Csúszda

Valamelyik nap egy barátnőmmel beszélgettem, egy közös ismerősünkről. Két éve nagyon jóban voltak, de mostanában a srác egyáltalán nem foglalkozik vele, inkább a menők körében forog.

A lány hetekig szomorú volt miatta, úgymond csalódott ebben az emberben.
Észrevétlenül csúszott ki a kezei körül, bár az is lehet, hogy valójában sosem voltak barátok, és érdekkapcsolat volt az egész. Nem tudom. Nem is akarok találgatni, mivel ezt maximum akkor tudhatnám meg, ha igazságszérumot itatnék mindkettővel.

Az biztos, hogy a barátnőm amikor csak tudott utána nyúlt a fiúnak, és feltétel nélküli szeretettel megbocsátott neki mindent. Tényleg megtett minden tőle telhetőt, és még akkor is készen állt segíteni, amikor mindenki más azt mondta, hogy felesleges. Nagyot csalódott, és sosem kapott vissza semmit abból az energiából, amit erre a „barátra” fordított.

Nem értem. Egyszerűen nem tudom felfogni, vajon az emberek miért lökik el maguktól azokat, akik biztosan mellettük állnak. Miért változnak meg? Miért kezdik lenézni a másikat, és miért vonzóbb a hatalmaskodók tömege?

Talán mert könnyebb… mindig könnyebb egy olyan lejtős utat végigjárni, ahol látszólag nem kell küzdeni. Csak élni, inni, cigizni, drogozni, hülyéskedni, bulizni… aztán belecsúszni a szakadékba.

Elképesztő, hogy vannak, akik tudják, hogy egy irtó nagy lyuk van a végén ennek a márvánnyal kikövezett útnak. Mégsem állnak meg. Mégsem fordulnak vissza. És amikor kinyújtod feléjük a kezed, úgy tesznek, mintha belekapaszkodnának, valójában azonban csak elrugaszkodnak, hogy jobban csússzanak lefelé. Elveszik, amit kínálsz, és úgy otthagynak, mintha sosem lettél volna.

Kíváncsi lennék, mi van ezeknek a lényeknek a lelkében. Hogy valójában mi van, a sminkréteg, az izomköteg, a pia, a bagó, a bájvigyor, és a lesajnáló tekintetek mögött. Állítólag mindenkinek van lelke. Páran azt mondják, az állatoknak és a növényeknek is, vannak, akik ezzel nem értenek egyet. Viszont az biztos, hogy az embereknek van lelke. Legyen bármilyen egyszerű, jogász, földmunkás, orvos, vagy kőműves, biztosan gondol valamit magában.

Érezted már azt, hogy valakinek a kudarca sokkal jobban fáj neked, mint annak, aki valójában megélte? Ő pedig csak legyint rá, és tovább sétál, újra és újra elkövetve ugyanazokat a hibákat.

Lepődtél meg már nagyon? Mondjuk azon, hogy valaki időt engedett magának, leereszkedett melléd nagyvilági életéből, és megengedte, hogy egy kicsit láthasd a lelkét? Úgy gondoltad, hogy értékes ember, és kész voltál bármit megtenni érte, hogy megmenthesd. Később már biztosan tudtad, hogy értékes, és bármire képes lehetne. De hiába. Mert feláll mellőled, és ott folytatja az egészet, ahol abbahagyta. Neked pedig hagynod kell, különben képes és magával ránt.

Az egész olyan, mint egy nagy csúszda. Az a baj, hogy sokáig nem veszed észre, hogy lejtős a talaj, és fogalmad sincs róla, hogy épp a magad szakadéka felé hajtasz teljes sebességgel. Amikor még a csúszdán észreveszed, hogy egy vagy ebből a tömegből, még elkaphatsz egy kezet, és felkapaszkodhatsz az ingatag aljzaton. De mikor már a szakadék mélyén csücsülsz, senki nem fog utánad nyúlni, és egyedül te mentheted meg magad. Hogy miért nem?

Ugyan miért tennék? Már annyiszor próbálták...