Cél

Azt hiszem, senkitől sem idegen a keserűség, a tehetetlenség, és a feleslegesség érzése. Ezekkel számtalanszor szembesülünk életünk során, és aki nem elég erős, és magabiztos, folyamatosan ki van téve az élet eme hullámvölgyeinek.

Van aki hozzászokott már ezekhez a dolgokhoz, és közönyössé vált feléjük. Az a baj, ha egyszerűen kikerüljük ezeket a dolgokat, és nem foglalkozunk velük, nem csak ezekkel az érzésekkel szemben válunk közönyössé, hanem a saját életünkkel kapcsolatban is. Megpecsételjük a sorsot. Nem álmodozunk többet, nem vágyunk nagy dolgokra, hiszen úgyis tudjuk, hogy számunkra az biztosan nem elérhető. De miért gondoljuk ezt? Ki mondja? Neki miért van igaza? Neki miért sikerül?

Manapság az emberek tele vannak irigységgel, és gyűlölik, ha neked sikerül valami, nekik pedig nem. Hogy te halálra dolgoztad magad miatta, amíg ők a lábukat lógatták, az teljesen mindegy. A lényeg az, hogy ne merj büszke lenni a sikereidre, hanem inkább búj az ágy alá, és éld csak az ugyanolyan, szürke kis mindennapjaidat, változatosságok nélkül.

Amikor nem sikerül valami, akkor csalódsz. Talán neki futsz még egyszer, vagy talán kétszer, de amikor mások is elkezdik mondogatni, hogy nem megy, egyre jobban elhiszed nekik. Miért?

Szépszemű azt mondta nekem, hogy én más vagyok. „Rendkívül intelligens, amiért irigyellek, vannak elveid, céljaid, terveid, tartásod, kreatív vagy. Ezek bennem sajnos nincsenek meg.”

Az első dolog ami eszembe jutott, hogy ő miért ilyen biztos ebben? Hogy benne ezek nincsenek meg? Oké, nem mindenki rajzol úgy, mintha most fotózták volna, nem mindenki príma balerina, vagy szóló tenoros az operában, vagy Mozart, Bruce Willis, és a többiek, akik valaha is elértek valamit... Biztos, hogy egy ember nem azért születik a Földre, hogy gyarapítsa a bolygó népességszámát, éljen bele a világba, minden tartalom nélkül, és a végén meghaljon.

Ahhoz, hogy elérj valamit egy rajzpályázaton, ötös legyen a töri tézéd, vagy átúszd hosszában a Dunát munka kell. Kemény fizikai és szellemi kitartás. Fájni fog, szenvedni fogsz, minden pillanatban fel akarod majd adni, vért izzadsz majd, és azt sem tudod, miért csinálod ezt az egészet, de amikor a végén visszafordulsz az aranyéremben a nyakadban, és azt mondod, megcsináltam – pótol majd minden egyes perced fáradságáért. Az, hogy azok az emberek, akik ujjal mutogattak rád, keresztbe feküdtek előtted, és minden akadály, ami megpróbált megállítani – már régen mögötted van.

Ahhoz, hogy elérj valamit az életben, kicsit fel kell nőnöd, és abba kell hagynod a siránkozást, meg az önsajnálatot. Az egyetlen feladatod elhinni, hogy bármire képes vagy, utána pedig kitűzni a célt, és végig csinálni a harcot.

És hogy miért? Hogy ne csak egy porszem legyél, aki gyarapítja a Föld népességszámát, hogy ne a harmadik senki legyél hátulról a sorban, akire senki nem fog emlékezni, de legfőképpen magadért. Hogy büszke lehess arra, hogy igen. Te is megcsináltad. És ezek után is meg fogod csinálni.

Emlékezz rá, hogy amikor valaki azt mondja majd neked, hogy felesleges vagy, csak mosolyogj szépen az illetőre, emeld meg a kalapod, és lépj tovább, mert a cél ott van már egy karnyújtásnyira...

Műanyagcsat

A változás jó dolog. Most a hétvégén csajos napot tartottunk a barátnőmmel, ami abból áll általában, hogy én felmegyek hozzá, és megtámadom egy kisebb sminkkészlettel, meg kefével, és „elvarázsolom”. Voltak pillanatok a múltban, amikor ő ezt még nem szerette volna annyira megengedni nekem, ezért cselhez folyamodtam: azt mondtam neki, hogy egy fizikai kísérletet végzek, ezért hogyha lejön délután, feltétlenül hozzon magával egy műanyag hajcsatot, mert kell az áram vezetése miatt. Szerencsémre dráma szakos, és nem kedvenc tantárgya a fizika.

Mivel már megszokta az őrült ötleteimet, természetesen készségesen segített: hozta a műanyagcsatot. Ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, az első kérdésem ez volt hozzá: Mert a műanyag csat vezeti az áramot? Azóta megengedi, hogy igazgassam a frizuráját.

A változás jó dolog, ugyanis a művem egészen csinosra sikeredett, nagyon sokan megdicsérték, sőt, Kusz, Kuszi anyukája azzal viccelődött, hogy felfogad stylistnak.

A nap végül is nagyon jól telt, találkoztunk Szotyival is, ráadásul kiderült, hogy nem kell egyedül hazamennem, mert Kecskés és Pacsirta felhívott, hogy találkozni szeretne velem.

Amikor este felmentem megnézni a levelimet, Kuszi írt nekem. Azt írta, nem tudja miért, de hirtelen eszébe jutott, hogy fél, hogy el fogja veszíteni a barátait, akiket most annyira szeret, mikor elballag középiskolából. Megkérdeztem miért. Azt felelte, azért, mert mindenki másfelé megy tovább.

