Merengve ücsörögtem a sarokban, a lágyan duruzsoló lámpák
alatt, ide-odaforgatva a kezem, ami a fényben viaszosnak hatott. Talán csak egy
bábu vagyok. Egy szereplő, egy dublőr valaki más életében. Talán nem is
létezem, csak kitaláltak. Fura lenne, ha egy képzeletbeli lény a saját eredetén
töprengene, hiszen akkor rájönne, hogy tulajdonképpen neki nincs múltja, ha van
az is csak a kerettörténet, életlen képekkel, amiből összegyúrták a fejét. Eszébe
jutna, hogy nem csak a fizikai testnek van híján, hanem a léleknek is, hiszen
az sem sajátja. Eljátszana a gondolattal, hogy végez magával, de hiába való
lenne. Hogyan is dobhatnál el egy életet, amit sosem éltél meg?
- - Hogy haladsz?
Murphy szürcsölve itta a teáját, lábait az egekbe vetve
hintázott a székében. Rá akartam szólni, hogy hátra fog esni, és betöri a
fejét, de ő a Sors, avagy a minden úgy történik ahogy történnie kell, szóval inkább
csak leszúrtam, mert felhordta a latyakot az asztalra, teljesen eláztatva a kéziratomat.
- - Úszva – válaszoltam. – Ha így folytatod, lassan
szükségem lesz egy búvárfelszerelésre is.
- - Mindig csak az irónia, kedves – vont vállat. – Az
önostorozás, a tévelygés, bolyongás, felesleges körutak az elme országútján.
Elfintorodtam. Miért van az, hogy ennek az eszementnek
mindig van valami bölcs mondás a tarsolyában, amit rajta kívül senki sem ért?
- - Hol akadtál el? – sóhajtott fel közelebb
hajolva.
- - A szereposztásnál.
- - Mi is a probléma?
- - A főhős még csak-csak megvan. Talán még a
mestere is. De a többiek? Ki legyen a főgonosz? A barát, az ellenfél, a vetélytárs,
a kiskutya?
Az orra elé toltam az összefirkált szereplőgárdát. Murphy
összevont szemöldökkel vizsgálta a csuromvizes papírost, aztán rám nézett, és
közölte:
- - Szerintem a főhős sem stimmel.
Már éppen elszántam magam, hogy a nyakába borítsam az egész asztalt
mindenestül, mikor egy bátortalan hang megakadályozta a vérengzésemet.
- - Elnézést! Maga az író?
Oldalvást sandítottam fel az alakra. Hórihorgas, kopasz,
pergamenszín bőrű férfi ácsorgott előttem az ujjait ropogtatva.
- - Azt mondják – válaszoltam kissé bizonytalanul. –
És maga?
- - Nagyszerű – fújta ki a levegőjét, és egyszerre
kisimult az arca – Csakhogy megtaláltam, szeretnék jelentkezni az árva
tehenészlány szerepére, a nevem Voldemort, nagy Vé és kis…
- - Parancsolsz?
- - A főhős, tudja, a szülei meghaltak…
- - Nem, úgy értem, hogy te nem az én szereplőm vagy
– emeltem fel a hangom, mire ő összerezzent. – És nem kifejezetten… hogy
mondjam. Nincs sok hasonlóság a tehenészlány és közted.
Rowling sötét varázslója hajthatatlannak bizonyult.
- - Ez kérem, hatalmas tévedés – mondta. – Meg van bennem
minden kecsesség és báj, ami szükséges. Nézzen csak rám!
Furcsán hunyorított, és mikor továbbra
is csak némán pislogtam tovább, megmagyarázta:
- - Ez az ártatlan tekintetem.
Gondoltam ez kész. Itt a világvége, Voldemort nagyúr szűziesen,
nyeregben pattogva, marhákat terelgetve akar ringbe szállni. Gondoltam bedobom
az utolsó megdönthetetlen ellenérvet, ami eszembe jutott:
- - Te nem is létezel.
- - Hát, most már tuti, hogy te leszel a főgonosz –
húzta fel az orrát sértődötten, mire Murphy a csészéjébe kuncogott. – A többieknek
is ezt fogod mondani?
- - Milyen többieknek? – hökkentem meg.
- - Hát akik kint várnak.
Végszóra nyílt az ajtó, és beözönlött rajta a világ legválogatottabb
színészgárdája: Csipkerózsika, Batman, Johnny Depp, Micimackó, Alien, Hans a Jégvarázsból,
Süsü és még sokan mások. Talán még Shakespeare is ott téblábolt valahol a
tömegben. Az asztal köré gyűlve egyszerre kezdték el mondani, mit akarnak, én
meg csak lestem, ahogy Darth Vader a katolikus papi székre pályázva viadalra
kel Frankeinsteinel.
- - Most mit csináljak? – fordultam az ablakon át
távozni készülő Murphyhez.
- - Dönts! – súgta a fülembe, és már ott sem volt.
Persze a latyakját nem vitte magával.
