A kudarcról

Hosszú hónapok után, végre úgy érzem, megint van miről írnom, és tudok is róla írni.
Éreztétek már azt, hogy valamit nagyon akartok, nagyon próbálkoztok, és mégsem sikerül? Vért izzadtok, és mindig, valahányszor csak azt hiszitek hogy a célba értetek, mégsem sikerülnek a dolgok? Eközben látjátok, ahogy mások egy csettintéssel, vidám mosollyal az arcukon lépnek egyre feljebb és feljebb a lépcsőfokon, ti meg elgyengülve ücsörögtök felfelé bambulva a földszinten.

Hihetetlenül magas a lépcső, és hihetetlenül nehéz megmászni. Persze az élet, mint mindig, választási lehetőséget kínál. Nem muszáj megmászni az emeleteket, akár lent is maradhatsz. Ha viszont mégis elindulsz, te döntöd el, meddig akarsz menni. Elég a másodikra feljutni, vagy rögtön a századik a cél?
Azt hiszem a legnehezebb dolog feljutni az első emeletre. Nem tudod, hogy kezd el, és akárhogy próbálkozol, azt veszed észre, hogy jobb esetben már a harmadik lépcsőfokról visszacsúszol a padlóra, és a hátsódon ülve ezredjére gondolkozol el rajta, hogy mit csináltál rosszul.
Amikor kilépsz az életbe, és kezdőként próbálsz beszállni a nagy körforgásba, arra kell rájönnöd, hogy ahhoz, hogy te és a munkád kelljen valakinek, a legjobbnak kell lenned abban, amit csinálsz, ráadásul meg kell felelned a tömeg elvárásainak, mert holmi művészi hóbortokra egy senkitől nem figyelnek fel. Vegyük a képzőművészetet: az egyszerű ember szépet akar látni. Amikor megismer, nem érdekli a művészeted, a világod, a tehetséged, arra kíváncsi, hogyan tudsz számára érthető és tetsző alkotást létrehozni. Ha már téged szeret, és ismer, akkor kezdheted el lenyomni fokozatosan az emberek torkán a saját, egyedi „hülyeségeidet”.

Igen. Olyan egyszerűen hangzik. De mindenki a legjobb akar lenni. És túl sokan vannak a „legjobbak”.
Amikor elkezdek rajzolni, nem gondolkodom, csak rajzolok. Ami éppen vagyok, az érzéseimet, a saját világomat, a gondolataimat. Olyan ez, mint a gitárosnak a zene. Amikor látsz egy képet, ami egy holdvilágos tó partján ücsörgő szerelmespárt ábrázol, nem kell külön elmondanom, miről szól.

Nagyon sokan görcsösen küzdenek érte, hogy ők legyenek a legek, és kételkedve adják, mutatják be munkáikat. Már a dolog elkészülte után egyből tudják, hogy nem őket választják kis a zsűritagok, senki nem fog rájuk felfigyelni. Bevonzzák maguknak a negatívot, esélyt sem adnak arra, hogy valami jó történjen velük. Életük értelme a maguknak felállított korlátokkal való küzdés, nem pedig a mászás.
Pedig ahhoz, hogy felérjek azon a bizonyos lépcsőn, nem csak arra van szükség, hogy a legjobb legyek, hanem arra is, hogy azt, amit másoknak akarok mutatni, egyéni legyen, valami olyan, ami másnak nincs. Ezt csak akkor tudom elérni, ha szeretem, amit csinálok, ha nem görcsölök rá arra, hogy vajon ki lesz jobb nálam. Abban a munkába, amit később megmutatok, szívemet-lelkemet bele kell tennem. Mit sem ér egy olyan rajz, amiben nincsenek érzések, a mozzanatok semmitmondóak, csak úgy vannak. Nem másoknak akarok megfelelni, hanem magamból akarom felszínre hozni azt a pluszt, amivel megszerethetem saját magam. Nem semmilyen akarok lenni, mértani pontossággal betanult formákkal, és vonásokkal, hanem valamilyen, egy rejtélyes köddel, egy csipetnyi varázslattal, egy apró kis porszemmel, azzal, amivel magaménak vallhatom azt, amit alkottam. A mászáshoz különlegesnek kell lennem.
A mászás különleges kell, hogy legyen. 

Titanic ala fókazsír

Megpróbáltam rájönni, mi a szerelem. Megpróbáltam megérteni milyen szerelmesnek lenni, mi ez az érzés, amiről mindenki beszél… olyan édes, kedves, aranyos, jóképű, micsoda test, izmok… képtelen vagyok azonosulni vele. Még most sem megy, elvégre a szerelem valami teljesen más dolog, és erre egy olyan helyen jöttem rá, ahol a legkevésbé számítottam rá. 

Tudod milyen az, amikor már feladod? Amikor már nem számítasz semmire, csak azt mondod, jöjjön, aminek jönnie kell. Már hónapok óta így élsz. Nem biztos, hogy ez rossz neked, de tudod, hogy azt, amit nagyon szerettél volna, nem kaphattad meg. Úgy csinálod, mintha természetes lenne, hogy egyedül vagy, végül pedig hozzászoksz, és egyenesen taszít az egész szerelemi párkapcsolati história, mondván, hogy túl sok problémával jár. Elhidegülsz a témától, már feleslegesnek tartod. Azt mondod, racionalista vagy. Mások szerint érzéketlen. Azt mondod, két lábbal jársz a földön. Mások szerint legyökereztél.
Én azt mondom, nem kell repkedned. Nem kell fává változnod. Csak sétálj az úton, és ne vágyakozz valami olyasmire előre, amiről még fogalmad sincs. Száz százalékig biztos lehetsz benne, hogy nem fogod megkapni. Hiába hiszed azt, hogy neked ő, az vagy egy izé lenne a legjobb, mert tévedsz, Sors bácsi jobban tudja. Az élet túl egyszerű lenne akkor, ha minden, amit előre eltervezünk, úgy sikerülne, ahogy elképzeltük.
Én nem tudtam, mit keresek, abban sem voltam egészen biztos, hogy tudom, mire vágyom. Mit akarok érezni. Talán a sablonformák szerint valami olyasmit fogalmaztam volna meg, hogy szeretném, hogy szeressenek. Ez volt a hülyeség része.
Akkor futottunk össze én és a megfogalmazhatatlan, amikor a legkevésbé számítottam rá. Az egészet azzal kezdtem, hogy közöltem magammal, hogy semmi esélyem sincs, egy olyasvalakit összeszedni, aki ennyire normálisnak tűnik. Sors bácsi jobban tudta.
Tudjátok furcsán ironikus dolog, hogy azzal az emberrel, aki mellett képes vagyok rá, hogy repdessek helyzetenként, pont az első bárlátogatásomon futottam bele.
Már tudom, milyen az, hogy szerelmes vagy. De ez nem azért van, mert ő olyan okos, vagy olyan jól néz ki… ez az egész olyan mintha az agyatok egy azonos frekvencián mozogna, gyakran anélkül is megértitek egymást, hogy bármelyőtök bármit mondana… imádod minden egyes testrészét, ahogy mozdul, vagy néz, a haja és bőre illatát… a szemeit. Nem azért, mert olyan csodálatosan gyönyörűek, ami persze igaz, hiszen mindenkinek teljesen egyedülálló írisze van… azért szereted a szemeit, mert csak neked, amikor rád néz, olyan mintha bele lenne építve egy hősugárzó.
Már tudom, hogy felesleges erőlködöm megmagyarázni, mert ez az érzés mindenkinek mást jelent: van akit a Titanic köt össze, esetleg a fókazsír, néhol akad egy krumplistészta, máshol meg egy kiwi a kulcsfigura.
Ez hát az, amit úgy hívok, a megfogalmazhatatlan, mert kevésnek tartom azt, amit maga a „szeretlek” szó magába foglal.
De hiszen ez így pont elég is. Az egyik legtökéletesebb dolog, a maga leírhatatlanságával…