Furcsa dolog a barátság. Azt mondják, az embereket a szeretet erős fonala köti össze, szétszakíthatatlan, bízzunk benne... bízzunk egymásban. De mi van akkor, ha abban akiben annyira bízunk, pótolhatónak tart minket? A szerelmek általában csalódással érnek véget, az egyik fél kiábrándul a másikból, vagy mindkettő egyszerre... de előbb-utóbb megint lesz valaki, akibe belehabarodunk. De még egy ugyanolyan barátunk, amilyen volt, sosem lesz többé. Azt hiszem ezért sokkal fájdalmasabb egy barátban csalódni.

Hetedikes koromban megismertem valakit, akihez hasonlóval azóta sem találkoztam. Hihetetlen dolog, amikor valakivel sosem unatkozol, amikor még az is izgalmas témává válik, hogy hány lyuk van a trappista sajton. Azt hiszem az életem egyik kedvenc időszaka, amikor még barátok voltunk. De aztán egy fél év elteltével minden megváltozott. Azzal, hogy járni kezdtük, kialakult valami más is, és előjöttek olyan dolgok, amikkel addig nem volt probléma. És ő megváltozott. Amikor véget ért a kapcsolatunk, mindennek vége lett. Nagyon sajnáltam, és teljesen magamba voltam zuhanva, iszonyatosat csalódtam. Azt hiszem azért tartott olyan sokáig elengednem, és elfelejtenem, mert nem csak a „szerelmem” volt, hanem a legjobb barátom is.

Nagyon sokáig féltem közel engedni magamhoz bárkit is, magányosnak éreztem magam, de ez azóta változott. Nagyon sok ember vesz körül, rengeteg ismerős, haver, és néhány barát. Hozzászoktam, hogy emberek járnak, kelnek az életemben, és csak hosszabb ismeretség után jut eszembe érzelmi szálat kötni valakihez, és akkor sem túl szorosat.

Nagyon rosszul esett, mikor az egyik barátom, miután ott álltam mellette, és csak azért rugdostam, hogy tovább menjen, egyszer csak közölte velem, hogy nagyon szeret, fontos vagyok neki, de rájött, hogy más vagyok, és lehet, hogy inkább nem kellene részt vennünk egymás életében.

Először az jutott eszembe, hogy mennyire hiányozna, és nem akarom, hogy eltűnjön az életemből.

Másodjára az, hogy miért jutott ez hirtelen eszébe?

Harmadjára pedig az, hogy hiába tettem meg mindent érte, mégis pótolhatónak tart.

Néha fel kell tennünk mindent egy lapra, és dönteni. Ha már el kell köszönnünk egy időre egymástól, vagy akár örökre, búcsúzzunk el stílusosan.

Felesleges haraggal, gyűlölettel, ocsmány szavakkal elválni valakitől, amikor ugyanazt megfogalmazhatod normálisan is. A célom sosem az, hogy valaki megutáljon. Hanem az, hogy elgondolkozzon.

Ez a barát először iszonyatosan dühös lett rám, pedig valójában csak ugyanazt tettem amit ő velem. Úgy gondoltam, valószínűleg örökre megutál, és soha többet nem látom, erre már lelkileg felkészültem. Eszembe jutottak az együtt töltött kellemes percek, és végiggondoltam a közös múltunkat.

Pár nap múlva ismét kaptam egy levelet ettől a baráttól. A lényege azt hiszem az volt, hogy mégiscsak hiányzom neki, ez erősebb, mint a haragja, de ha arra kérem, eltűnik az életemből. Még nem válaszoltam neki.

Kuszi tehát attól fél, hogy azok, akiket most a barátainak tart, később egyszerűen eltávolodnak tőle, és elveszíti őket.

A franc se tudja, hogy három-négy év múlva még együtt fogok-e Pacsirtával ugrálni a folyónál lévő kövezésen, azt játszva, hogy az valójában forró láva, hogy Kecskéssel mekegve köszönünk-e egymásnak a városközpontban az emberek előtt, hogy Kuszi jönni fog-e „segíteni a fizikai kísérletemben”. Lehet, hogy az emberek kicserélődnek majd az életemben, és a többiekre emlékezni sem fogok, bár azért remélem nem így lesz. Ezekre most úgysem kaphatok választ. Akinek mennie kell, az menjen el, aki pedig maradni akar, az maradni fog. Felesleges aggódni ezért.

Volt egy barátom, akivel sajnos nagyon megromlott a kapcsolatom, viszont neki köszönhetem, hogy megismertem Pacsirtát. Azt hiszem soha semmi nem történik véletlenül...

Szeretném, hogy amikor felnövünk, majd ugyanúgy kiülünk ezekkel az emberekkel a tízemeletes tetejére, vagy egy padra a városban, pizzát eszünk, és énekelünk a zenével, ami szól, közös fényképeket csinálunk, és új bolondságokat találunk ki.

De ez már a jövő zenéje. Ez még nem az én dolgom...

Hurrikán

Hurrikán. Mindent elsöprő szélvihar. Kitép a helyedről, és nincs mibe kapaszkodnod. Magyarázd meg nekem, mi értelme van tönkretenni valamit, ami addig jó volt. Magyarázd meg, mitől változik meg minden, és magyarázd meg, hogy érezhetsz egyszerre ennyi mindent? Haragot. Félelmet. Keserűséget. Örömet. Gyűlöletet. Szeretetet...

A legnehezebb dolog szembenézni magunkkal, és beismerni, hogy hülyék vagyunk. Hogy problémáink vannak. Hogy gyávák, gyengék, és szerencsétlenek vagyunk. De azok után, hogy tudjuk, mik a problémáink, talán egyszerűbb lesz megbirkózni velük.

