Hurrikán

Hurrikán. Mindent elsöprő szélvihar. Kitép a helyedről, és nincs mibe kapaszkodnod. Magyarázd meg nekem, mi értelme van tönkretenni valamit, ami addig jó volt. Magyarázd meg, mitől változik meg minden, és magyarázd meg, hogy érezhetsz egyszerre ennyi mindent? Haragot. Félelmet. Keserűséget. Örömet. Gyűlöletet. Szeretetet...

A legnehezebb dolog szembenézni magunkkal, és beismerni, hogy hülyék vagyunk. Hogy problémáink vannak. Hogy gyávák, gyengék, és szerencsétlenek vagyunk. De azok után, hogy tudjuk, mik a problémáink, talán egyszerűbb lesz megbirkózni velük.

Az emberek jönnek mennek az életünkben. Kinyitják az ajtót, leülnek az asztalunkhoz, szembe velünk a székre, egy darabig elidőznek, aztán felállnak, és elmennek. Az illedelmesebbek elköszönnek. Mások nem. Vannak akik bejönnek a házba, és azonnal tovább mennek, mert a széked éppen foglalt. Vannak, akik visszajönnek, mások csak egyszer fordulnak meg az életedben, és mindig olyanok, akikre nem számítasz.

Örök barátságok, szerelmek... meghalnak. Előbb-utóbb talán minden szál fellazul, és eltűnnek a ködben. Talán csak egy régi ismerősként találkozol velük majd az utcán, vagy örökre elfelejted őket... csak egy fakó fehér fénykép árulkodik arról, hogy valaha is ültek a székeden... De ki fog maradni? 

Miért ilyen bonyolult elköszönni valakitől? Fogalmam sincs. Mert nem mindig az. Van amikor már páros lábbal rúgnád ki az illetőt az ajtón. De talán a szeretet miatt van...

Soha nem futottam senki után. Soha nem kellett komolyabb dolgokért bocsánatot kérnem senkitől. Kizártam embereket az életemből. Hagytam, hogy elmenjenek, és elfelejtettem őket. Egyetlen egyszer találtam valaki olyat, akiért küzdhettem volna. De nem tettem. Nem voltam elég bátor és erős hozzá.

Így hát soha nem küzdöttem senkiért. Hagytam, hogy keresztül lépjenek rajtam, elvigyék, amire szükségük volt, rám mosolyogjanak, és hagyják az egészet.

Soha nem küzdöttem igazán senkiért. Hagytam hogy kicsússzanak a dolgok a kezem közül és végignéztem, ahogy elmúlnak... Hagytam gyötörni magam hónapokon keresztül és akkor ébredtem fel, amikor már régen késő volt...

Nem tudtam eldönteni, mikor érdemes, és mikor felesleges harcolnom. Hogy mikor mindegy nekem is, és mikor kell még utána nyúlnom másnak. Gyarló lény vagyok, emberi tulajdonságokkal.

Általában akkor kell ilyenekről döntenem, amikor nem számítok rá. Amikor még nem vagyok képes megítélni a helyzetet. Várok, és gondolkodom.

De a hurrikán nem vár. Csak jön. Jön, kitép a helyéről, és nincs mibe kapaszkodnod...

Talán néha muszáj bátornak lennünk, és kimondanunk dolgokat. Muszáj hülyeséget csinálunk, és megtapasztalnunk, hogy mi történik. Muszáj mernünk.

A történelmet nem tudom átírni, de megtehetek mindent, amire a saját erőmből telik, mert akkor nincsen ha. Nem kesereghetek azon egész életemben, hogy mi lett volna, ha megteszem.

Így már lesz mibe kapaszkodnom. És talán a hurrikán is elkerül...