Péntek 13

Mindenkinek megvannak a maga kérdőjelei. Én év elején kaptam egy kérdést: azt mondták, egy év múlva tegyem fel magamnak:,,Vajon az a kislány, aki egyszer voltam, most büszke lenne rám?”

Nézzük csak. Tegnap előtt péntek 13-a volt, az évzáró. Sűrű napnak indult, kiköltözés a kollégiumból, hazaút, délután pedig Pacsirta húgának a ballagása.

A második legjobb lettem 4,7-es átlagommal az osztályomból, és az évfolyamon az év grafikusa, otthon letettem hegedűből az alapvizsgámat. Amióta kollégista lettem semmi sem változott: nem iszom alkoholt, sosem próbáltam a kábszereket és a cigit, kissé talán megnőtt az alvás és a kávé igényem, januárban pedig New York egyik neves színpadán a Carnagie Hall-ban énekeltem a kórussal.
Hála Istennek nem kellett egyedül kirángatnom a bőröndömet a buszmegállóba, mert Basszeros (Mr Cinizmus új neve jobb híján) utánam szaladt, és segített nekem.
Este pedig Gabe, Pacsirta húgának a nyolcadikos ballagásán voltam, amit meglehetősen élveztem. Bár nem tartozom a rokonságba, mégis olyan volt a hangulat, mintha már évek óta ismernék mindenkit.
Egy szó mint száz, a júniusi péntek 13-a ebben az évben az egyik kedvenc napom volt.
Sok tervem van a nyárra, mint például felkészülni a német középfokú nyelvvizsgára, és az előrehozott érettségire, ami meg közben jön, azt szeretettel várom.

Mindenkinek megvannak a maga kérdései: elég jó voltál ebben az évben? Mit felejtettél el, mit kell még megtenned? Mi a következő lépés, ki vagy te, hány meggymagot számoltál össze a földön? Az az ember aki egy éve voltál, mikor az egész kezdődött, most büszke lenne rád?
Az én emberem biztosan. A tied?

Már megint 27...

Az életedben azok a legjobb dolgok, amik váratlanul érnek, amire nem számítunk, amit valaki odafent már kitalált előre, de neked még fogalmad sincs az egészről.
Ilyenkor vagy szidod a fentieket, vagy hálálkodsz nekik.

Még nem jöttem rá, nálam pontosan mit jelent, ha hirtelen meglátom a 27-es számot valahol. Most például egy lámpaoszlopra festették rá, csak úgy random a puszta közepén, mikor az útépítés miatt álltunk a busszal, akkor fedeztem fel.
Másnap este rám írt, Mr. Cinizmus. Hiába, nem tudok neki jobb nevet találni, és egyelőre nem is hiszem, hogy fogok.
Most ismertem meg iskola végén, és ez elég érdekes, ugyanis egy zárkózott srácról van szó, ehhez képest viszonylag elég sokat beszélgettünk/ünk.
Amikor hirtelen belecsöppensz valakinek az életébe, nem mindig tudod, hogyan is viszonyulhatsz hozzá, úgy, hogy ne ijeszd meg, azzal, ami vagy, minden hülyeségeddel, hibáddal. Fura. Sokan talán pont ezért játszanak szerepet, mert félnek. Félnek, hogy úgy ahogy vannak, senkinek nem fognak kelleni.

Ez egy darabig így megy. Minden tökéletes, de akkor ér általában a legnagyobb csalódás, amikor kiderül, hogy a másik egyáltalán nem olyan, mint amilyennek addig mutatta magát. A kérdés az, hogy képes vagy-e megérteni, miért próbált valaki más lenni.

Általában elvárom az emberektől, hogy őszinték legyenek, és mikor érzem, hogy valami gáz van, lezárok, és csak az a felületes mosolyt látják, amit egy aranyos kislány produkál. Nem biztos, hogy jó ez így, de én nem adom ki magam bárkinek.

Egy biztos. Pacsirta, Kecskés, Kuszi, Sütibogyó, Zongis, Mohamed, vagy a többiek, pont azért a barátaim, mert ők önmagukat adták mindig, meg tudtam érteni az életüket, az örömüket, a fájdalmukat, mindent. Ez így van jól.

És hogy mi lesz Mr. Cinizmussal? A jó ég tudja, de én biztosan nem. Mindenesetre kíváncsian várom a folytatást. 

Antipöcsök és Túrapocok kalandjai

Egy két szót Antipöcsökről. Mielőtt tévedésbe kerülne nem Antilagymataghímvesző a jelentése, hanem egy új rágcsáló faj, akit irritál a magas frekvenciájú telefonos szúnyogriasztó hangja, nevének eredete pedig, hogy nem tudom elolvasni Pacsirta törött kijelzős telefonjára írtakat.

De ez a történet most nem rólunk szól, hanem Antipöcsökről.

Egy napon tehát Antipöcsök úgy döntött, hogy meglátogatja északi rokonát Túrapocokot a Gaja völgyben. Mivel az illető egy pocoktúrásban élt a patakpart mellett közvetlenül, ahol egyrészt nincs térerő, másrészt meg mobilja megint beáztatott a nedves közeg miatt, nem volt elérhető.

Antipöcsök tehát abszolút bizonytalanul vágott bele a nagy utazásba a városból a veszélyes vadon rejtélyébe. Csak remélhette, hogy nem csapja el út közben két kamion egy biciklis, és egy ugrató deszkás srác, aki nem tudom, mit kereshet a 62-es főúton.

Nagy volt a kockázat, és hatalmas a tét, a jutalom pedig – egy kézfogás Túrapocokkal. Ti vállaltátok volna?

Mialatt furanevű rágcsálónk felpattant az útépítések miatt gyakran késő fehérvári buszra, és 20 km/h sebességgel száguldott a Gaja völgy felé, Túrapocok az időjárás miatt aggódott.

Sötét felhőket látott gyűlni az égen, gonosz erők szállták meg a hegyek csúcsát, és fokozatosan kerítette hatalmába a völgyet. Embert próbáló zuhi várt a pocokerődre.