Az emberek jönnek mennek az életünkben. Kinyitják az ajtót, leülnek az asztalunkhoz, szembe velünk a székre, egy darabig elidőznek, aztán felállnak, és elmennek. Az illedelmesebbek elköszönnek. Mások nem. Vannak akik bejönnek a házba, és azonnal tovább mennek, mert a széked éppen foglalt. Vannak, akik visszajönnek, mások csak egyszer fordulnak meg az életedben, és mindig olyanok, akikre nem számítasz.

Örök barátságok, szerelmek... meghalnak. Előbb-utóbb talán minden szál fellazul, és eltűnnek a ködben. Talán csak egy régi ismerősként találkozol velük majd az utcán, vagy örökre elfelejted őket... csak egy fakó fehér fénykép árulkodik arról, hogy valaha is ültek a székeden... De ki fog maradni? 

Miért ilyen bonyolult elköszönni valakitől? Fogalmam sincs. Mert nem mindig az. Van amikor már páros lábbal rúgnád ki az illetőt az ajtón. De talán a szeretet miatt van...

Soha nem futottam senki után. Soha nem kellett komolyabb dolgokért bocsánatot kérnem senkitől. Kizártam embereket az életemből. Hagytam, hogy elmenjenek, és elfelejtettem őket. Egyetlen egyszer találtam valaki olyat, akiért küzdhettem volna. De nem tettem. Nem voltam elég bátor és erős hozzá.

Így hát soha nem küzdöttem senkiért. Hagytam, hogy keresztül lépjenek rajtam, elvigyék, amire szükségük volt, rám mosolyogjanak, és hagyják az egészet.

Soha nem küzdöttem igazán senkiért. Hagytam hogy kicsússzanak a dolgok a kezem közül és végignéztem, ahogy elmúlnak... Hagytam gyötörni magam hónapokon keresztül és akkor ébredtem fel, amikor már régen késő volt...

Nem tudtam eldönteni, mikor érdemes, és mikor felesleges harcolnom. Hogy mikor mindegy nekem is, és mikor kell még utána nyúlnom másnak. Gyarló lény vagyok, emberi tulajdonságokkal.

Általában akkor kell ilyenekről döntenem, amikor nem számítok rá. Amikor még nem vagyok képes megítélni a helyzetet. Várok, és gondolkodom.

De a hurrikán nem vár. Csak jön. Jön, kitép a helyéről, és nincs mibe kapaszkodnod...

Talán néha muszáj bátornak lennünk, és kimondanunk dolgokat. Muszáj hülyeséget csinálunk, és megtapasztalnunk, hogy mi történik. Muszáj mernünk.

A történelmet nem tudom átírni, de megtehetek mindent, amire a saját erőmből telik, mert akkor nincsen ha. Nem kesereghetek azon egész életemben, hogy mi lett volna, ha megteszem.

Így már lesz mibe kapaszkodnom. És talán a hurrikán is elkerül...

Holdtölte

Oké... nem volt túl egyszerű hétvégém. Nem úgy terveztem, ahogy alakult, de végül úgy alakult, ahogy reméltem...

Először is. Pénteken hazaértem ötkor, apa kijött értem a mekihez. Jó kedvem volt, jó idő volt, szóval minden olyan jó volt. Otthon kipakoltam, aztán elintézem a húgomat, hogy hegedüljön, majd bekapcsoltam a kicsiknek a tévét, én pedig leültem a gép elé, és képeket szerkesztgettem.

Később valamiért hátra mentem a szobámban, és észrevettem, hogy Kecskés hívott. Visszahívtam a vezetékesen.

• Hát az úgy volt, Flo... hogy itt állunk a kapu előtt, beengedsz?

Ehhez a mondathoz hozzákapcsolódik az, hogy megkértem rá, mindig szóljon, ha jön, mert lehet, hogy elfoglalt vagyok, vagy nem vagyok itthon. Számtalanszor előfordult, hogy szólt. Amikor már az ajtóban állt...

És, hogy kiket takart az a mi? Szépszemű is vele volt.

Az utóbbi kifejezetten hiányzott. Sajnos nem a városban lakott, így nagyon ritkán találkoztunk, akkor is keveset, és utána sokáig nem láttam, csak a méteres levelekben tudtunk kommunikálni. Ezért már előre készültem rá, hogy szombat délután jön. Hát hogy meglepődtem, mikor péntek este fél hétkor ott állt az ajtó előtt...

Behívtam őket, úgy volt, hogy csak azt beszéljük meg, hogyan lesz a másnap. Fél tízig maradtak nálunk.

Aznap éjszaka nagyon keveset aludtam. Össze-vissza forgolódtam, a telihold fénye bántotta a szemem, és kávéznom kellett reggel, hogy ne aludjak el. A délelőtt tehát még rendben volt.

Kuszival, Pacsirtával, Kecskéssel és Szépszeművel azt beszéltük meg, hogy fél ötkor találkozunk, megvárjuk Kuszi fellépését a kórussal, és elmegyünk bowlingozni.

Akkor kezdett összedőlni a nap, amikor Kuszi bejelentette, hogy nem tud hozzánk csatlakozni, eltört a mamája bokája, és teljesen ki van lelkileg, valamint tanulnia kell, ezért inkább hazamegy fellépés után.

Rá negyed órára hívott Kecskés, hogy valószínűleg késni fognak, és nincs minden rendben. Mikor kérdeztem hol vannak, azt válaszolta a vízparton, de nem tudja, hogy hol.

Tudtam, hogy valami nagy baj lehet, és hogy nincs sok esély rá, hogy a mai napon még bowlingozni fogunk, ezért felhívtam Pacsirtát, hogy jöjjön le gyorsan, és keressük meg őket.

