Az igazság az, hogy néha
megszáll egy titokzatos mélabú. Éppen két várakozás között vagyok, az egyiket
lekéstem, a másikat meg éppen csak most szüli meg a szemem sarkából elkapott
árnyjáték a falon.
Ilyenkor szokott
észrevétlenül becsúszni Murphy, és addig mered rám valami bárgyú mosollyal az
arcán, míg ijedtemben nyakon nem borítom a kávémmal. Újabban már felkészültebb,
zöld esernyővel érkezik, a lötyi épp csak a cipő orrára fröccsen, az meg úgyis
amolyan olyan, méghozzá teljesen, hogy egy kis koffeinnel több vagy kevesebb,
mit bánja ő.
– Ideje
volt már – ölt nyelvet, majd összecsukja az esernyőt, és feljebb húzza
lila-sárga-zöld térdzokniját.
Nyugtalanít, de örülök,
hogy felbukkant. Murphy nem egy kedves lény, és azt hiszem, megtisztelő a
jelenléte. De néha elbizonytalanodom efelől, lehet, hogy inkább egy rontás,
amit az egyik rosszkedvű kasszás néni szórt rám üzbégül a sarki kisboltban:
„Tizenöt deka diákcsemegét kérnék. Tizenhategészhat lett, maradhat?”. Maradhat.
Lehet ezen nyertem a társaságot?
Próbálok visszaemlékezni,
hol és hogyan is szedtem össze őmagasságosságát, a Sorsot személyesen. Hacsak
nem pont fordítva történt.
– A
Határ úton, a metrón – rúg bele egy kavicsba.
– Dohányoztál
– mosolyodom el. – Illetlenség volt.
– Feltettem
a lábamat is.
– Abban
a mocsokban.
– Nem,
az a kávézóban történt.
– Honnan
veszed?
– Akkor
is ugyanilyen bárgyú tekintetet vágtál.
A kavics nem repül
messzire, de annál cifrábban pörög, majd egy utolsó piruettel egy hangyaboly
közepébe pottyan. Másodperceken belül kitör a pánik, a vöröshangyák szanaszét
rajzanak. Megrovóan hunyorítok Murphyre, mintha helyénvaló lenne, hogy
rendreutasítom. Ártatlan tekintettel tárja szét a kezét:
– Upsz.
Upsz. Gézu bácsi ott
felejti a forró vasalót az egyetlen fehér ingjén, így a klarinét koncerten úgy
néz ki, mintha temetésen lenne. Upsz. Icuka nyitva hagyja az ablakot, és a
Mirci már repül is rá a szomszéd erkélyen héderelő kanárira. Upsz. A kapitány
(meg ugye a komplett legénység is) túl nagyot és túl hosszan pislog. A hajó
keresztbe parkol a Szuezi-csatornán. Upsz. A vajaskenyér pofával a földön
landol. Meg még sorolhatnám.
– Gondolkoztál
már azon, hogy egyetlen napig nem okozol díszcsomagolásban szállított egyéni
armageddont? – fintorgok.
Murphy az orrhegyét
vakargatja, figyelemre sem méltatja a javaslatot. Nem is várom el tőle, eddig
akárhányszor módosítani akartam a napirendjét, süket fülekre találtam. Ezúttal
sincs másképp, tulajdonképpen én már régen nem érdeklem, nem is tudom, miért
guggol még mellettem. Összeszorítom a szemem, hátha elég hosszúra nyúlt már az
az árnyék a falon, de mikor kinyitom, még mindig ott van, leplezetlenül
önkényesen.
– Lehet,
hogy mégiscsak előbb volt. Játszunk?
Murphy imád játszani, és
sosem veszít. Borzasztóan irritáló, én pedig túl büszke vagyok hozzá, hogy még
egyszer elviseljem. Legalábbis most.
– Kizárt
– fújtatok –, „csalni fogsz”.
– „Te
azt gondolod, hogy neked mindig rossz, ha én csalok?”
Hogy a viharba is
gondolom, hogy nem emlékszik. De ezúttal nem kacag olyan harsányan, úgy
mosolyog rám, mintha ezeréves ivócimborák lennénk, és épp most avatnám be
életem nagy rejtelmeibe. Persze szükségtelen. Ő a Sors, én meg már így is
túlmagyaráztam a dolgot.
– Köszönöm.
Hogy mit, én nem, de
Murphy úgyis tudja, miért érzek hálát. Rám is grimaszol, úgy csinál, mintha
öklendezne, én pedig eljátszom, hogy megsértődőm, mert ilyen esetekben ez
előírás, és közben arra gondolok, hogy akármilyen faramuci istenség is a
szentem, azért még is csak…
A szemére is vetném
mindezt, ha nem hagyott volna faképnél abban a pillanatban, hogy a mélabú
lejárt, a falról leugrott az árnyék, és fejvesztve menekült elölem a főutcán.
Hiszen mondtam már. Éppen
két várakozás között vagyok.