Ha pedig Túrapocok otthonában esett, akkor bizony esett, sőt talán szakadt, de még ez is gyenge kifejezés volt. Így hát az illetékes elkezdte megerősíteni a rágcsálójáratok falait, teljesen elfeledkezve arról a 4 millió kivezető nyílásról, amit az évek során gyártott. 

Antipöcsök már 30-ra gyorsított a 62-es végén még nem beért Fehérvárra, ahol a buszsofőr a változatosság kedvéért eltévedt, így még 10 perces késéssel érkeztek a buszpályaudvarra.
Nagyfokú lelkesedéssel indult neki gyalog a Gaja völgy felé vezető útnak, amikor megpillantotta a távolban a viharfelhőket. Nyelt egyet, és két pár szakadt és lyukas talpú cipőjére gondolt, amit hordott. Egy. Megesküdött, hogy nem megy többet sétálni bennük. Kettő. Elhatározta, hogy vesz két pár új cipőt.

 Túrapocok kétségbeesetten rohangált össze-vissza földalatti odvában, és azt ordítozta, hogy „itt a világvége!”, ami valahogy így hangzott kintről:                   .

Antipöcsök hihetetlen módon rájött (Deus es machina) hogy tud teleportálni, tehát ott találta magát Túrapocok erdejébe. Mivel abszolút el volt tévedve, és nem jutott eszébe, hogy antigravitációs módon ott találja magát kedves rokona otthonában, céltalanul elindult egyenesen. Pontosan akkor ért oda a völgyben lévő tóhoz, mikor szakadni kezdett az eső, és bespurizhatott a kis egyáltalán nem szélvédett faházba. Ott fagyoskodott körülbelül másfél órán keresztül, mivel ki tudja milyen megfontolásból, a dzsekijét, és az esőkabátját teleportálás közben kidobta az erdő széli kukába, így két pár lyukas talpú szakadt cipőn, egy bikini pántos felsőn és egy shorton kívül semmi nem volt rajta.

Túrapocok már csak bugyborékolta otthona mélyén, hogy eljött a világvége, mivel a szakadó eső, és a felszínen a patakokká alakult víz befolyt valamelyik bejáraton a házába.

Ekkor (Deus ex machina) Antipöcsök rájött, hogy ki tud emelni képzeletéből egy esernyőt, tehát vissza tud jutni otthonában (ne kérdezzétek meg, miért nem az esőkabát kellett neki, és miért nem teleportált automatikusan haza, valószínűleg nagyon szenilis lehetett) tehát elindult csúszkálva a saras úton az ernyővel.

Túrapocok valószínűleg ennek köszönhette az életét, ugyanis a szúnyogriasztó hangjára is rendkívül érzékeny Antipöcsök meghallotta a bugyborékolást. A megfelelő helyre állt a megfelelő időben és elkezdte rendeltetésszerűen használni az esernyőt: kihalászta a nyakánál fogva egy üregből a fuldokló Túrapocokot.

Hogy ne fogyjak ki az isteni segítségekből, hirtelen megláttak egy naplementét, és az esernyőt csónakként használva vadvízi evezésbe kezdtek a patakon.
Boldogan élnek. Még mindig.

Azt hiszem, sosem növök fel. :)

Secrets

Amikor olyan titkokat tudsz meg, amire nem számítasz.

Amikor olyan titkokat tudsz meg, ami teljesen más megvilágításba hozza a dolgokat.

Amikor olyan titkokat tudsz meg, amitől elborzadsz, és kiráz a hideg.

Amikor olyan titkokat tudsz meg, amitől súly ereszkedik a mellkasodra, és nehezebben lélegzel.
Amikor olyan titkokat tudsz meg, amiről soha senkinek nem fogsz beszélni. Becsületből.
Amikor olyan titkokat tudsz meg, ami túl sok mindenre ad magyarázatot.
Amikor olyan titkokat tudsz meg, ami ezentúl nem engedi, hogy az élet egyszerű legyen.

Ezektől a titkoktól a mellkasod egyre nehezebb lesz, ezek a titkok egyre bonyolultabbá teszik a világot, ezeknek a titkoknak a létezése sok rejtvény megfejtése, ezek a titkok őrületbe kergetnek, romlásba taszítanak, fojtogatnak, és gyilkolnak.

És ezek a titkok segítenek abban, hogy sokkal megértőbbek, elfogadóbbak, és könyörületesebbek legyünk mások iránt.

Hogy ne ítéljük el a másikat azonnal a hibái, és tettei miatt.

Hogy segíthessünk a titkokért cserébe.

Hogy megtanuljunk tisztán látni.

Hogy a tapasztalatokra építve rájöhessünk, mi kinek adhatjuk át a titkainkat.

De az ilyen titkoknak nagy ára van. Nem lehet őket eladni, elcserélni egy vagy két zsemléért, vagy esetleg más titokért. Az aki rád bízta, nem véletlenül tette, amikor elmondta, teljes nyugodtsággal törődött bele abba a ténybe, hogy innentől sebezhető, és sebezhetőségének, oka és kulcsa egyedül tőled függ, hogy szétterjed-e a világban.

Ha valaki egy ilyen titkot adott át neked, valószínűleg azt akarja, hogy hallgass vele, vagy ha nem tudsz, úgy segíts, hogy ne csámcsogjon a tényeken 36578,6789 ember közben.

Most kezdj el azon gondolkodni azon, milyen érzés lehet kétszínűnek lenni.

Olyan, mintha igazat mondanál, mégis sokkal több ez annál.

Mert egy valódi titok felelősség…

Mert ezektől az igazságoktól egy olyan ember szenved, aki száz százalékosan megbízott benned, ezek az igazságok teszik egyre nehezebbé az életét, ezek a titkok kergetik az őrületbe, fojtogatják, és végül megölik.

Szenvedés

Ott ül mögötted. Hallod, ahogy kapkodja a levegőt, látod, hogy verejtékezik, ahogy fennakad a szeme, görcsbe rándulnak a végtagjai, nem tud mozogni, nem tud beszélni, magatehetetlen. Pánikbeteg. Ő szenved.

Ott térdel a betegágy mellett, gyermeke szétroncsolva a baleset miatt, gépekre kötve fekszik, öntudatlanul, mozgásképtelenül, percei vannak hátra, alig élt még. Egy anya. Magatehetetlenül nézi, ahogy gyermeke a karjai között hal meg. Ő szenved.

Egy tizenéves srác ül egyedül egy szobában. Sok ilyen szoba van az intézetben. Nincsen senkije, nincs aki támogatná, csak magára számíthat, és maholnap felnőtt lesz. Onnantól egyedül kell csinálnia. Teljesen egyedül van, egy ilyen idős gyerek már senkit nem érdekel. Ő szenved.

Idegen föld, a csatamező. A harcnak vége, és ő az előbb mászott ki egy félig beomlott sáncból, a szakasz többi tagját betemette a földtömeg. A barátja fejtalálat miatt elvérzik az orra előtt, neki ellőtték a fél karját, de még él. Hol a családja, hol vannak a szerettei, hol van ő, hogy jut haza, vajon túléli még? Ő szenved.

