2017. május 30., kedd

Az Azúr-tenger kalózai, avagy Gyöngyvirág útinaplója alapfokon mestereknek


Láttam őket. Csendesen araszoltam előre, ahogy a parancsnok meghagyta. Csak ők voltak az épületben, ők, nagy fehér betűkkel felmázolva a hátukra a jel. A jel! Istenek. Muszáj megtennem. Nem hiszem el, hogy idáig jutottunk, de kénytelen vagyok…
Élesítettem a bombát, és az egész Panda-fagyizó a levegőbe repült a csendes nyugiban fagyi nyalinkáló terroristákkal együtt, a legfurcsább mégis az volt az egészben, hogy Axl Rose lágy füttyszólama kísérte az akciót.
Ekkor nyomtam le az ébresztőt.

Dunaújváros, szombat hajnal, 5:20, Aranyudvar Mesezenekar világ körüli turné, első nap.

Mi ez itt a tükörben? Nem, a másik, ez a friss és üde Bojtorján (ismertebb nevén Prüntyő) ahogy megpróbálja felhúzni a zoknimat. Az én zoknimat.
Miután csukott szemmel kisminkeltem magam, és intravénásan megkaptuk a napi kakaó bevitelünket, nyakunkba szedtük a várost, hogy pontban fél hétkor a titkos főhadiszálláson csatlakozzunk csapatunk maradék részéhez.
Borostás kapitány szokás szerint percre pontosan ott állt az ajtóban karba tett kézzel, azzal a sejtelmes mosollyal az arcán, ami valamiért azt sugallta, hogy még nem tudja pontosan mit, de csinálni fog, és nagyon fog fájni. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy eljátszom a láthatatlant, és visszafordulok, de mint a legénység rendületlenül hű és naprakész tagja becsületesen maradtam szolgálatomban.
Alig pár perce beszélgettünk ott mindenféle fontos kalózos témákról (elkezdjük-e felpakolni a cuccokat a fellépésekhez), mikor a távolban (tőlünk pár méterre) megpillantottuk Levendula lobogó üstökét.
Úgy jött, mint a csatába vágtató amazon, úgy jött, mint Elvis Presley tánc közben, úgy jött, mint egy kecsesen ügető ent (bár ilyet sem láttam még) de leginkább úgy jött, mint akinek nincs veszteni valója... Aztán a lendület sodorta is tovább a legközelebbi pékségbe, ahogy ő ezt hangosan suttogva tudtunkra is adta, mielőtt eltűnt a sarkon.
Akkor szólalt meg a kapitány.
- Te, ez ki volt?
Ekkor döntöttem úgy, hogy ma még zendülést szítok.
A következő fél órában igazán nem történt semmi különös. Megérkezett Korál a sellő, Korál anyukája, aki ember, és Esthajnal tündér, akiket Gollam hangon megfenyegettünk, majd betetriszeztünk mindent a két kocsi csomagtartójába, hogy konvojunk dübörgő elszántsággal futhasson ki az Azúr-tengerre...
A legközelebbi benzinkútig.

Valahol út közben, 9 óra valahányperc, az első fellépés előtt

- Kalóz egyes hívja sellőt, kedves hallgatóink, itt a kalózrádió, jarr!
- Te most komolyan ezért hívtál fel?
A fenti párbeszéd a Borostás kapitány utasítására leadott kapcsolatteremtési próbálkozások első és utolsó kísérlete volt. A sellő olyan gyorsan szállt ki, hogy később csak óvatos hátratekintgetéssel mertük ellenőrizni, Korálék ladikja szépen gurul-e utánunk, vagy meggondolta magát, és inkább visszafordult Kecskemétnél.


