ásotthalom színpada tárt karokkal, szőrmeállatokkal, és temérdek gyerekkel fogadott bennünket, akik mind arra vártak, hogy a varázsigét elmondva átléphessenek Aranyudvar birodalmába, és kissé szenilis kapitányunk hajóját keresgélhessék, illetve őt magát számolni tanítsák, megetessék a Sünit, majd Kacsa Kata közreműködésével megmentsék a nyuszikat a farkastól.

Miután Korálnak és Esthajnalnak sikerült elszakítania Borostás kapitányt és Levendulát a kígyóbűvölőtől, hajózhattunk is haza, hogy másnap ismét belevessük magunkat a hullámzó kilométerekbe.

Természetesen most, hogy nem rohantunk, az összes tanulóvezető traktoros útépítés meghúzta magát egy körforgalomban, amiben kétszer mentünk körbe, hogy integetni tudjunk a mögöttünk guruló Koráléknak.

Dunaújváros, délelőtt 10:00, Panda-fagyizó előtt, Aranyudvar Mesezenekar, világ körüli turné, második nap

Kimondhatatlanul nagy kő esett le a szívemről, hogy kedvenc cukrászdám szilárd alapokon csücsürészett a fenekén, mikor másodpercre pontosan bevágódtunk a kapitányi Renault hátsó ülésére, ugyanis ez azt jelentette, hogy előző nap hajnalban mégsem robbantottam fel, és a Guns N´ Roses énekesének semmi köze sincs a dologhoz.

Kicsit már untuk a déli részét az országnak, és kitaláltuk, hogyha lehet messzire menni, akkor mi annál is messzebbre fogunk, ami egy majdnem három órás autópályás úttal kecsegtetett. Mi a tegnap délelőtti alakítás jóvoltából kissé rezignáltan motyorásztunk magunkban, mikor Korálék kitalálták, hogy ők majd jól megelőznek bennünket. Inkább kevesebb sikerrel, mert Borostás kapitány még időben észbe kapott, és kapitányi rangjához méltón egy vállrándítással leverte a felkelést.

Sajóvámos, délután 3:00, harmadik fellépés, totális szuper király kolosszális

Hogy Sajóvámos a világ másik végén van, nem okozott problémát, elvégre a Vadmalac utasításait követve (egy lépést előre, kettő lépést hátra) hipp-hopp oda is értünk, de senki nem mondta, hogy a római Colosseum mini másában adjuk elő, „Hahó, hol a hajóm?” című mesejátékunkat, hogy sok tucat gyerek és felnőtt nézi meg a produkciót, ráadásul kiváló hangosítókkal dolgozhatunk együtt…

A lelkünkben kigyúló pici hálatűz szolidan sikongatva adta tudtunkra, hogy igen, ez egy jó hely, igen, megérte eljönni idáig, és igen, Hód Henrik zsebreteszi a fogkrémes fogkefét, Kecskeapó pedig lazán végigpózolhatja a fél előadást, mert mindenki imádja a zsémbes exgidát.

Ennek örömére egész úton hazafelé az István a király című híres rockoperát énekeltük torka szakadtunkból, és összegeztük, hogy egész hétvégén az ország különböző pontjain keresgéltük Borostás kapitány hajóját, mert folyton elfelejtette, hova parkolt.

Zárásul hadd idézzek még ropogós Tankcsapda átiratunkból:

A gyerekek csak néznek,

hogy a sellő itt lépked,

Csodálkoznak a punkok,

hogy nálunk jobbak a hangok

Miatyánk, ki vagy a mennyekbe, kérlek, a hajómat mentsed meg,

Miatyánk, ki vagy a mennyekbe, kérlek, a hajómat mentsed meg!

Főszerepben az Aranyudvar Mesezenekar

Borostás kapitány – Udvari Péter

Korál – Arany Réka

Esthajnal – Ranklné Juhász Brigitta

Levendula – Bezerédi Enikő

Bojtorján – Kurkó Lajos

Gyöngyvirág – Göbölös Virág

Az idő

Folyton csak egy dolog jár a fejemben. Az idő. Onnantól, hogy beállítom reggelre az ébresztőt, lenyomom a szundit, kapkodva összeszedem magam, számolom a perceket a metrón, előadáson bámulom az androidos kijelzőt, rohangálok egyik helyről a másikra, hazaesek, nekiülök tanulni, malmozok egy kicsit, és hopp, máris tíz óra van, ideje lefeküdni…

Az idő mindig mindenkinek ott van a fejében. Ilyen időzóna, olyan időszámítás, időeltolódás, jet lag. Próbálunk mindent huszonnégy órába besűríteni, de egyre egyértelműbb számomra, hogy nem megy. Legalábbis itt Európában nem.

Mikor gondolunk először az időre? Mikor mondjuk először, hogy nincs időnk? Mi ez? A valóság? Egy állapot? Vagy csak egy ócska kifogás az éltre? Van egyáltalán olyan, hogy nincs?

Akárhogy is, maradva az általam, némileg ismert nyugati kultúra berkein belül, azt kell mondanom, hogy az idő egy makacs korlát. Az a fajta, amelyik még akkori is ott áll a helyén, ha körülötte minden a totális enyészeté lett.

Nem élünk örökké.

Nem, hidd el, tényleg nem.

Erre akkor döbbentem rá, amikor tizenegy éves koromban, hőn szeretett másfél éves macskám minden előjel nélkül meghalt. Délelőtt még a kertben rohangált, délután ott találtuk elnyúlva a verandán. Ő nem ismerte az órát. Nem tudta, mi az a magassági, szélességi kör, és hogy hol van Greenwich. Neki nem volt több ideje?

Következtethetnék arra, hogy akkor az idő egy intervallum, ameddig biológia testünk el nem használódig. Csakhogy idő volt előttünk is, meg lesz utánunk is.

Az ember megalkotta szavait a felfoghatatlanra. Ilyen az „örökké” a „végtelen” az „időtlen-időkig”… El sem tudjuk képzelni, milyen az, aminek nincs vége, kifejezésünk mégis van rá.

Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy jó ilyen élesen felállított szabályok közé ékelődve leélni egy életet, ahol az ember folyton a mutatókat lesi.

Jó is ez a rendszer, meg nem is. Talán több a kapkodás, és a feszültség. Nagyobb hangsúlyt kapnak azok a dolgok, amikre várunk, és azok is, amiket annyira nem. Például a halál. Az ember szereti biztonságban érezni magát, előre tudni, mi fog történni. Az élet vége nem ilyen. Nem tudjuk mennyi időnk van még hátra, és hogy mi lesz utána. Félelmetes, sötét tabuvá nőtte ki magát az elmúlás. És tessék, még egy olyan dolog, amire van szavunk, de nem értjük igazán.

Az ember nem carpe diem él, szüksége van rendszerre, ami keretet ad neki, ugyanakkor arra is, hogy szabadon kiléphessen ebből.

Talán ez azt jelenti, hogy mindennap aludjunk minimum nyolc órát.

Kényelmesen elfogyasszuk a reggelink.

Megfigyeljük a világot magunk körül, nini, milyen érdekes az a kitüremkedés a falon...

Félretegyük pár órára a kütyüinket.

Talán az sem lesz így olyan fontos, pontosan mennyi van még vissza. Az ember számára a legmegfoghatóbb dolog mindig éppen most van, éppen akkor, mit mond, dönt, tesz. Ezzel kell kezdenünk valamit.

Talán egyszer érteni fogjuk az „örökkét”. A „mindiget”. Az időt.

Addig is.

Most van.