Egy perverz pszichopata üldözi az utcán, és senki sincs, aki segíthetne neki, az őrült elmebajos, meg egyre közelebb jön a késsel. Mindennap arra megy haza, és eddig semmi nem történt, most viszont érzi a torkán a kést, és az utolsó szava egy elhalló sikoly. Ő szenved.

Agydaganata van, és tudja, hogy nincs esélye, fokozatosan leépül, közben pedig próbál úgy élni, hogy kiélvezhesse azt az időt, amiből egyre kevesebb van. Bele kell törődnie, hogy pont ő az áldozat, hogy neki csak ennyi jutott, és a többiek évtizedekkel túl fogják élni. Minden percében visszhangzik ez a gondolat a rákos fejében. Ő szenved.

Ott ül összehúzódva a sarokban, hallgatja, ahogy az apja az anyjával ordít, és megveri, azután hallja a lépteket, és tudja, hogy ő a következő, hogy megint megerőszakolják, és hogy nincs menekvés az ablaktalan szobából. Megpróbál láthatatlanná válni, vagy szép csöndben meghalni, de az ajtó kivágódik. Ő szenved.

Te ott ülsz a padon a játszótért mellett, szerelmi bánatod van, panaszkodsz, hogy majd agyon hajszolnak a szüleid az elvárásaikkal, egyetlen barátod, vagy a családod sem érezheti át a helyzeted, azt mondod, hogy nincs szabadidőd, hisztizel, majd eszel egy csokit, mert megteheted, mondván, hogy boldogsághormonokat termel, és mert mivel nincs saját kereseted, kaptál zsebpénzt. Azután hazamész, világfájdalommal az arcodon, kinyitod a hűtőt, kiveszel valami finomságot, benyomod a laptopod, felmész a facebookra, felbontod a csipszet, lehajtod az energiaitalt, lefürdesz, és arról beszélsz, mennyire rosszul érzed magad, majd kikapcsolod a gépet, és lefekszel a frissen mosott ágyneműdbe, a meleg, védett szobában, azzal a gondolattal, hogy remélhetőleg másnap is egy ilyen szar napra ébredhess fel…

Nagyon szenvedsz, igaz?

Sors bácsi

Amikor megismerted, egyből szimpatikus volt, és később nagyon jóban lettetek. Olyan dolgokat is megosztott veled, amiket talán senki másnak nem mondott el rajtad kívül. Úgy érezted, hogy egy megtörhetetlen és sérthetetlen kapocs van köztetek, csak úgy magától jön. De talán ő nem tudta értékelni a barátságodat.

Azután már tudtad milyen ember, így elfogadtad az összes hibájával, és hülyeségével együtt, elvégre te sem voltál tökéletes. De lehet, hogy neki nem kellett a megértésed.

Te már tudtad, hogy ő milyen hibákat fog elkövetni, és figyelmeztetted jó előre, hogy megvédhesd. Bizonyára neki nem kellett a tanácsod.

Láttad, ahogy elesik, és magába zuhan, mint egy marionett-bábú, te pedig megfogtad a kezét, és felhúztad. Valószínűleg fel sem fogta, hogy megmentetted.

Aztán ez újra és újra lejátszódott, te pedig hálát vártál érte. De ő meg sem köszönte.

Amikor újra elesett, és feléd nyújtotta a kezét, te ellökted, mondván, hogy eleged van ebből a játékból.

Ő rimánkodott, és könyörgött, és te megszántad. Körbeugráltad, dédelgetted, és ujjongva mesélted mindenkinek, hogy milyen fantasztikus a te ismerősöd, és elválaszthatatlanok vagytok.

Aztán visszatért az önbecsülése, és egyből megadta az adósságát, kamatostul: tudatta veled, hogy elhidegült a kapcsolatotok, és legyél másnak a balekja.

Ezt csinálja veled az, aki nem akar a barátod lenni, csak egy idióta utánfutónak tart, aki bármit eltűr, és ha csontot dobsz neki egyből csóválni kezdi a farkát.

Ha valaki igazán a barátod, ne várd el tőle, hogy meghálálja a szolgálataidat, a lelkizéseket, a délutánokat. Bármikor vége szakadhat az idillnek, és ha még vissza is térnétek a paradicsomba, folyamatosan azon rágnád magad, hogy na vajon hogy fog kedves haverod kiengesztelni.

Ha valaki igazán a barátod ne várd, hogy megköszönje a segítségedet, vagy térdre boruljon előtted. Ne azért segíts másokon, mert vársz valamit cserébe, az önzetlenség nem erről szól, és az igazi barátság bizonyosságát sem kilóban mérik.

Amikor belekerülsz a kilátástalanság mély bugyraiba, talán onnan jön majd a segítség, ahonnan nem is várnád. De te ne felejtsd el megköszönni. Akkor sem, ha előfordulnak mosolyszünetek, és hasonló kellemetlen, vagy fájdalmas történések a közös múltatokban. Hogy miért? Mert akkor és ott volt, amikor a legnagyobb szükséged lett Rá.  

A dolgok sosem történnek véletlenül. Kezdjük ott, hogy Kuszi maga alatt volt, küldött egy levelet. Én akkor értem haza a szomszéd városból, a tervezett hét óra helyett, mert esett az eső, és nem tudtunk túrázni. Amint elolvastam a levelet, felhívtam Kuszit, hogy nincs-e kedve összefutni. Anya felajánlotta, hogy felvisz a városba, de előtte megittam a kávém, és feltettem a fényképezőgépről a képeket a gépre. Körül-belül 17:48 körül szálltam ki a kocsiból. Kuszi már lejött a ház elé, így azonnal el tudtunk indulni – nem terveztük meg, hogy hova.

Elmentünk a gimnázium előtt, és a kórház mellett kisétáltunk a felső vízpartra. Nem volt szabad pad, így természetesen nem ültünk le. Hamarosan elfogyott az út, így kikanyarodtunk az egyik általános iskola mögé az emeletesek hátuljába. Hirtelen eszembe jutott, hogy jó lenne hintázni, úgyhogy keressünk egy játszóteret.

Átmentünk az egyik emeletes ház átjáróján a főútra, hogy kimenjünk a színháznál lévő játszótérre.

Eközben Pacsirta felhívta Kecskést, hogy találkozzanak, aki beleegyezett, és felszállt a következő buszra. Pacsirta nem volt biztos benne, hogy hol van a főút jobb oldalán a buszmegálló, ezért átment a bal oldalra, hogy megnézze.

Kuszival éppen arról beszélgettünk, hogy véletlenek nincsenek, és minden okkal történik. Ekkor vettük észre a velünk párhuzamosan haladó Pacsirtát, akit mellesleg egy hónapja nem láttunk.

Nos, amikor felhívtam telefonon, hogy nézzen balra (mivel nem hallotta, hogy ordítok), csak azt mondogatta, hogy „te hihetetlen vagy”.

