Just the way you are

Néha előfordul, hogy nagyot csalódunk, és magunk alatt vagyunk. Ekkor érdekes módon az összes sikeresebbnél-sikeresebb ismerősünk felvonulást tart előttünk, kifejezve, és ráerősítve arra, hogy mennyire szerencsétlenek, és alantasak is vagyunk hozzájuk képest. Hogy soha nem érhetünk el arra a szintre, ahol ők állnak. Hogy soha nem fogunk a dobogó első fokán állni a futóversenyen, hogy soha nem kapjuk meg az év énekese díjat, hogy mi csak megbukhatunk a félévi vizsgáinkon, hogy mi soha nem kaphatjuk meg álmaink pasiját, minket soha nem fognak szeretni…

Hogy kevesebbek vagyunk, mint a többiek. Ez nem igaz.

Kecskés egyszer húsz percet késett tőlünk. Megkérdeztem tőle miért. Ezt válaszolta:

„Idefelé jövet a vízparton megláttam egy lányt, aki egyedül ült az egyik lépcsőn, kezében a világító telefon képernyője, és sírt. Tovább mentem, de eszembe jutott, hogy én is ültem így ott azon a lépcsőn. És tudom, hogy mindennél jobban vágytam volna valakire, aki észrevesz, odajön hozzám, és megkérdezi, minden rendben van-e…”

Mindenkinek vannak rossz napjai. De amikor sorozatban azt tapasztaljuk, hogy rossz napjaink vannak, ingatag a lelkivilágunk, akkor nem biztos, hogy minden rendben van.

Vannak pillanatok az életben, amikor eljön az ideje, hogy változzunk. Egyik pillanatról a másikra, mert nem halogathatjuk tovább. Mert a vége kétféleképpen végződhet csak: elkezdődik egy új történet, vagy folytatjuk a régi kis szürke életünket, és hagyjuk, hogy betemessen minket a por.

Kuszi barátnőm sokat szokott ezen molyolni, és rendszeresen szomorkodik is miatta. Azt mondta, azért szeretné, hogy azért szeressék, amilyen valójában belül.

Elgondolkoztam ezen. Amilyen belül.

Én is voltam olyan, mint ő. Görcsben állt a gyomrom minden nap, és legszívesebben bebújtam volna a sarokba, nehogy meg kelljen szólalnom, közben pedig áhítattal vártam a szőke herceget, hogy észrevegye a rút kiskacsát. Így talált meg, és használt ki az összes hülye, aki csak tudott. Én pedig csak ültem a sarokban, kapucnis pulóverben, és bő farmerban, lófarokkal és pápaszemmel, azt hajtogatva, hogy én ilyen vagyok, aki akar, szeressen ilyennek, én nem tudok, és nem is akarok más lenni, különben sincs szükségem változásra.

Érdekes, hogy minden ember az életedben tanít valamire. És bennem ez az egy mondat nagyon megmaradt: „…te nem is vagy okos, csak jó a memóriád. Kis hülye. Vagy inkább nagy…”.

Ez volt az a pillanat, amikor végigfutott az agyamon, hogy na itt van stop. Én miért ne lehetnék több annál, aminek mindenki hisz? Az indított el az utamon, hogy meg akartam mutatni az összes szerencsétlennek, aki lenézett, hogy más vagyok. Nem az a jelentéktelen szürke egér, aki bárkinek odaadja a matekháziját lemásolni. Nem az a stréber lány a második padból…

Meg kellett szeretnem magamat. Egész addig a tükörnek azt mondtam, hogy csúnya vagyok. Hát megpróbáltam úgy kinézni, hogy tetszek magamnak.

Azt akarod, hogy a belső értékeid miatt szeressenek? Azért amilyen valójában vagy? Ez rendben van. De akkor olyannak kell lenned, amilyen valójában vagy. Kívül-belül.

