Power

Ma fél ötkor arra keltem, hogy a tizedikesek berontanak a koliszobába, és azt ordítozzák, avatás, avatás, kezdjetek el készülni!

Vártam negyed órát, mert tudtam, hogy vissza fogunk feküdni, csak három kilencedikessel vagyok egy szobában, és kicsit gyanús lett volna, ha felpattanok hajnali négykor és eltiplizek ébreszteni.

Nagyon izgalmas volt, ahogy készülődtek, talán még élvezték is. A lányok pasinak, a fiúk nő színésznek öltöztek be, mindenki segített mindenkinek, utána együtt átvonultunk a suliba, ahol várt rájuk egy kis reggeli torna, utána az egész iskola elsétált egy közeli tó völgyébe, ahol lezajlott az avatás.

Nagyon durva szívatások voltak. Mindenki parancsolgatott, felsőbb évesként élvezte a hatalmát, olyannyira, hogy az már nem volt vicces. Azt mondták, amikor ők voltak kilencedikesek, nem mertek visszaszólni a nagyoknak, előre kellett engedniük a nagyobbakat a büfénél, és mégis tök jól kijöttek velük. Ezek az újak, akik idén jöttek, folyton visszadumáltak, félrevonultak, utálkoztak... Azt hiszem az évfolyamtársaim szerették volna visszaállítani a rendet, miszerint tiszteljük a felettünk járót, és engedelmeskedjünk akaratának, legalábbis ismerjük el, hogy van...

Az amit csináltak nem volt se jópofa, se vicces. Talán egy-két feladat, de igazából az egész arra ment rá, hogy a gólyák minél jobban szenvedjenek, és éreztessük velük, hogy minden hülyeséget meg kell csinálniuk, és meg kell esküdniük arra, amit kitaláltunk.

Végül nem sült el rosszul az avató, de nem nagyon élvezte senki, és már pár tanár is beleszólt a végén. A záró a panírozás volt, ami minden újnak járt, aki a suliba jött, tehát én is kaptam. 

Panírozás után (víz és liszt a fejre) miközben a maradék lisztet vakartam le a fejemről, és húzogattam ki a tésztakezdeményeket a hajamból, elgondolkodtam azon, hogy mit próbáltak elérni ezzel az egésszel, hogy így rágörcsöltek a dologra. Tizenhat éves tinikről van szó, de hiába szépítjük: hatalmat a gyengébb felett.

Ez az egész talán az önértékelés miatt van. Azok, akik úgymond menők csak megerősítésre vágynak arról, hogy tényleg királyak, megérdemlik a plusz figyelmet, és minden rendben van velük. Azok pedig, akik úgymond „nyalnak” nem hiszik el, hogy önállóan, saját erőből képesek lennének felépíteni egy karriert, és bár erre vágynak, inkább másokét építik. Abban bíznak, hogy így felfigyelnek rájuk, és feljebb lépnek a ranglétrán. Olyanok akarnak lenni, mint azok, akik felettük állnak.

Itt nem jó és rossz emberekről van szó. Azok akik avattak, szintén sajnálták a gólyákat, és utána segítettek is, tippeket adtak, hogyan szedjék ki a lisztet a hajukból. Amikor valakitől valamit folyton ingyen kapsz, és nem kell adnod semmit cserébe, egy idő után hozzászoksz. Ez az emberi természet. A könnyebb mindig jobb.

Mindenki jó akar lenni. Mindenki hinni akar valamiben, hogy az úgy van. Mindenki megértésre, és elfogadásra vágyik. Attól, ha valakit agresszíven arra kényszerítünk, hogy tegyen meg nekünk valamit, nem leszünk többek, és nem fognak minket tisztelni. Miért? Mert tökéletesen elcsesztük a napját, vagy megadtuk az alaphangulatát? Ki akarna ilyen emberekre hasonlítani?

Felesleges bárkit is magunk fölé, vagy alárendelni. Minek? Miért? Minek hasonlítgatnád magad másokhoz, amikor belőled csak egy van, és te abszolút leutánozhatatlan egyéniség vagy?Néha nem árt egy példakép, akár jó vagy rossz, de nem az a fő, hogy valakinek az alteregói legyünk, hanem hogy kiválasszuk azokat a dolgokat, amikben szeretnénk hasonlítani, vagy éppen nem hasonlítani az illetőre. Mi döntjük el, hogy számunkra mi igaz, igazán.

„Csak egy dolgod van az életben: azt csinálni, amiben hiszel. Ha erre képes vagy, kitartóan, határozottan, nem feladva, akkor nem lesz gond” /Oravecz Nóra/