Hála a jó égnek, Kecskés neki valahogy elmagyarázta, hol vannak, így neki vágtunk a városnak. Kábé tizenöt-húsz perc alatt odaértünk.

A felső vízparton voltak, egy viszonylag használaton kívüli úton, ami az erdőbe vitt, és egy árok haladt keresztül rajta.

Nem volt épp kellemes látvány. Kecskés savanyú mosollyal elindult felénk, hogy üdvözöljön, a háttérben két alak feküdt egymáson, láthatólag illuminált állapotban, Kecskés után pedig Szépszemű dülöngélt, de félúton elesett, és a földön landolt.

• Miért ittak ennyit? - kérdeztem.
• Nem tudtam leállítani őket – mondta Kecskés, és lehajtotta a fejét.

Szépszemű ekkor már a lábam előtt feküdt, és Pacsirta, meg az én bokámba kapaszkodba ezt hajtogatta:

• Én nem akarom ezt... én nem akarom ezt!

Megpróbáltam gondolkozni. Kecskés és én elmentünk zsömlét, és vizet venni, hogy legyen ami felszívja az alkoholt, és hogy hányás után ne száradjanak ki teljesen, Pacsirta meg elvállalta, hogy ott tartja őket.

Utána gyorsan történtek a dolgok.

A két számomra ismeretlen ismerős viszonylag hamar (két órán belül) kijózanodott, és hatkor elindultak fel a városba.

Szépszemű volt kész a legjobban.

Az egyik féljózan, mielőtt elment volna, azt bizonygatta nekem, hogy hogyha nem ébred fel, nem biztos, hogy túléli.

Miután elmentek, megpróbáltuk betakargatni Szépszeműt, hogy legalább ne fázzon meg, de kevés sikerrel: szinte teljesen kihűlt, a keze, és a ruhája mocskos volt, ő maga is borzalmasan festett.

Pacsirta és Kecskés leültek az árok szélére bagózni, én pedig közéjük ültem. Fáradt voltam, és iszonyatosan aggódtam Szépszeműért. Átfutott az agyamon, hogy mi van akkor, ha a féljózannak igaza volt, és tényleg nem éli túl...? Sírva fakadtam.

Kecskés és Pacsirta azonnal átölelt, én pedig az utóbbi nyakába fúrtam a fejem, és kibőgtem magam.

Fél hét magasságában arra jutottunk, hogy megpróbáljuk összeszedni Szépszeműt, így Pacsirta és Kecskés felpofozta, majd nagy nehezen felültette.

Kétszer hányt, utána is majdnem eldőlt, de hárman felváltva tartottuk ülő helyzetben. A két fiú folyamatosan beszélt hozzá, próbálták felébreszteni, én meg letörölgettem róla a hányást, és az egyéb váladékot, ami elhagyta a száját és az orrát. Nagyon rosszul volt.

Akkor tért vissza a bizalmam, mikor magához tért annyira, hogy rávettem, hogy megegyen egy zsömlét. Falatonként etettem meg vele, de jót tett neki. Pacsirta és Kecskés vállára támaszkodva elindult felfelé a lejtőn, én vittem az összes cuccot.

Borzalmasan nézett ki, amit hagytunk magunk után. Mindenhol hányás maradék, szétdobált papírzsepkendők, és az alkohol tartalmú üveg... Még egy ok, hogy sose nyúljak italhoz...

Nehezen jutottunk fel Szépszemű mamájához, közben háromszor megálltunk, ráadásul Szépszemű semmit nem látott, alig tudta, hogy hol van. Az utolsó métereken arra kért minket, hogy énekeljünk. Kecskésnek nagyon szép hangja van, de utál énekelni. Most mégis hangosan és bátran énekelt, csak hogy mindent megtegyen barátja kedvéért.

Szépszemű mamája nagyon jól fogadta. Ott álltunk négyen összeszakadva az ajtóban, lehajtott fejjel, ő pedig beinvitált minket, és amíg Kecskés elmesélte, mi történt, Pacsirta és én elrendeztük Szépszeműt. Levettük róla a kabátot, és a cipőt, majd ráfektettük az ágyra.

Én is rádőltem az ágyra, betakartam, és lehúztam a kapucniját.

Csukva volt a szeme, de megkereste a kezem, és ezt nyöszörögte:

• Sajnálom... nem akartam, hogy így alakuljon...
• Most már mindegy.

Átkarolta a derekam, és maga mellé húzott. Megöleltem, aztán kimásztam az ágyból. Hamar elaludt.

Nem tudtuk miért csinálta, és ez aggasztott minket a legjobban.

Azt kell mondjam, hogy abszolút elcseszte a szombatunkat. Tudta, hogy mit terveztünk, és tudta, hogy számítunk rá, ő viszont felrúgta ezt az egészet, és nem volt benne semmi önkontroll. Talán nem is akarta kontrollálni magát. Az egész napunk elment azzal, hogy rá vigyáztunk a hidegben, arra, hogy ne legyen semmi baja, halálra aggódtunk magunkat, és attól is pluszban félnünk kellett, hogy mit fog szólni a mamája. Pedig biztosan mindannyiunknak lett volna jobb dolga is ennél, mint hogy egy külön program részesei legyünk.

És ami a legfontosabb: ezek után volt mersze felhívni telefonon, és bocsánatot kérni. Be tudta ismerni, hogy hibázott, és meg tudta köszönni, amit tettünk érte. Abszolút megalázó, és szégyellni való szituációba keveredett, de benne volt annyi, hogy felvállalja előttem, és megtegye, amire más sokkal pitiánerebb helyzetekben sem képes.