Tudod, Kuszi, én nem vagyok kárörvendő. De kevés jobb érzés van annál, amikor ott állsz a színpadon, aztán azok, akik addig lenéztek, odajönnek hozzád, meg sem ismernek, és megkérdezik: Csúcs volt, te ki vagy?

Te pedig azt felelheted:

„A stréber a második padból.”

A szerelem (majd később kifejtem)

Néha azon töprengek, mi is maga a szerelem. Nem olyan szempontból, hogy kibe vagyok szerelmes, vagy ki tetszik, hanem, hogy mi a szerelem. Vagy inkább ki? 

Én inkább csak egy kis pillének képzelem el. Egy aprócska tündér, aki belesúg a füledbe, és beleremeg a lelked, és megváltozol. 

Harangvirágból van a ruhája, és porcica topánkában surran át a szobán, bebújik a papucsodba, és ott tér nyugovóra. 

Megvárja még elalszol, és csókot lehel az orrod hegyére, hogy álmod édes legyen, és csókkal álmodj. 

Nincs erő, mely megakadályozná, nem parancsolhatsz neki, csak kinevet, és újra meg újra átlibben a szobán, megkísért, mint rémálmaid démona, és apró tüskéket döf a szívedbe, még ébren nem kezdesz álmodni.

Aztán megunja a játékot, eltaszít magától, mintha másnapos lennél felocsúdsz, aztán új játékba kezd. 

Ő a legjobb s a leggonoszabb, nincs párja, de mindig párt keres... 

Ki tudja... lehet, hogy ma éjjel téged talál meg... 

A szerelem most is csak pihenni tér be
Hogy meg sem ágyaz, csak díványra, plédre
És rögtön elalszik, felébredsz, nincsen
Nincsen, elaszol, megint felébredsz, nincsen
Én nem ilyennek akartam látni
Hogy bennem kószál, hogy albérlő nálam
Nem hívom sehogy, de folyton becézem
Nincs közöm hozzá és úgy a társam
A szerelem olyan, hogy folyton tolakszik
Azt hajtogatja, nem vagyok a gazdája
Közben meg szerető akarna lenni
Nem szerelem, hanem annak a tárgya
A szerelem olyan akár, akár a tenger
Hogy csordultig van telve szerelemmel
Hogy sose fáradt, hogy éjjel is ébren
Hogy amíg álmodsz az ő szemében
Ringunk mi ketten

(30y)

Elégedetlenség

Dsida Jenő: Elégedetlenség

Oh, hát ha kérem, miért is ne adnád?
Add nékem, Uram, a színek hatalmát! -

...Mely mostanáig lángfehérben égett,
Szürkére festem a nagy mindenséget!

Oh, hát ha kérem, miért is ne adnád?
Add nékem, Uram a hangok hatalmát! -

...Madarak dala gyászzenére válik,
És bennem zokog az ősz mindhalálig!

Adj - csak egy percre -, mindenhatóságot
Mely ront és teremt százezer világot! -

Üzenetül a szomorú sziveknek
Csupa elhervadt koszorút teremtek!...

Tele a szívem - mégis egyre hallgat...
Hogy kiönthessem, adj, Uram, hatalmat!

Mi most az erőm? Egypár felszakadt dal?...
Hát mit kezdjek én, Uram, a szavakkal?...

Romeo e Giulietta / Wendy levelek 1.

Romeo és Júlia. Igen ez a magyar helyesírása, én sem értem mi a logika benne, de már annyi nézeteltérésem volt ezzel a művel, hogy ebbe már igazán nem kötök bele.

Volt egy idő, amikor ki nem állhattam ezt a darabot, mert nem értettem. Talán most sem értem igazán. Tele van logikátlannál-logikátlanabb történésekkel a tragédia. Kezdve azzal, hogy először találkoznak, egymásba szeretnek azonnal, másnap összeházasodnak. Semmit nem tudnak a másikról, Júlia nem is feltételezi Romeóról, hogy büdös a lába, vagy szájszaga van, Romeo meg előtte össze-vissza szerelmes mindenkibe. Mégis honnan tudja, hogy Júliánál nem talál szebbet, jobbat, és okosabbat holnapután?