Ezzel még nem ért véget a történet, ugyanis Kecskés leszállt a buszról, és kissé meglepődött, hogy mégis mit keresünk ott.

Találkoznia kellett egy ismerősével, úgyhogy házhoz mentünk. Földszinten lakott, így az ablakon keresztül beszélgettünk. Kiderült, hogy Kecskés ismerőse, és Kuszi nagyon is jól ismerik egymást az iskolai kórusból, ráadásul, még egy játszótér is akadt nem messze a lakástól.

12 év után kikönyörögtem Kuszitól, hogy üljön fel a hintára, és még a két srác is libikókázott egyet.

Ezután mindent, és mindenkit hazakísértünk.

Ha egy kicsit is másképp történtek volna a dolgok, ha nem esik az eső, ha balra indulunk el Kuszi házától, ha nem kávézom, ha Pacsirta a másik oldalon marad, ha nem a színház melletti játszira indulunk el, ha egyetlen mozzanat kimarad, vagy máshogy történik valami, valószínűleg a délután nem így alakul, talán nem is futunk össze a két sráccal, és Kuszinak még mindig süppedős hangulata lenne.

   

A hétvégén tehát megismertem egy kiváló rendezőt, és forgatókönyvírót egyben. Tökéletesen ért ahhoz, hogy mikor azt hiszed teljesen magányos vagy, ráébresszen arra, hogy egyáltalán nem vagy egyedül. Amikor nem tudod, hogy mihez kezdj biztos, hogy hozzáad a szerepedhez egy szalmaszálat, ami mindent megváltoztat. Tökéletesen megérteti veled, hogy az élet legkisebb mozzanatinak és hatalmas jelentősége van.

Ha valaki unatkozik, ajánlom neki az általa rendezett filmeket. Mindegyik abszolút egyedi, vicces, izgalmas, megható, elborzasztó vagy megdöbbentő, és tele van csavarokkal, hogy sose und meg.

Jó arc ez a Sors. Én nagyon bírom…

Sárga cukorka

Mostanában nagyon sok dolog történt velem, eléggé elfáradtam, és le is eresztettem egy kicsit.

Előfordult már veled, hogy elveszetnek, kiszolgáltatottnak, és iszonyatosan magányosnak érezted magad? Piszok rossz hangulathármas együtt, és a legjobb, hogy az összes napod tele van vele.

Gondold csak át. Amikor reggel kinyitod a szemed, arra gondolsz, mit fogsz aznap felvenni, hogyan sminkelsz, hogy csinálod meg a hajad (feltéve, hogy nő vagy), azért, hogy másoknak megfelelj, hogy ne nézzenek ki, és tartozz valahová. Amikor egy társaságban vagy, hallgatsz, és figyelsz arra, mire gondolsz, mi az, amit ki szeretnél mondani, és mi az, amit tényleg kimondasz. Azért, hogy ne tartsanak furának, mert más a véleményed, vagy esetleg valami teljesen újszerű, és kiborító dologgal állnál elő…

Az egyik legérdekesebb az az, amikor találkozol egy nagyon értelmesnek tűnő emberrel, aki látszólag ugyanolyan különcnek, magányosnak, elveszettnek és kiszolgáltatottnak érzi magát, mint te. Neked pedig vannak elveid. Például, hogy nem eszel sárga cukorkát, mert nem és kész, és nem magyarázod meg, hogy miért. Ha a többiek mind sárga cukorkát esznek körülötted, te akkor is pirosat eszel.

Tudod, miben különbözöl ettől az embertől? Hogy ő utálja a sárga cukorkát, mégis azt fog enni, mert ahhoz a tömeghez szeretne tartozni, aki azt eszi, mert ők látszólag menők, látszólag összetartanak, és talán lenézik, vagy cikizik azokat, akik a kék, piros, vagy a nem sárga cukorkákat szeretik.

Tudnod kell, hová akarsz tartozni, mi akarsz lenni, azért hogy fejleszthesd magad, hogy felismerd a hiányosságaidat, hogy rájöjj, miben vagy jó.

Lehet, hogy ráébredsz, hogy te is sárgacukorka evővé szeretnél válni, ezért elkezdesz csak sárga cukorkákat enni. Közben minden este hánysz tőle, mert utálod, és rosszul vagy, mert ez ellenkezik azzal, ami valójában vagy. De csinálod. Mert ha rájönnek, hogy valójában nem is mondtál igazát, és végig csak egy szerepet játszottál, akkor jobban fognak utálni, mintha kitartottál volna a többi színes édesség mellett.

Hiába jössz rá a hiányosságaidra, vagy, hogy miben vagy jó, mert nem szabad kitűnnöd a tömegből, hiszen túl nagy a veszélye, hogy kinéznek.

Az egyediség szenvedéssel jár. Magánnyal, elveszettséggel, kiszolgáltatottsággal, talán megalázottsággal is. De ott van az a sok színes cukorka, a rengeteg íz, amit kipróbálhatsz, és csak te szabsz magadnak határokat, hogy meddig mész el, és mivé válsz.

A sárgacukorka evő tömeg pedig ott menetel majd körülötted, fojtogatnak majd, hogy visszatartsanak, de egyszer csak azt veszed majd észre, hogy ők már nincsenek hatással rád, te pedig nem vagy már elveszett, magányos, és kiszolgáltatott.

Az út: rizikós. Az ár: szenvedés. A vége: csak rajtad múlik.

De az élet szép, én pedig nem szeretem a sárga cukorkát, csak ha citromos.

Sírnak a hegedű húrjai...

Sírnak a hegedű húrjai.

Furcsa, hogy ezen a hangszeren

Nevetni nehéz, csak zokogni,

azt tudunk... természetesen.

Egy ideig megpróbáltam mindenkit szeretni. Úgy néztem az emberekre, mintha mindegyik egyforma lenne, mintha mindenki érezhetné, és gondolhatná ugyanazt, amit én, mintha természetes lenne, hogy tisztelem a társamat.

Ahogy múlik az idő, a sötétebb emlékek kicsit elhomályosodnak, és a szépek felerősödnek. Olyannak látjuk a személyt, akiről ábrándozunk, amilyennek szeretnénk, vagy szerettük volna látni. Azután, mikor szembesülünk vele, összetalálkozunk az utcán, rájövünk, hogy mekkorát tévedtünk.

Nem sokáig tart, amíg kiábrándulsz ebből a feltétel nélküli szeretetből, hiszen tizenéves korodban sajnos elkezdesz rájönni dolgokra. Kiválasztod magadnak az akkor szerinted leghelyesebbnek ítélt magatartásformát, és nem is tudod, mennyire beskatulyázod magad.