Mikor másnap este elemeztem a hétvégi előadássorozatot, arra jutottam, hogy az összes tartalékenergiámat elhasználtam valahol szombat reggel fél hét, és délelőtt tíz között, utána pedig takaréklángon követtem az eseményeket, ha nem az események követtek engem.
Nem volt elég, hogy korán keltünk, és hogy már dél előtt negyven fokos hőség uralkodott. Ekkor született meg a legújabb kalózinduló átirat: „Kalóznak lenni jó, csak kell egy gyors Renault, és kell még haj, ja az nincs...” - énekelte a félig kopasz Borostás kapitány, mikor megpillantott egy faiskolát, és a következő elmés kérdést tette fel nekünk:
- Vajon milyen lehet itt osztályfőnöknek lenni?
- Hol van a fenyő? - imitálta Levendula.
- Tanárnő, kérem, igazoltan hiányzik, kicsit kidőlt a nagy melegben! - vágta rá Bojtorján, akiről addig azt hittem, hogy alszik.
Tényleg nem tudom, mitől fáradtam ki nap végére, hiszen azon kívül, hogy egész úton bőgtünk, mint egy tehén, valahányszor csak megpillantottunk egy csordát, azt kiabáltuk, hogy „lilavirááááág-picspacs”, és leengedett ablakkal száguldottunk el harminccal a földmunkások mellett, egyöntetűen visongva, hogy „WHÍÍÍÍÍÍ”, semmi különöset nem csináltunk. Tényleg. Mindegyik tök általános dolog egy tizenkilenc éves hölgytől, két húszas éveiben járó egyetemistától, és egy negyvenes hajatlan sofőrtől.




Mindszent, délelőtt 11:00, az első fellépés

Komolyra fordítva a showt, bagázsunk épségben és időben érkezett meg ahhoz, hogy új legénységet toborozhasson az alföldi település lovas pályáján, az ottani gyanútlanul rohangáló gyerekcsapat személyében. Nem szűnő lelkesedéssel csinálták a feladatokat Korállal, Esthajnallal és Levendulával, végigtáncolták és énekelték az összes dalt, amit Bojtorjánnal előadtunk, alig akarták elhagyni a színpadot.
A koncert szervezők végtelenül kedvesek és vendégszeretőek voltak, készültek nekünk mirelit limonádéval, és zsíros kenyérrel, amit sebtében elfogyasztottunk, majd vitorláztunk tova, hova? Ó, igen, elásni a halmot.

Ásotthalom, délután 2:15, a második fellépés

Amikor a kalóz siet, az összes tanuló vezető, traktor, és tanulóvezető traktor kijön elé az útra, nem beszélve a szakasz egyenes és monoton voltáról. Útépítés, útépítés, útépítés, körforgó, útépítés, lilavirág-picspacs, útépítés, körforgó, körforgóépítés…
Ásotthalom színpada tárt karokkal, szőrmeállatokkal, és temérdek gyerekkel fogadott bennünket, akik mind arra vártak, hogy a varázsigét elmondva átléphessenek Aranyudvar birodalmába, és kissé szenilis kapitányunk hajóját keresgélhessék, illetve őt magát számolni tanítsák, megetessék a Sünit, majd Kacsa Kata közreműködésével megmentsék a nyuszikat a farkastól.
Miután Korálnak és Esthajnalnak sikerült elszakítania Borostás kapitányt és Levendulát a kígyóbűvölőtől, hajózhattunk is haza, hogy másnap ismét belevessük magunkat a hullámzó kilométerekbe.
Természetesen most, hogy nem rohantunk, az összes tanulóvezető traktoros útépítés meghúzta magát egy körforgalomban, amiben kétszer mentünk körbe, hogy integetni tudjunk a mögöttünk guruló Koráléknak.

Dunaújváros, délelőtt 10:00, Panda-fagyizó előtt, Aranyudvar Mesezenekar, világ körüli turné, második nap

Kimondhatatlanul nagy kő esett le a szívemről, hogy kedvenc cukrászdám szilárd alapokon csücsürészett a fenekén, mikor másodpercre pontosan bevágódtunk a kapitányi Renault hátsó ülésére, ugyanis ez azt jelentette, hogy előző nap hajnalban mégsem robbantottam fel, és a Guns N´ Roses énekesének semmi köze sincs a dologhoz.
Kicsit már untuk a déli részét az országnak, és kitaláltuk, hogyha lehet messzire menni, akkor mi annál is messzebbre fogunk, ami egy majdnem három órás autópályás úttal kecsegtetett. Mi a tegnap délelőtti alakítás jóvoltából kissé rezignáltan motyorásztunk magunkban, mikor Korálék kitalálták, hogy ők majd jól megelőznek bennünket. Inkább kevesebb sikerrel, mert Borostás kapitány még időben észbe kapott, és kapitányi rangjához méltón egy vállrándítással leverte a felkelést.