Ezzel együtt azt kell mondanom, hogy Shakespeare mégiscsak tudott valamit. Valamivel többet arról a csodálatos érzésről, amire mindenki vágyik.

Nézzük csak Júlia helyzetét. Beleszeret az ősellenségébe, titokban összeházasodnak, el kell viselnie, hogy előtte mondják el mindennek Romeot, de ő még mindig hűséges. Szembe kell fordulnia a családjával, senki nem áll mellette, teljesen egyedül van. És amikor megérkezik a hír, hogy Romeo megölte Tybaltot, egy Capulettet, Júlia szeretett nagybátyját... Júlia még mindig hűséges hozzá, és szereti.

Gondoljuk csak át. Van egy barátnőnk, vagy egy barátunk, de már a kapcsolat elején azt fontolgatjuk, hogy xy talán jobb választás lenne. Vagy már együtt vagyunk három éve, kiszerettünk az illetőből, és már legszívesebben valaki mással folytatnánk az életünket, de megtartjuk a személyt egy biztos pontnak, mert nem biztos, hogy azzal a másikkal összejön, és nem szeretünk egyedül lenni. Mintha félnénk a sötétben. Mit érez majd a másik, amikor rájön ezekre, vagy netán máshol hallja vissza őket? Mindegy az nem számít. Ebben a történetben csak én vagyok a fontos, sosincs olyan hogy mi. És mondok még valamit: soha nem is volt olyan.

Előfordul, hogy egy párkapcsolat tökéletesen működik, de a két fél mégis szétmegy. Az egyik tegyük fel elmegy az ország másik felébe tanulni, vagy dolgozni, a másik meg úgy dönt, hogy ő nem bírja a távkapcsolatot. Ahelyett, hogy amikor hétvégén hazajön a társa, vörös rózsával, vagy fehér zsepivel várná a peronon. Inkább helyettesíti valaki mással. Valami harmadrangú egyénnel, tök mindegy ki az, csak legyen. Csak közel legyen.

Amikor Romeo tévesen értesül róla, hogy Júlia meghalt, kockáztatva az életét Veronába megy, egyenesen a sírboltba, mérget vesz, és Júlia teste mellett megöli magát. Amikor Júlia felébred, és látja, hogy férje halott, egyszerűen beledől Romeo tőrébe.

Mind a ketten fiatalok, és egyik sem gondol bele abba, hogy talán folytathatnák később mással, ha kiheverik a sokkot. Ők csak egymás számára léteznek, és soha, de soha nem találtak volna maguk mellé egy olyan társat, mint aki a sírban fekszik. Hogy elhiszem-e ezt? Azt hiszem igen. Csak meg kellett értenem egy kicsit, elvonatkoztatva attól, amit általában gondolni szoktam.

Olyan kegyetlenek vagyunk egymáshoz, de elvárjuk, hogy minket szeressenek? Miért?

Néha el kellene gondolkoznunk azon, mitől is vagyunk emberek. Shakespeare pontosan leírta ezt. Soha nem „született” még két olyan ember a földre, mint Romeo és Júlia. Pedig talán mindenkinek kicsit Romeónak, vagy Júliának kellene lennie. Hiszen mindenki egy Romeóra, vagy egy Júliára vágyik...