Nem mondta el, miért tette, de most már nem is számít. Vannak akik azért isznak, mert rossz napjuk van. Vannak, akik meg akarnak halni, és feszegetik a határokat. Vannak, akik csak úgy jópofának tartják a dolgot. Vannak, akik teljesen elkeseredtek.

Ezekben az emberekben egy közös: egyedül érzik magukat.

Ezúton szeretném megüzenni Szépszeműnek, hogy bármit is tesz a jövőben, és bármilyen problémája van, sosincs egyedül. És, hogy büszke vagyok rá a fentiek miatt.

Mindenkinek, akik valamiért szenved, vagy magányosnak tartja magát, vagy csak úgy, mielőtt öngyilkossággal, vagy bármi más felesleges őrültséggel próbálkozna, legyen szíves gondolkodjon el azon, hogy kinek mit nem mondott még el, és hogy mi mindent akart megcsinálni még. Rá fog jönni, hogy a dolgok felénél sem tart még, ezért nincs értelme feladnia semmit. Ha éppen egyedül is van, biztos, hogy találni fog legalább egy olyan személyt, aki mellette áll majd. És ez éppen elég lesz ahhoz, hogy végigvigye az útját.

Ezt a napot két számmal fogom jellemezni.

Soul diving

Vannak pillanatok az életben, amikor egyszerűen azt kérdezed magadtól: minek keltem fel ma?

Hétágra süt a nap, és akkor látod életed legszebb naplementéjét a buszon zötykölődve... nem számít. Elveszettnek érzed magad.

Vannak emberek, akiknek tök mindegy, hogy vagy, vannak akik még direkt rátesznek egy lapáttal, és akadnak, akik elkezdenek foglalkozni veled. Aggódnak a lelkedért.

A lelked meg általában tabu téma. Mindenkinek van, és senki nem szereti, ha engedély nélkül turkálnak benne. Van, aki eljátssza, hogy nyílt, és mindent rád borít, ami csak eszébe jut – de az igazságot sosem vallja be magának. Van, aki túlságosan bezárkózik, és egy szorongó kis báb lesz belőle, olyan, amelyik nem alakul át pillangóvá sosem. Van aki pedig egyszerűen pontosan akkor kér segítséget, amikor úgy érzi, hogy tényleg nem tudja megoldani egyedül a problémáit. Mert pontosan annyi ideig mérlegel/gyászol/átgondol, amíg ő ezt fontosnak érzi, amíg úgy dönt azt az időt még rá tudja pazarolni arra a dologra. Nem vár hónapokat, és éveket. Csak dönt. Valahol mindenki elsősorban a saját lelkéért felel. Van, akinek az a feladata, hogy mások lelkén segítsen, de csak akkor, amikor a személy már feladná. Amikor defektet kap az autó és belsőt kell cserélni. Amikor csak egy lökés hiányzik, hogy elindulj a hintával... Amikor nincs mese, ki kell teregetni a szennyest, különben megpusztulsz.

A lelked mindig a titkokról szól. Olyanokról, hogy ki tetszik, ki ette meg az utolsó kockát a táblacsokiból, hogy min ábrándozol, és hogy te törted el a keresztanyád egyiptomi vázáját, nem az öcsi. De ki tudhat ezekről? Rajtad kívül?

Minden titoknak megvan a maga súlya. Így mindig megvan az is, hogy kinek mit mondhatsz el.

Első helyen áll a családod, akiknek minden apró fájdalmadról beszámolhatsz, bár az már nem biztos, hogy pont az apukáddal fogod elsőre megbeszélni, hogy szerelmes vagy. A család azért jó, mert normális esetben feltétel nélkül megbízhatsz bennük, anélkül, hogy bárkinek is kiadnának.

A barátokkal már nehezebb a helyzet. Folyamatosan ott lebeg a fejed felett a nagy kérdés, hogy valóban megbízhatok benne? Holnap tényleg nem azon fog csámcsogni az egész suli, hogy leégettem magam egy nagymenő végzős zenész srác előtt?

Ezért van nagy különbség a haverok és a barátok között. A haverokkal bulizunk, lógunk, szórakozunk, és legtöbbször nem tárgyalunk komoly dolgokról. Fele annyira vagyunk bizalmasak velük, és sokkal felszínesebb a kapcsolatunk, mint egy baráttal. Persze, van hogy félreismersz embereket. Ezért nem szabad soha senkibe többet látni, mint amennyit megmutat magából. A másik oldal mindig később derül ki.

De van, hogy tévedünk, vagy elítélünk valakit azért, mert a másik féltél valami olyasmit hallottunk róla...

Van egy ismerősöm, nem rég ment új iskolába, és nem nagyon jön ki az osztálytársaival, csak pár emberrel. 18 éves, és már kicsit talán előrébb jár szakmai tudásban, mint azok, akikkel összekerült.

Viszont ő sem nagyon szereti a sulit. Azt hiszem, nem ez a hely való neki, nem érzi itt jól magát, és látszik is, hogy kilóg. Viszont talán sokan tévednek vele kapcsolatban.

Van egy barátom, akit még általánosban ismertem meg. Tor ötödikben lebukott hozzánk, és valamiért nagyon megkedvelt. Annyira, hogy Valentin napon hozott nekem egy szál rózsát, meg egy kiskutyát. Én csak elvörösödtem, és berohantam a mosdóba, mert nem akartam elhinni. Annyira cikinek éreztem. Mindenki azt mondta, hogy az iskola lúzere, egy debil kis fogyatékos hülye gyerek, aki furcsa dolgokat csinál, és legózik földrajz órán... és rózsát hoz nekem. A magyar tanárom jött utánam a mosdóba. Nehezemre esett, de elfogadtam az ajándékot, bár akkor még inkább undort éreztem. Pedig gondoljunk bele, hány fiúnak jut eszébe manapság rózsát adni egy lánynak magától...

