Már megint 27...

Az életedben azok a legjobb dolgok, amik váratlanul érnek, amire nem számítunk, amit valaki odafent már kitalált előre, de neked még fogalmad sincs az egészről.
Ilyenkor vagy szidod a fentieket, vagy hálálkodsz nekik.

Még nem jöttem rá, nálam pontosan mit jelent, ha hirtelen meglátom a 27-es számot valahol. Most például egy lámpaoszlopra festették rá, csak úgy random a puszta közepén, mikor az útépítés miatt álltunk a busszal, akkor fedeztem fel.
Másnap este rám írt, Mr. Cinizmus. Hiába, nem tudok neki jobb nevet találni, és egyelőre nem is hiszem, hogy fogok.
Most ismertem meg iskola végén, és ez elég érdekes, ugyanis egy zárkózott srácról van szó, ehhez képest viszonylag elég sokat beszélgettünk/ünk.
Amikor hirtelen belecsöppensz valakinek az életébe, nem mindig tudod, hogyan is viszonyulhatsz hozzá, úgy, hogy ne ijeszd meg, azzal, ami vagy, minden hülyeségeddel, hibáddal. Fura. Sokan talán pont ezért játszanak szerepet, mert félnek. Félnek, hogy úgy ahogy vannak, senkinek nem fognak kelleni.

Ez egy darabig így megy. Minden tökéletes, de akkor ér általában a legnagyobb csalódás, amikor kiderül, hogy a másik egyáltalán nem olyan, mint amilyennek addig mutatta magát. A kérdés az, hogy képes vagy-e megérteni, miért próbált valaki más lenni.

Általában elvárom az emberektől, hogy őszinték legyenek, és mikor érzem, hogy valami gáz van, lezárok, és csak az a felületes mosolyt látják, amit egy aranyos kislány produkál. Nem biztos, hogy jó ez így, de én nem adom ki magam bárkinek.

Egy biztos. Pacsirta, Kecskés, Kuszi, Sütibogyó, Zongis, Mohamed, vagy a többiek, pont azért a barátaim, mert ők önmagukat adták mindig, meg tudtam érteni az életüket, az örömüket, a fájdalmukat, mindent. Ez így van jól.

És hogy mi lesz Mr. Cinizmussal? A jó ég tudja, de én biztosan nem. Mindenesetre kíváncsian várom a folytatást.