Egyesek szerint a szerelem egy olyan dolog, ami abszolút elveszi az emberek eszét, émelygést okoz a gyomrod tájékán, és irdatlan nagyságú rombolást hagy maga után, ráadásul az egész az agy műve, mivel bizonyos hormonok felszabadultan elkezdenek dolgozni, és ha leállnak, nemes egyszerűséggel kiszeretünk az illetőből. Mert örökké nem repkedhetünk rózsaszín felhők között.
Ez is egy nézőpont.
A másik meg, hogy nem mindegy, kit szeretünk meg. Mert nem látjuk milyen valójában, nem vesszük észre, ha rászed minket, ha meg észrevesszük, nem akarjuk elhinni. Szenvedünk, és játszmázunk, sajnálkozunk, és sírunk, mintha egy egyszerű szimpátiából született kapcsolatnak ez lenne a normális sorsa. Hogy hamuvá égjen, a tüzet a könnyeink oltsák el, és a maradékot szétvigye a szél.
A szerelem a lehető legborzasztóbb dolog a világon. Kiszolgáltatottá tesz, egyes esetekben megalázó, és depresszióra hajlamosak leszünk tőle.
Hihetetlenül vonzó számunkra egy olyan embert megismerni, aki kívülről ártatlannak tűnik, mások szerint viszont egy dühöngő vadállat veszett el benne, álszent, és egyszerűen rossz fiú, nem nekünk való...
Drágám, tudod, hogy sosem hallgatok senkire, és kipróbálom a dolgokat, így természetesen ezt sem hagyhattam ki. Óvatos voltam, ahogy ő is. Nem tudom megválaszolni, hogy megbántam e a döntésemet valaha is. Úgy éreztem egy kicsit, bárki bármit mondd, nekünk igenis szükségünk van a másikra, a többi meg majd elválik.
Így hát szerintem a szerelem egy kapocs. Racionalista vagyok, de nem hiszek ebben a kémiai reakcióban. A szerelem az, amikor bárki bármit mondd, meg akarod ismerni a másikat, akkor is ha van egy erős kétely a gyomrod tájékán. A szerelem az, amikor nincs szükséged mások véleményére, mert ez egyszer pontosan te tudod, hogy jól csinálod e vagy sem. A szerelem az, amikor egy hullámhosszra kerültök, és minden harmadik mondatotokon nevettek. A szerelem az, amikor ha csak eszedbe jut az arca elmosolyodsz, a szerelem az, amikor a legjobb barátodhoz bújsz oda újra és újra...

Kedvesem, van olyan helyzet, amikor nem kell figyelned mások véleményére, mert talán pont akkor halasztasz el egy fontos dolgot az életedben, ami soha többet nem tér vissza. A szeretet soha nem feltételhez kötött.


Ölel, 


Wendy

Felébredni

Azt mondják, az embernek néha meg kell bizonyosodni arról, hogy egyszer valamikor régen a múltjában jól döntött-e. Ezért vissza kell mennie emlékezni azokra a helyekre, ahonnan indult, ahol az egész kezdődött. Hogy megtudja, mit kell megbánni, és miért kell örülnie annak, ami most van.

Én egyáltalán nem terveztem, hogy visszamegyek a hétvégén a régi sulimba, ahol az első két évemet jártam középiskolában, de hát így alakult, mivel a kórus próbált, és nem volt szabad terem a zeneiskolában.

A szólampróbát a rajzteremben tartották, az egyetlen olyan helyen, amire viszonylag szívesen emlékeztem vissza, hiszen a rajz és a matektanáromon kívül semmi mást nem szerettem ebben az iskolában.

Fél tizenegyre értem oda, akkor ért véget a vonószenekar, így nekem csak másfél órát kellett kibírnom az épületben.

Először is. Ideges voltam, és gyomoridegem volt, de egyszerűen nem találtam az okát. Nem tudtam megmagyarázni magamnak, mi bajom van.

A legelső dolog, ami eszembe jutott az az, hogy hányszor léptem be azon az átkozott bejárati ajtón.

A második az, hogy mennyire üres az épület. Nem érzek semmit. Nem emlékszem beszélgetésekre, jelenetekre, semmire, ami ott történt az épületben. Nem jönnek velem szembe szellem arcok, emlékfoszlányok. Csak a jelent hallom. Hogy üres az épület, és a rajzteremben énekelnek.