Még azon az év elején odaállt anyukám elé, és közölte vele: „Szerelmes vagyok ám a Floba!”. Nem tudom honnan ismerték meg egymást. Azt hittem ott kapok szívrohamot, mikor anya elmondta, hogy milyen kis aranyos volt...

Hetedik év végén szántam rá a fáradságot, hogy megismerjem egy osztálykiránduláson. Évek óta az egyik legjobb barátom, és nagyon sok dolgon mentünk keresztül együtt. Ő az egyetlen olyan ember talán, aki végig ismeri a történetemet részletesen, hiszen ott volt velem. Gyakran tartotta bennem a lelket, mikor kellett, és visszafelé is próbáltam megadni azt, amit tőle kaptam.

Azt hiszem eddig ez volt életem egyik legnagyobb tévedése. Hagytam, hogy mások döntsék el, milyen ember, és nem kezdtem el kételkedni a véleményükben már az első pillanatban.

Van egy barátnőm, akinek az egyik osztálytársával volt egy elég zavaros ügye, de szerencsére tisztázták a dolgot, és merem állítani, hogy most barátok. A barátnőm még kételkedik benne, és nem meri biztosra venni, hogy az illető valóban az-e akinek gondolja, és nem ő ismeri-e félre. Tudniillik hallott bizonyos embereket beszélni erről a srácról, és ez elbizonytalanította. 

Azt javaslom, mindenki maga próbáljon meggyőződni arról, hogy ki milyen valójában. Előbb-utóbb az illető úgyis megmutatja az igazi énjét, hiszen mondhat bármit, az hogy valaki hogyan cselekszik, mindennél jobban elárulja. 

Tévedni emberi dolog. Azt hiszem, ez valószínűleg igaz, mert nem hiszem, hogy a tojásrántotta, vagy egy kolibri gyakran tévedne. Furcsák vagyunk. Meg akarunk felelni bizonyos elvárásoknak, ami a tömeg szerint helyes. Közben lehetséges, hogy azokkal, akiket piszkálunk, vagy eltaszítunk magunktól sokkal jobban kijönnénk, mint eddigi ismerőseinkkel.

Szóval arra jutottam, hogy folyamatosan figyelnünk kell arra, kivel mit osztunk meg, és hogy kitől óvakodunk, amikor lehet, hogy nem kellene.

Állandóan csalódunk. Ez elkerülhetetlen. Az élettel jár. Képtelenség sértetlennek maradni. Valaki mindig bántani fog, és nincs az a pajzs, ami tökéletes védelmet nyújtana. Épp ezért vannak titkaink, és sosem üres a lelkünk. Vannak évtizedes titkok. Vannak pár perces titkok. És vannak olyan titkok is, amik örökre azok maradnak. De ne fosszuk meg magunktól a lehetőséget, hogy megismerjük azokat az embereket, akikkel megoszthatnánk őket.

 

Tandem

A hétvégém azzal telt, hogy találkoztam a barátaimmal, és paprikát, paradicsomot, babot és céklát szedtem. Az utóbbinak le kellett tördelni a levelét, amitől vöröses lett a kezem, és a végén úgy néztem ki, mintha embert öltem volna.

A grafika tanárom viszont egy kisfilmet forgatott, ezért a hétvégén elment kiugrálni egy helikopterből 4000 méter magasból. Tandem-ugrás. Felettébb irigyeltem, hatalmas élmény lehetett, csak úgy zuhanni lefelé, alattad a nagy semmi, fölötted a nagy semmi, és azon kívül, hogy süvít a szél a füled mellett, nem hallasz mást. Szabadesés. Harminc másodperc teljes bizonytalanság, amiben benne van, hogy vagy kinyílik az ejtőernyő, vagy nem... Természetesen tudod, hogy ki fog nyílni. De az érzés ugyan az.

Utána pedig, mikor már lassan vitorlázva ereszkedsz le a magasságból... ez a teljes biztosság.

Érdekes, mert azon kívül, hogy grafikán megtanulom, hogyan kell használni a képszerkesztő programot, és hogyan lehet majd később pénzt keresni vele, mindig kapok egy szellemi pluszt, vagy úgymond löketet. Most is így történt.

Azon gondolkoztam mi a legrosszabb érzés, amit egy ember valaha is érezhet. Valószínűleg elég gyakran érzi. Nem erős és nem is gyenge dolog. Mindig a legrosszabb pillanatban a legnyomasztóbb... Csak egy ilyen érzést ismerek. A bizonytalanságot.

Olyan mint egy hullámvölgy. Sosem tudhatsz semmit száz százalékosan, mindig van egy kis szürke felhő, egy kis homályos köd, ami beárnyékolja a dolgok tökéletességét. Mint a szakadás a kakaós palacsintán. De miért vagyunk bizonytalanok?

Az ember egy abszolút egyedülálló lény. Nagyon sokfélék és úgymond színesek vagyunk, különböző stílussal, kinézettel... De egy dolog mindenkiben közös: imádunk kételkedni. Először is kételkedünk magunkban, ezáltal a dolog helyességében is, amit éppen csinálunk. Nem merjük felvállalni az elképzeléseinket (ha vannak), és inkább csatlakozunk a tömeghez, akik látszatra teljesen biztosak magukban.

Az (ember)tömeg eredeti jelentése egy irányba tartó személyek nagyobb csoportját jelenti, amik valamit képviselnek teljes meggyőződéssel, vagy például egy egyént követnek, fizikailag, vagy szellemi síkon.