A leggyakoribb típus az, aki mindenkivel és mindennel jóban van felszínesen, buli az élet felkiáltással, és nem igazán foglalkozik érzelmi szálakkal. Ha mégis megtörténne, elég hamar rálegyint, hogy ne érezhesse veszélyeztetve magát. A másik felettébb jellemző magatartás az, hogy alárendeled magad másoknak, feltétlen szeretettel fordulsz az illető felé akit kiválasztottál, és úgy tűnik, hogy ez működik is – egészen addig, amíg a másik rájön, hogy bármit megtehet veled, mert abszolút és tökéletesen kihasználható vagy.

Vannak akik egy ideig engednek másoknak, aztán betelik a pohár, és elzárkóznak. Teljesen, vagy szinte teljesen, és nagyon keveseknek engedik meg, hogy mélyebb betekintést nyerhessenek a fejükbe. Ez talán egyfajta védelmi bástya, hiszen a szeretet és a kapcsolatok alapja a bizalmon alapul – ők pedig valamiért elfelejtették, hogyan kell bízni másokban.

Embereket nevezel ki magad körül haveroknak, barátoknak, szerelmeknek… elvárod tőlük, hogy ugyanannyira toleránsak és normálisak legyenek veled, mint amilyen te vagy velük. Ez a kép előbb-utóbb összedől, és te összeomlasz alatta a csalódástól.

Állítólag az lenne a leghelyesebb, ha senkihez sem kötnének minket erős érzelmi szálak, csak a jövendőbelinkhez és a családunkhoz köteleznénk el magunkat valójában. Így senkitől nem várnánk el semmit, senkire nem haragudnánk, és egyszerűen továbblépnénk a következő emberre. Hiszen aki el akar menni, az menjen csak. De az életben ez nem ilyen egyszerű.

Annyira könnyűnek hangzik, de a szíve mélyén mindenki arra vágyik, hogy a családján kívül fontos legyen valakinek. Hogy legyen, aki meghallgatja, és csak azért bízhasson benne, mert van, mert nem veri át, ha pedig mégis csalódnak valamiért egymásban, azon is túl tudjanak lépni, és ne kelljen megváltoznia annak, ami addig jól működött…

Nem az a normális, hogy késsel járok a farmerzsebemben az utcán, és még a legfelhőtlenebb pillanatokban is magamnál tartom, hogy megvédhessem magam. Fárasztó ez az állandó készenlét. Mennyivel egyszerűbb lenne minden köntörfalazás és játszma nélkül megismerni a másikat, és megmutatni, kik vagyunk…

De hát ez sem így működik. Mert mindenki önző. Mindenki csal, lop, hazudik, elhallgat és elméleteket, magyarázatokat gyárt arra, mit miért csinál, vagy nem csinál.

Mégis vágyunk rá, hogy hiányozzunk valakinek, ha elmegyünk… De ha jól belegondolok, több millióan élnek még a Földön, akiket nem ismerek...

Sírnak a hegedű húrjai.

Ahogy száguld az indulat,

úgy porzik a gyanta is,

De a hangszer végig megmarad

Sírnak a hegedű húrjai.

A szekundsúrlódás túl bizonytalan.

Sforzatót kell játszani,

de az élet dala hangtalan…

Most.

(Saját vers)

Csúszda

Valamelyik nap egy barátnőmmel beszélgettem, egy közös ismerősünkről. Két éve nagyon jóban voltak, de mostanában a srác egyáltalán nem foglalkozik vele, inkább a menők körében forog.

A lány hetekig szomorú volt miatta, úgymond csalódott ebben az emberben.
Észrevétlenül csúszott ki a kezei körül, bár az is lehet, hogy valójában sosem voltak barátok, és érdekkapcsolat volt az egész. Nem tudom. Nem is akarok találgatni, mivel ezt maximum akkor tudhatnám meg, ha igazságszérumot itatnék mindkettővel.

Az biztos, hogy a barátnőm amikor csak tudott utána nyúlt a fiúnak, és feltétel nélküli szeretettel megbocsátott neki mindent. Tényleg megtett minden tőle telhetőt, és még akkor is készen állt segíteni, amikor mindenki más azt mondta, hogy felesleges. Nagyot csalódott, és sosem kapott vissza semmit abból az energiából, amit erre a „barátra” fordított.

Nem értem. Egyszerűen nem tudom felfogni, vajon az emberek miért lökik el maguktól azokat, akik biztosan mellettük állnak. Miért változnak meg? Miért kezdik lenézni a másikat, és miért vonzóbb a hatalmaskodók tömege?

Talán mert könnyebb… mindig könnyebb egy olyan lejtős utat végigjárni, ahol látszólag nem kell küzdeni. Csak élni, inni, cigizni, drogozni, hülyéskedni, bulizni… aztán belecsúszni a szakadékba.

Elképesztő, hogy vannak, akik tudják, hogy egy irtó nagy lyuk van a végén ennek a márvánnyal kikövezett útnak. Mégsem állnak meg. Mégsem fordulnak vissza. És amikor kinyújtod feléjük a kezed, úgy tesznek, mintha belekapaszkodnának, valójában azonban csak elrugaszkodnak, hogy jobban csússzanak lefelé. Elveszik, amit kínálsz, és úgy otthagynak, mintha sosem lettél volna.

Kíváncsi lennék, mi van ezeknek a lényeknek a lelkében. Hogy valójában mi van, a sminkréteg, az izomköteg, a pia, a bagó, a bájvigyor, és a lesajnáló tekintetek mögött. Állítólag mindenkinek van lelke. Páran azt mondják, az állatoknak és a növényeknek is, vannak, akik ezzel nem értenek egyet. Viszont az biztos, hogy az embereknek van lelke. Legyen bármilyen egyszerű, jogász, földmunkás, orvos, vagy kőműves, biztosan gondol valamit magában.

Érezted már azt, hogy valakinek a kudarca sokkal jobban fáj neked, mint annak, aki valójában megélte? Ő pedig csak legyint rá, és tovább sétál, újra és újra elkövetve ugyanazokat a hibákat.

Lepődtél meg már nagyon? Mondjuk azon, hogy valaki időt engedett magának, leereszkedett melléd nagyvilági életéből, és megengedte, hogy egy kicsit láthasd a lelkét? Úgy gondoltad, hogy értékes ember, és kész voltál bármit megtenni érte, hogy megmenthesd. Később már biztosan tudtad, hogy értékes, és bármire képes lehetne. De hiába. Mert feláll mellőled, és ott folytatja az egészet, ahol abbahagyta. Neked pedig hagynod kell, különben képes és magával ránt.

Az egész olyan, mint egy nagy csúszda. Az a baj, hogy sokáig nem veszed észre, hogy lejtős a talaj, és fogalmad sincs róla, hogy épp a magad szakadéka felé hajtasz teljes sebességgel. Amikor még a csúszdán észreveszed, hogy egy vagy ebből a tömegből, még elkaphatsz egy kezet, és felkapaszkodhatsz az ingatag aljzaton. De mikor már a szakadék mélyén csücsülsz, senki nem fog utánad nyúlni, és egyedül te mentheted meg magad. Hogy miért nem?

Ugyan miért tennék? Már annyiszor próbálták...