Ez azért furcsa, mert nekem sok emlékem van. Amikor a régi általános iskolámba pillantottam be, már akkor ezernyi dolgot láttam magam előtt. Ott volt az élet lenyomata, az emlékek. Befogadta az odajáró gyerekek és felnőttek történetét. És ezek a történetek, az iskola történetévé váltak.

Mikor beértem a rajzterembe mindenki örömmel fogadott. Számomra a vegyeskar is valami olyasmi, ami egy fix pont, valami jobb dolog, ami összeköti az embereket. A város, ahol élek, rettenetesen halott, van mellette egy iszonyat büdös-füstös gyár, szinte semmit nem lehet csinálni, alig vannak rendezvények, és kultúra helye a kocsma. Elképesztően halott. A vegyeskar egyike azoknak a csomópontoknak, amitől néha kicsit színt kap arra a sápadtságra.

A próba közben tartottunk egy szünetet, én pedig, mintha ellenséges területen lennénk meginvitáltam Kuszit, hogy nézzünk körül egy kicsit.

Az első dolog, amit felfedezett drága barátnőm, az Szöszöskéék szekrénye volt, a második meg az órarend.

Végigmentünk a folyosón, és egyre jobban úgy éreztem, hogy fojtogatnak, és nem azért, mert túlcsordultam az érzelmektől, és hirtelen megbántam azt is, amit még el sem követtem. Csak akkor értettem meg, amikor végre kimentünk az épületből.

Ami körbelengett minket, az a dr Halottság volt személyesen, társulva a mr. Tömény Undorral. A vicces az, hogy Kuszi is ugyanazt érezte, amit én.

Azon gondolkoztam, mennyit törtem magam, és próbáltam szeretni ezt az átkozott iskolát, minden egyes átkozott dolgával együtt, mégsem sikerült (hála Merlinnek). Valami taszított, nem engedte. És piszok nehéz volt felébredni az egész rémálomból, de sikerült.  

Azt mondják, valamit lehordani a sárga földig nem szép dolog. Valóban nem az, de sajnálatos módon (tűnjek bár szívtelennek) örülök, hogy mindentől, és mindenkitől megszabadultam, ami ahhoz a szerencsétlen helyhez köt.

A legrosszabb az, hogy amikor belépsz egy ilyen helyre, és sokat vagy ott, elkezdesz olyanná válni, mint maga a hely, de amíg nem veszed észre, és ott vagy, nem tudsz visszalépni. Nincs olyan, hogy fekete vagy, amikor minden körülötted fehér. Ez a legrosszabb. Előbb-utóbb te is fehér leszel, és közömbössé válsz minden olyan dolog iránt, ami fekete.

Természetesen a napom nem csak ilyen és hasonló kínok között telt.

Kecskés a változatosság kedvéért fekvőgipszben feküdt otthon, és egy hétig nem mehetett sehova, mert kicsavarodott kosarazás közben a térdkalácsa. Mellesleg, előtte fejébe vette, hogy huszonegy évesen meg fog halni. Na, én megpróbáltam megjósolni neki cigánykártyával, hogy nem. Hát, nem jött össze. Háromszor raktam ki a paklit, és mindháromszor kihúzta a halált. Miután megtudtam, hogy mi történt vele megint, csak percekig néztem ki a fejemből, és azon merengtem, ezek után hogyan fogom elhitetni vele, hogy tényleg nem hal meg huszonegy évesen…

Titokban szerveztem egy látogatást számára, gondoltam, örülne egy kis társaságnak, így összegyűltünk Kuszival és Pacsirtával, hogy közösen meglepjük. Szépszemű sajnos nem volt a városban, bár telihold volt (rendszerint olyankor bukkan fel, hiányoltuk is. Azt hiszem tapasztalta, mert amit Skypon összehoztunk neki… )

Talán sejtett valamit, fogalmam sincs, de mikor bekopogtam már ott állt az ajtóban.