Természetesen a tömegből mindig több van, de úgy néz ki, hogy manapság nem divatos egyénnek lenni. Ha mégis próbálkozol, akkor először nagyon furcsán fognak rád nézni, hogy mit akarsz te csinálni, és miért is, és egyáltalán minek jutnak ilyen hülyeségek az eszedbe. Másrészt meg az elején biztos, hogy hót magányos leszel, hacsak nem találsz valakit aki egy kicsit is hasonló gondolkodású, mint te. Ezért inkább csatlakozol a csordához.

Hogy néz ki a mai tömeg? Először is. Rengeteget ülnek az informatikai találmányok előtt, folyik ki az idő a kezeik közül, rendszeresen unatkoznak, de nincs kedvük semmihez, mégis kényelmesebb számukra mozdulatlanul bámulni ki a fejükből, és életüknek még az is nagy eseménye, hogy mit ettek reggelire. Talán ez egy kicsit túlzás, hiszen szoktak néha mozogni, és ez más emberekre is jellemző más okok miatt. Viszont ha ez a szokványos napi életed, amihez társul az, hogy kinézel és lenézel másokat, de nem tudod megindokolni miért, maximum azt válaszolod, hogy „de nézd meg, hogy néz ki”, lehet, hogy el kell töprengened azon, te mennyivel vagy különb nála. Mennyivel vagy különb a tömegnél?

Abszolút kényelmes dolog alkalmazkodni a felületes csordához, de garantálom, hogy egész életedben olyan bizonytalan leszel, hogy naponta időpontot kell majd kérned a pszichológusnál. 

A bizonytalanság azért jó dolog, mert folyamatosan idegesít, piszkál, és nem hagy nyugodni, ezért valahogyan mindig küzdesz vele. Milyennek kell lennem? Hogy kell kinéznem? Hogy kell viselkednem? Én hogy érzem jól magam? Úgy, ahogy a többiek csinálják, biztos nekem is jó? 

Válaszokat keresel, ezáltal egyre több mindent ismersz meg, és egyre kevésbé leszel bizonytalan. Arra viszont soha nem találod meg a választ, hogy űzheted ki egyszer és mindenkorra az életedből.

Én akkor érzem magam teljesen biztosnak, amikor valamit rajzolok. Van egy kép a fejemben valamiről, ami már készen van, és azt papírra vetem, alakul ahogy alakul, de tudom, hogy semmiképpen nem lesz rossz. Ráadásul egyéni. És nagyon jó érzés alkotni valamit, amit se előtted, se utánad nem teremtett még meg senki. Egyedülálló. És amint megtalálod ezt a dolgot, amiben, és amivel te így érzel, nincs több bizonytalanság.

Így élni a világon a legjobb. Hullámvölgyek nélkül. Ilyen a tandem-ugrás is.

Most pedig mutatok egy egyéniséget, aki nem fél felvállalni azt aki, és nem hiszem, hogy bármilyen tömeg része is lenne.

A koboldokról

Ez a témakör minden ember életében egy mérföldkő, nagyon fontos előhozni egyszer, és megérteni. Szükségünk van rá a felnőtté válás útján, és ha kimarad, örökké értetlenül állunk majd különböző problémáink előtt. Azt hiszem ezt a dolgot kedves Kuszi barátnőm tudná a leghitelesebben alátámasztani, mindenesetre én megteszek minden tőlem telhetőt, és lehúzom a fátylat arról, amiről tömegek hallgatnak...

Először is a koboldok pici zöld kómás, gyakran holdkóros teremtmények. Leggyakrabban az ágy alatt, vagy az iskolai kabáttartó szekrényekben élnek. Mivel a sötétben nem tudnak aludni, és viszolyognak a holdfénytől, gyakran apróbb csínytevésekkel ütik el az időt, például lenyúlják a zoknikat, vagy a hanyagul eldobott sapkákat, amiket utána különféle furcsa helyeken találsz meg.

Nappal sem láthatóak, mivel félnek az emberektől, ezért csak akkor alszanak, amikor senki sincs a szobában, vagy félrevonulnak a padlásra, a számukra kellemes félhomályba. Felmerül a kérdés akkor, hogy minek másznak mindig vissza az ágy alá, a zoknis fiókba, vagy a szekrénybe. Unatkoznak.

A koboldok szenvedélyes gyűjtők, és amit elhagyva találnak azt összegyűjtök. Ráadásul meg vannak róla győződve, hogy kifinomult ízlésük van zoknipárosítás terén, ezért amikor már sokadjára találod a piros csíkos és a zöld csíkos zoknidat együtt a fiókodban, nem biztos, hogy a húgod színvak.

Mikor lehetsz benne biztos, hogy egy kobolddal van dolgod?

Egy. Ha rendszeresen eltűnnek dolgaid, és nem tudod hova rakod őket. Ilyenkor két lehetőség van, vagy szenilis vagy, vagy a koboldok vitték el.

Kettő. Ha két pár egyforma zokninál többet nem találsz a szekrényedben. Sőt, ha egyet sem, akkor biztos.

Három. Néha furcsa kopogást, vagy dünnyögést hallasz az ágy alól. Ilyenkor előfordulhatna, hogy egy sündisznóval van dolgod, de a sünik nem szoktak dünnyögni.

Mire jók a koboldok?

Ha van egy lyukas zoknid, és meg akarsz szabadulni tőle, elég ha lerakod az ágy elé – garantált, hogy másnap reggelre nem lesz ott.

Vagy például a nagymamád vett neked egy manósapkát, amitől meg szeretnél szabadulni, de semmilyen jóindulatú módszer nem jut az eszedbe rá. Csak bent felejted a sapkát a sulis szekrényedben, és ha mázlid van, mire a nagymamád rájön, hogy „elhagytad”, varázslatos módon eltűnik. Közben pedig még eljátszhatod, hogy megkéred az egyik osztálytársadat, keresse meg.