27

27. A szerencse számom. A dolog két éve kezdődött, amikor kaptam valakitől egy jóslatot, hogy 27-én meg fogok lepődni. Azt nem mondta, melyik hónapban, de a dolog bejött, mert tényleg elég furcsa dolgok történnek velem, minden hónap 27. napján. Ilyenkor olyan események „dúlják fel” a napomat, amik egyébként nem számítanak általánosnak a történetemben. Szóval miért is 27 a címünk? Nagyon egyszerű. Mert ez a 27. bejegyzés.

Először is. Rájöttem, hogy miért szeretek meglepni másokat. A barátnőm Kuszi szülinapja hamarosan lesz, és ez azt jelenti, hogy nagykorúvá érik, szóval még úgy hat-hét hónapig magáznom kell (esetleg nénizni fogom). Édesanyjával Kusszal, Pacsirtával, Szotyival, és még pár barátjával megszerveztünk neki egy meglepetés bulit, elvégre nem minden nap nő meg az ember ennyire. Bebújtunk a szobájába, és vártuk, hogy hazajöjjön. Amikor meglátott minket, először rémesen megijedt, vagy meglepődött, az arckifejezéséből ítélve ez a két dolog kevereghetett benne, azután annyira nevetett és mosolygott, hogy a könnyeit törölgette a szeme alól. Nem tudom melyikünk örült jobban. Én, hogy boldog, vagy ő, hogy ilyen váratlan dolog érte.

Annyira állandónak tűnik ez a boldogság, ezek a barátok, ez a környezet. Ez az élet…

Érezted már azt, hogy valami nagyon hiányzik, és tudod is hogy mi, vagy ki az? Egy érzés, egy pillanat, egy emlék, ami egyszer régen megtörtént, de még mindig olyan élénken él a fejedben, hogy szinte látod magad előtt? Hogy szó szerint tudod idézni, hogy annyira valóságos, hogy akár meg is érinthetnéd?

Ijesztő, hogy amikor lemész egy lépcsőn, hallod a saját nevetésed, és látod a három évvel korábbi önmagad, ahogy két régi ismerőssel ugráltok lefelé a buszmegállóhoz.

Három év… milyen sok idő… mennyi minden történt azóta, hogy szinte gyerekként mulattad az időt egy szép őszi délutánon… lehet, hogy azokkal, akiknek akkor örök barátságot fogadtál, már nagyon régóta nem beszélsz. Sőt. Minden teljesen felfordult, és a hátad közepére nem kívánod már azokat az embereket. Mindenki így veszik el a múltadban. Csak az emlék marad róla, ami túlságosan élő, ahhoz, hogy elfelejtsd, viszont sosem volt benne annyi élet, hogy megismételhesd. Ennyi. Kész. Egyszeri alkalom. Milyen pokoli fájdalmat tud okozni, amikor szembesülsz vele, hogy valaminek tényleg vége van. Ha újra ott lennél azokkal az emberekkel a lépcsőnél, nem ugrálnátok le újra. Nem nevetnél. Csak állnátok ott, lesütött fejjel, nem tudnátok, mit akartok valójában a másiktól, hogy mit kerestek ott, és eszetekbe jutna, mi történt azon a helyen korábban. Felmerülne bennetek a kérdés, hogy mi változott meg, de nem tudnátok, vagy nem akarnátok válaszolni rá. Előbb-utóbb valaki sarkon fordulna, és haza sétálna. Azért, hogy ugyanúgy emlékezhessen tovább arra a szép őszi délutánra, amilyen akkor valójában volt.

De amikor egy régi barát, akire testvéredként tekintettél, de már több mint fél éve nem láttad, és úgy érezted, régen elvesztetted, eléd áll, rád mosolyog, és nem kell azon gondolkoznod, milyen volt régen, hiszen ott van…

Pontosan ugyanaz a mosoly, ugyanazok a csillogó kék szemek, a meleg, barátságos tekintet, a haj… Csak kicsit magasabb lett, de semmi nem változott rajta. Ugyanúgy ölel magához, amikor kicsik voltatok, ugyanúgy mondja ki, minden megjátszás, és erőltetés nélkül: hiányoztál…

Sokszor fogadtam már meg, hogy nem fogom hagyni, hogy a dolgok megváltozzanak körülöttem, az emberek cserélődjenek az életemben, de sosem sikerült olyan ígéretet tennem, amit az idő nem dobott volna hímes keretével együtt a szemétbe. Örökké barátok. Soha nem fogok haragudni rád. Már nem mondok ilyeneket. De nincs is értelme. Nem akarom mondani. Csak tudni akarom.

Hamarosan érkezik 27-e és megint valami különlegeset hoz magával. Lehet, hogy örülni fogok neki, lehet, hogy nem, de éppen ez a 27-es varázsa. Sosem tudom, mire emlékszem majd, mit dobok ki a szemétbe, kit ismerek meg, és később ez milyen hatással lesz a jövőre.

De vannak olyan dolgok, amik sosem változnak meg.

Az a mosoly, a csillogó kék szemek, és az őszi délután…

Fogkefe

Érdeklődés. Vonzalom. Kötődés. Ragaszkodás. Imádat. Függés.

Sok fajta emberrel találkoztam már életemben, igaz, még eléggé fiatal vagyok. Azt viszont megfigyeltem, hogy vannak emberek, akik túlzottan ragaszkodnak a másikhoz, akkor is, ha az magasból tesz túláradó szeretetükre. De vajon miért hagyják akkor mégis olyan sokan, hogy kihasználják és lábtörlőnek használják őket?

Nem csak fiatalok, de nagyon sok felnőtt között is előfordul, hogy bebeszéli magának a másik iránti feltétlen szeretetét, hogy hiába rúgnak bele százszor, akár valójában is, mégis képes, megmagyarázni az egészet annyival, hogy „lelki társa” most egyszerűen nehéz időszakot él át.

Pedig egyértelmű, annyira nyilvánvalóan látszik, hogy a körülöttünk lévők is tudják, már szóltak is. Mi pedig mégsem hisszük el, hogy az, akit kiválasztottunk arra, hogy feltétel nélkül bízzunk benne, és önzetlenül segítsünk neki, nem éppen a legmegfelelőbb személy.

De amikor egyedül érzed magad, hiába tudod, hogy nincs minden rendben. Gyenge vagy, és rosszkedvű, kételkedsz benne, hogy bármi is segíthetne rajtad. Abban bízol, ami régen is megmentett egyszer. De az emberek változnak, és ha nem akarsz örökké emlékeket kergetni, fel kell ébredned. Valakinek könnyen megy, csak eldönti, és aztán máshogy csinálja tovább. Más megtanul felejteni, és elzárja magától azokat a dolgokat, amik nem viszik előrébb. És van, aki sokszor elesik. Vonszolja magával a hatalmas súlyokat, a múltját, és újra meg újra fel kell állnia. Egészen addig, amíg rá nem jön, hogy felesleges őrizgetni, és felidézni a fájdalmakat. Elvégre te sem próbálsz meg újra kikanalazni egy üres nutellás üveget, hiszen szinte már az íze sincs benne…

Ha egyszer elindulsz egy ilyen úton a változás felé, nagyon sok mindent viszel magaddal. Elviszed az otthonodat, a régi barátokat, az összes csalódásodat, a gyűlöleteket, a szeretteid, a plüssnyulad, fotókat, a fogkefédet… Mindent. Aztán szép lassan kidobálod azokat, amik már nem férnek el az új életedben.