Nagyon jó két óra volt, teljesen feldobva jöttünk el tőlük. Először Pacsirtával hazakísértük Kuszit, aztán Pacsirta kísért engem haza. Már az elején kijelentette, hogy ő nem marad most nálunk, mert akkor soha nem jut haza.

Az egyik legfőbb problémánk, hogy a hupikék törpikéken keresztül a gennyes fülgyulladásig, a sinus hullámon át bármiről képesek vagyunk beszélgetni, nem beszélve arról, hogy végig duettezük az egész várost sétálás közben.

Amikor már tíz perce álltunk az ajtóban, akkor úgy döntött, egy fél órára mégis csak bejön. Ekkor kijött az udvarra anya, akivel fél órán keresztül tárgyaltunk mindenféléről. Amikor abbahagytuk, akkor kellett volna indulnia. Közölte, hogy most már igazán mindegy, csak bejön. Ekkor volt fél tíz.

Tizenegykor ébredtünk rá, hogy nos hát, ő a város másik felében lakik, és valószínűleg már keresik otthon, és azért mégiscsak tizenegy óra van.

Ma felhívott, eredetileg azért, hogy elpanaszolja, miattam fél egykor feküdt le, és délig aludt. Ezek után megfejtettük, mitől volt véres reggel a fülhallgatója, és megbeszéltük, hogyan fogunk és kikkel Júliusban címerezni. Újabb fél óra.

Azon gondolkoztam, hogy annó a Kaméleonember úgy mutatta be nekem, hogy ő egy szerencsétlen fogyatékos. Ezek után felteszem a kérdést, hogy akkor ő mi lehet, és én mi vagyok? Mert ha ilyen a fogyatékosság, akkor én nagyon szívesen vagyok az.

A másik, ami még szintén igen kellemesen érintett, hogy összehoztam egy olyan társaságot, ami szinte állandóvá vált. Erre Kuszi barátnőm világított rá, azzal a levelével, amiben megköszönte, hogy bemutattam neki a srácokat, már el sem tudná képzelni a hétvégéjét nélkülünk, és hogy bármilyen rosszul is érezte magát hét közben, bármilyen borzalmas dolog érte, velünk ezt teljesen elfelejti, és ez az érzés kitart neki egész hétvégén.

Felébredni igen nehéz, felkelni talán még nehezebb, de higgyétek el, megéri. Akkor a legjobb, amikor visszalapozol a múltadban, és arra döbbensz rá, hogy semmit nem bántál meg, és nem filózol azon, mi lett volna ha.

Még egy fontos dolog. El ne felejtsem megköszönni a Kaméleonembernek, hogy bemutatta Pacsirtát. Mondjuk olyan tíz év múlva, amikor talán már tőle se lesz tömény undorom… 

Bocsáss meg, és beszélj hozzám...

Hétfő. Ez a nap valahogy mindig a hét legnehezebb és legfárasztóbb napja. Vissza a korán kelésbe, nincsen ágyban lustizás, ráadásul szakad az eső, és nem tudod kinyitni az ernyődet, mert kifordítja a szél.

Ma photosohban megcsináltam betűkből John Lenont. A lényege az egésznek az, hogy betűkkel és különböző karakterekkel helyettesíted az arc különböző részeit, a sötét részeken vannak betűk, a világoson nincsenek. Mikor kikapcsolod a hátteret (az eredeti képet) és beteszel a műved mögé egy fehér hátteret, felismerhetően látszik az arc.

Ez egy egész napos meló volt. Közben beszélgettünk. A családról.

A grafika tanárom kivételesen minket figyelt. Most mi beszéltünk, mi mondtuk el a tapasztalatainkat.

A padtársam a következőt mesélte, arról, hogy telt a hétvége, és az őszi szünet.

Az édesapja külföldön dolgozik, az anyukájukkal élnek, rajta kívül még két bátyja van. A családban sajnos nem volt minden rendben. A szülők nagyon sokat veszekedtek, és hamarosan kiderült, de csak a gyerekek számára, hogy az édesanyjuknak van egy másik kapcsolata is az apjuk mellett.