Hogy éljünk együtt a koboldokkal? Tulajdonképpen a koboldok igazán kis aranyos lények, csak meg kell velük találni az összhangot. Van például egy olyan ismerősöm, aki már „lespanolt” velük. Miután közös nevezőre jutottak, ő is a házikoboldja, visszaszolgáltatta a lenyúlt zoknikat. Igaz, még lóg neki egy párral...

A molyirtó, és a kemotox nem igazán használ ellenük, maximum elérjük, hogy megrágják a pólóinkat is. Hogy még mit, azt nem árulom el. Különben is. Minek védekeznénk egy olyan cuki és aranyos, pici, zöld, gyakran holdkóros teremtmény ellen, akik a légynek sem tudnának ártani?

A leghelyesebb az, ha jóban vagyunk ezekkel az édes kis apróságokkal, és kölcsönösen segítjük egymásnak átvészelni életünk nehéz szakaszait.

Power

Ma fél ötkor arra keltem, hogy a tizedikesek berontanak a koliszobába, és azt ordítozzák, avatás, avatás, kezdjetek el készülni!

Vártam negyed órát, mert tudtam, hogy vissza fogunk feküdni, csak három kilencedikessel vagyok egy szobában, és kicsit gyanús lett volna, ha felpattanok hajnali négykor és eltiplizek ébreszteni.

Nagyon izgalmas volt, ahogy készülődtek, talán még élvezték is. A lányok pasinak, a fiúk nő színésznek öltöztek be, mindenki segített mindenkinek, utána együtt átvonultunk a suliba, ahol várt rájuk egy kis reggeli torna, utána az egész iskola elsétált egy közeli tó völgyébe, ahol lezajlott az avatás.

Nagyon durva szívatások voltak. Mindenki parancsolgatott, felsőbb évesként élvezte a hatalmát, olyannyira, hogy az már nem volt vicces. Azt mondták, amikor ők voltak kilencedikesek, nem mertek visszaszólni a nagyoknak, előre kellett engedniük a nagyobbakat a büfénél, és mégis tök jól kijöttek velük. Ezek az újak, akik idén jöttek, folyton visszadumáltak, félrevonultak, utálkoztak... Azt hiszem az évfolyamtársaim szerették volna visszaállítani a rendet, miszerint tiszteljük a felettünk járót, és engedelmeskedjünk akaratának, legalábbis ismerjük el, hogy van...

Az amit csináltak nem volt se jópofa, se vicces. Talán egy-két feladat, de igazából az egész arra ment rá, hogy a gólyák minél jobban szenvedjenek, és éreztessük velük, hogy minden hülyeséget meg kell csinálniuk, és meg kell esküdniük arra, amit kitaláltunk.

Végül nem sült el rosszul az avató, de nem nagyon élvezte senki, és már pár tanár is beleszólt a végén. A záró a panírozás volt, ami minden újnak járt, aki a suliba jött, tehát én is kaptam. 

Panírozás után (víz és liszt a fejre) miközben a maradék lisztet vakartam le a fejemről, és húzogattam ki a tésztakezdeményeket a hajamból, elgondolkodtam azon, hogy mit próbáltak elérni ezzel az egésszel, hogy így rágörcsöltek a dologra. Tizenhat éves tinikről van szó, de hiába szépítjük: hatalmat a gyengébb felett.

Ez az egész talán az önértékelés miatt van. Azok, akik úgymond menők csak megerősítésre vágynak arról, hogy tényleg királyak, megérdemlik a plusz figyelmet, és minden rendben van velük. Azok pedig, akik úgymond „nyalnak” nem hiszik el, hogy önállóan, saját erőből képesek lennének felépíteni egy karriert, és bár erre vágynak, inkább másokét építik. Abban bíznak, hogy így felfigyelnek rájuk, és feljebb lépnek a ranglétrán. Olyanok akarnak lenni, mint azok, akik felettük állnak.

Itt nem jó és rossz emberekről van szó. Azok akik avattak, szintén sajnálták a gólyákat, és utána segítettek is, tippeket adtak, hogyan szedjék ki a lisztet a hajukból. Amikor valakitől valamit folyton ingyen kapsz, és nem kell adnod semmit cserébe, egy idő után hozzászoksz. Ez az emberi természet. A könnyebb mindig jobb.

Mindenki jó akar lenni. Mindenki hinni akar valamiben, hogy az úgy van. Mindenki megértésre, és elfogadásra vágyik. Attól, ha valakit agresszíven arra kényszerítünk, hogy tegyen meg nekünk valamit, nem leszünk többek, és nem fognak minket tisztelni. Miért? Mert tökéletesen elcsesztük a napját, vagy megadtuk az alaphangulatát? Ki akarna ilyen emberekre hasonlítani?

Felesleges bárkit is magunk fölé, vagy alárendelni. Minek? Miért? Minek hasonlítgatnád magad másokhoz, amikor belőled csak egy van, és te abszolút leutánozhatatlan egyéniség vagy?Néha nem árt egy példakép, akár jó vagy rossz, de nem az a fő, hogy valakinek az alteregói legyünk, hanem hogy kiválasszuk azokat a dolgokat, amikben szeretnénk hasonlítani, vagy éppen nem hasonlítani az illetőre. Mi döntjük el, hogy számunkra mi igaz, igazán.

„Csak egy dolgod van az életben: azt csinálni, amiben hiszel. Ha erre képes vagy, kitartóan, határozottan, nem feladva, akkor nem lesz gond” /Oravecz Nóra/