Ez van. Néha muszáj hátat fordítanunk, és szortíroznunk egyet a polcon.

Mindenesetre, nem árt, ha veszünk egy új fogkefét… esetleg többet.

Ezt is elviszem magammal

Erdős Virág - Ezt is elviszem magammal...

Viszem a régen kihízott nacim viszem a kelet-német származású macim ezernyi véglet közül a köztest viszem a Csokonai Vitéz Mihály Összest ott lesz az ágyam ahova fekszem elviszem alvókának egy-két régi ex-em viszem a barnát viszem a szőkét viszem a felhalmozott kapcsolati tőkét
Viszem a tutit viszem a gagyit viszem az otthonkában utcára tett nagyit megannyi némán átbliccelt évet elviszem magammal a szentendrei HÉV-et viszem a Marcsit viszem a Karcsit elviszem Kenesétől Keszthelyig a Balcsit kicsit a nyarat kicsit a telet viszem a mindörökké-Moszkva- Moszkva teret

Apuka titkát anyuka aranyát elviszem magammal a Bácskát meg a Baranyát viszem a bölcsit viszem a temetőt viszem a csokoládé- barna bőrű szeretőm viszek egy búval bevetett földet viszem a pirosat a fehéret a zöldet elviszem ezt is elviszem azt is viszem a jófiút de elviszem a faszt is

Viszem a bankot viszem a pálmát elviszem minden igaz magyar ember álmát viszek egy csontig lelakott testet viszont az nem kérdés hogy Buda helyett: Pestet viszek egy szívet viszek egy májat viszek egy kívül-belül lakhatatlan tájat naná hogy úgy van ahogy azt sejted: viszek egy lassú burján- zásnak indul sejtet

Viszek egy csúnyán beszopott mesét viszem a legesleges- legutolsó esélyt ki tudja, lesz-e búcsúzni időm viszem a Duna-parton levetetett cipőm mit bánom úgyis elviszem lazán elviszem gond nélkül a hátamon a hazám aki ma büntet az holnap lövet viszek egy mindig vissza- visszahulló követ...

Elnézést

Kedves blogom!

Ne haragudj, éppen írói válságban vagyok, ezért éjjel-nappal rajzolok és közben különböző zenéket hallgatok. Például ilyeneket:

Azért örökre nem felejtelek ám el. Vigyázz magadra, hamarosan (vagy valamikor) újra találkozunk! :)

Mert hülyeség

Eltelt az év, mi pedig visszatértünk a suliba. A félévnek még nincs vége, és nagy a hajtás, sokaknak egy hajszálon múlik a kettes. Egyszóval a nehézségeknek még koránt sincs vége.

A szilveszter jó volt, Kuszinál töltöttem. Éjfélkor az ablakból lógtunk ki, ő két pohár, én két centi pezsgővel, és a tűzijátékokat néztük. Sokáig durrogtattak.

Szeretem ezeket a különös év végi fényeket. Ahogy felrepülnek a levegőbe, és szétpattannak, megannyi színes csillámporral teleszórva a várost… és ilyenkor mindenki egy dologra gondol. Hogy mindennek vége van, és holnaptól valami teljesen más kezdődik. Hiszen még egyszer ilyen már soha nem lesz. Ahogy nincs két teljesen egyforma ember, épület, vagy történet, úgy két ugyanolyan év sincs.

Vannak olyan idők, amikor a történelem megismétli önmagát, és egy év nagy pillanatokra hivatott. Nem tudhatjuk előre, és nem is akarjuk tudni. Van, amikor boldogságot hoz. Mérhetetlen boldogságot. De akad, amikor fájdalmat. Borzasztó, szörnyűséges fájdalmat, amit maximum filmekben láthatsz, vagy még ott sem, olyanokat, amikről a világ mélyen hallgat…

Csak annyit szeretnénk, hogy ez az év más legyen, mint a többi. Nagy elvárásokkal fordulunk felé, és abban reménykedünk, hogy valami olyat hoz, ami megváltoztatja az életünket. Vagy megerősít benne, hogy jó úton haladunk, esetleg abban reménykedünk, hogy nem kavar fel fenekestül mindent, és nem fordul meg a jószerencse. Hogy véghezvihessük a saját hülyeségeinket.

Bármit megtehetnénk. Adva van számunkra a helyzet, minden ott van mögöttünk, mellettünk, amire csak szükségünk van, hogy elinduljunk. De mi csak azt kérdezgetjük másoktól, hogy nem hülyeség-e amire vágyunk.

Csináljuk csak azt, amit akarunk. Ki mondja meg, hogy mi hülyeség?

Kaptam egy csomag akvarellfestéket szeptemberben, és azért nem nyúltam hozzá decemberig, mert kijelentettem, hogy nem tudok festeni, és nem akarom pazarolni az anyagot. Hülyeség volt csak azért kibontani, és alkotni vele valami csodálatosat, mert nem akartam, hogy kárba menjen a festék.

Hülyeség, köveken ugrálni a Duna-parton egy barátoddal, csak mert jól esik.

Hülyeség csillagképeket keresni az égen.

Hülyeség meséket írni koboldokról, és tündérekről, vagy olyan dolgokon gondolkozni, amiknek úgy látszik nincs értelme.

Két éve egy kisvárosi kórus adott egy koncertet, aminek következtében következő év januárjában meghívást kaptak New Yorkba, hogy képviseljék Magyarországot, és csatlakozhassanak egy 400 fős énekkarhoz. Az első évben nem tudtak elegendő pénzt összegyűjteni, hogy a 100 fős kórus kirepülhessen. Hülyeség volt azt hinni, hogy sikerülhet, és egy ilyen istenháta mögötti helyről, mint ez a városka egy egész kórus kijuthat Amerikába csak úgy, az emberek hitével. Májusra tűzték ki a következő koncertet, és kórusosok újabb köröket futottak, hogy további támogatókat szerezzenek. Megint nem sikerült. Nagyon sok ellenségbe botlottak, és zsákutcákba. Hitetlenkedő rosszindulatú emberekbe, akik gúnyosan mondták ki: hülyeség minden próbálkozásuk. És ők tovább küzdöttek. Elérkezett 2014 januárja, és ez a kórus pár nap múlva egy hétre Amerikába indul. Azért, mert voltak páran, akik hittek, és tűzön-vízen keresztülmentek, hogy véghezvigyék a hülyeségüket.

És ezért csináljuk. Mert hülyeség. És ezek a hülyeségek kellenek ahhoz, hogy bárhová is elinduljunk.

Én ezt várom 2014-től. Egy rakás hülyeséget.