A padtársam édesapja hazajött külföldről, és teljes családi nyugalomban eltöltöttek egy napot. Minden idilli volt, mintha minden rendben lett volna. Aztán, amikor az apuka összecsomagolt, és elindult vissza külhonba, az anyuka teljesen nyugodtan ült a konyhaasztalnál, és elmondta, hogy elválnak.

Tudom, hogy a padtársamnak nagyon fontos volt az édesapja, és nagyon kiakadt, főleg, hogy ő tudta azt az anyjáról, amit tudott. Dühöngött, csapkodott. Aztán behúzódott a szobájába. Nem volt választása.

Egy másik csoporttársam azt mesélte, hogy náluk szinte ugyanez volt a helyzet. Az édesanya elmondta, hogy elválnak, és kijelentette, a gyermeke megkérdezése nélkül, hogy nála fog lakni. De ő nem akar nála maradni. Ráadásul, mintha valami spanyol szappanoperában lennénk, ez az anya közölte a lányával, hogy amikor meglátta a lánya barátjának az apját, első látásra beleszeretett, és most a lánya barátjának az apjával jár. Hogy mit szóltak ehhez a gyerekek? Az már nem számított.

Egy harmadik ismerősöm szülei szintén elváltak, és nagyon komoly vitáik voltak a gyerek és az anya között. Mivel a lány ismét úgy döntött, hogy az édesapjával akar maradni, az anya előszeretettel vagdos olyanokat a fejéhez, hogy csak egy véletlen hiba az ő születése, hogy egy ribanc, és egy kurva. Utána pedig megpróbálja magát behízelegni, ha be akarja mutatni a legújabb pasiját.

Ezek után, mit gondoljon a gyerek? Ha egy pillanatra is átélitek a dolgot: ott van előtted a szüleid példája. Látod, hogy az egyik fél, hogyan csalja meg a másikat, vagy hogyan háborúznak egymással. A kedvencem az, amikor rád fogják, hogy a te hibád, hogy megszülettél. Hogy nem is akartak téged. Csak egy véletlen vagy. Az érzés, hogy nem kellesz. Ott van minden percedben. És ezek az emberek soha nem kértek bocsánatot az tetteikért. Soha nem ismerték be, mit csináltak. Felnőttek. Gyerekek.

Ezek olyan dolgok, amiknek soha nem szabadna megtörténnie. Van, akinek ezért nem lesz később családja. Van, akinek ezért nem volt soha családja. És lesz, akinek pont ezért lesz családja. Hogy megmutassa, hogy ő jobban tudja csinálni, mint a felmenői.

Ismerek egy nagyon jó embert, de van egy dolog, ami talán a legfőbb hibája. Képtelen megbocsátani. A nagymamája nevelte fel, mert amikor kicsi volt az édesanyja kiment külföldre, és őt itt hagyta. Már elég régóta visszajött, pontosan azért, mert hiányzott neki a fia. De ő nem tudja megbocsátani, hogy amikor a legnagyobb szüksége lett volna az édesanyjára, akkor ő nem volt mellette. Mindkettőjüket ismerem, és tudom, hogy az anyukája mindent megpróbál megtenni a fiáért, hogy megbocsásson neki, de ő nem akar, egyszerűen ellöki magától, és nem nyit felé.

Az emberek követnek el hibákat. Fiatalak és öregek, felnőttek, és gyermekek egyaránt, senki nem tökéletes. Vannak olyan dolgok, amiket nem lehet elfogadni, amik felett nem lehet csak úgy átnézni. De amikor valaki rájön a hibájára, és újra meg újra kopogtat az ajtón... Néha hagynunk kell visszajönni. A jövőnk múlhat rajta...

Ez az igazi Life & Fun...

Vannak olyan délutánok, amikor leülök egy székre, kinyitom a naplót az első oldalon, és elkezdem olvasni. Olyan nevetségesnek tartom a régi önmagam, olyan bárgyú kisgyereknek... mindig megfogadom, hogy legközelebb már sokkal felnőttebb leszek... De soha nem jön össze.

Mégis szeretek emlékezni.

Life & Fun. Mi az igazából? Talán minden, amit eddig átéltél, és minden amit még át fogsz élni.

A kaméleonember... Hihetetlen mennyit nevettem vele. A kedvenc emlékem abból az időből, mikor elmentünk gitárhúrt venni őszi szünetben. Tor is velünk volt, a legjobb barátunk. Előreszaladtunk, és azt gondoltuk, hogy Tor nem lát minket, mivel mi sem láttuk őt, de ő tudta, hogy bebújtunk a ház mögé. Akkor jött arra egy szerencsétlen fekete ruhás nő... „Háromra kiugrunk... egy... kettő... négy! WHÁ!”. És a nő, csak kimeresztette a szemét, és azt mondta: jaj.

Ott fetrengtek az avarban, én meg egy fába vertem a kezem. Arra jött egy fiatal házaspár, és minket nézett.

Vagy mikor Raszta és az Ubuntu szövegszerkesztője csatázott. Nálunk voltunk gitározni, és ő szeretett volna némi segítséget adni nekem a későbbiekben, úgy gondolta, beírja a Wordbe, de az mindig kijavította a helyesírását. Elégedetten dőlt hátra, amikor a program ezzel a mondattal már nem tudott mit kezdeni: „Oszt fogsz egy D dúrt”.

Vagy Kuszi, mikor kipróbáltam színészi tehetségem, és eljátszottam, hogy reménytelenül szerelmes vagyok Csimpánzba, és ő elhitte. Másnap a zeneiskolában próbáltunk egy közös darabot. Vettem egy mély levegőt, megálltam a tükör előtt, és semleges arccal megkérdeztem Kuszit: Mennyire volt hihető, amit tegnap mondtam?

Az a pillanat, ahogyan kiment a vér az arcából, lefejelte a zongorát, és azt kérdezte: „te végig szívattál?”, aztán egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. Azóta is félünk elmenni abba a kávézóba, ahol Csimpánz dolgozik...

De eszembe jut az is, amikor Pacsirtával elmentünk a vízpartra, és azt játszottuk a kövezésen, hogy forró láva van alattunk, és forró láva álló köveken egyensúlyozunk, és egy Forró Láva Álló Aligátor úszik a vízen, pardon, a forró lávában...

És amikor Szépszemű felvitt a tízemeletes tetejére, lenéztünk, és akkor látta élete első szúnyog irtó autóját. Meseszép volt, ahogyan terjedt a fehér füst, mint a tengerparti habok elárasztották a város utcáit...

Vagy Kecskés, amikor már messziről hallottam, hogy jön, mert mekegni kezdett, hogy szóljon, készüljek...

Énbajátnőm, mikor egy régi sínpáron egyensúlyoztunk, ami a rakpartra vezetett, és éppen azt ecseteltem neki, hogy erre csak este felé jár vonat, és egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy pontosan profilból jön felénk a tehervonat. Érdekes volt mögé állni, és lefényképezni.

Egy csomó lúzer dolog... Na ez az igazi Life & Fun.

Te mennyire veszed komolyan az életet? Igazán élsz, vagy csak hagyod, hogy elteljen az idő? Holnap írsz matekból, dugó lesz, nem bánod. Mindig a holnapra vársz, hogy akkor talán más lesz, és minden menni fog. De minden nap ugyanolyan. Szürke, és üres. Te meg csak ülsz, és nem érzel hozzá sem erőt, sem késztetést, hogy valamit másképp csinálj.

Te mennyire veszed komolyan az életet? Mert minden perced annyit ér, amennyit beleadtál. Az üres semmi is. És ezt nem lehet újratölteni...