Sajóvámos, délután 3:00, harmadik fellépés, totális szuper király kolosszális

Hogy Sajóvámos a világ másik végén van, nem okozott problémát, elvégre a Vadmalac utasításait követve (egy lépést előre, kettő lépést hátra) hipp-hopp oda is értünk, de senki nem mondta, hogy a római Colosseum mini másában adjuk elő, „Hahó, hol a hajóm?” című mesejátékunkat, hogy sok tucat gyerek és felnőtt nézi meg a produkciót, ráadásul kiváló hangosítókkal dolgozhatunk együtt…
A lelkünkben kigyúló pici hálatűz szolidan sikongatva adta tudtunkra, hogy igen, ez egy jó hely, igen, megérte eljönni idáig, és igen, Hód Henrik zsebreteszi a fogkrémes fogkefét, Kecskeapó pedig lazán végigpózolhatja a fél előadást, mert mindenki imádja a zsémbes exgidát.
Ennek örömére egész úton hazafelé az István a király című híres rockoperát énekeltük torka szakadtunkból, és összegeztük, hogy egész hétvégén az ország különböző pontjain keresgéltük Borostás kapitány hajóját, mert folyton elfelejtette, hova parkolt.

Zárásul hadd idézzek még ropogós Tankcsapda átiratunkból:

A gyerekek csak néznek,
hogy a sellő itt lépked,
Csodálkoznak a punkok,
hogy nálunk jobbak a hangok

Miatyánk, ki vagy a mennyekbe, kérlek, a hajómat mentsed meg,
Miatyánk, ki vagy a mennyekbe, kérlek, a hajómat mentsed meg!


Főszerepben az Aranyudvar Mesezenekar
Borostás kapitány – Udvari Péter
Korál – Arany Réka
Esthajnal – Ranklné Juhász Brigitta
Levendula – Bezerédi Enikő
Bojtorján – Kurkó Lajos
Gyöngyvirág – Göbölös Virág






2017. május 24., szerda

Az idő

Folyton csak egy dolog jár a fejemben. Az idő. Onnantól, hogy beállítom reggelre az ébresztőt, lenyomom a szundit, kapkodva összeszedem magam, számolom a perceket a metrón, előadáson bámulom az androidos kijelzőt, rohangálok egyik helyről a másikra, hazaesek, nekiülök tanulni, malmozok egy kicsit, és hopp, máris tíz óra van, ideje lefeküdni…
Az idő mindig mindenkinek ott van a fejében. Ilyen időzóna, olyan időszámítás, időeltolódás, jet lag. Próbálunk mindent huszonnégy órába besűríteni, de egyre egyértelműbb számomra, hogy nem megy. Legalábbis itt Európában nem.
Mikor gondolunk először az időre? Mikor mondjuk először, hogy nincs időnk? Mi ez? A valóság? Egy állapot? Vagy csak egy ócska kifogás az éltre? Van egyáltalán olyan, hogy nincs?

Akárhogy is, maradva az általam, némileg ismert nyugati kultúra berkein belül, azt kell mondanom, hogy az idő egy makacs korlát. Az a fajta, amelyik még akkori is ott áll a helyén, ha körülötte minden a totális enyészeté lett.
Nem élünk örökké.
Nem, hidd el, tényleg nem.
Erre akkor döbbentem rá, amikor tizenegy éves koromban, hőn szeretett másfél éves macskám minden előjel nélkül meghalt. Délelőtt még a kertben rohangált, délután ott találtuk elnyúlva a verandán. Ő nem ismerte az órát. Nem tudta, mi az a magassági, szélességi kör, és hogy hol van Greenwich. Neki nem volt több ideje?
Következtethetnék arra, hogy akkor az idő egy intervallum, ameddig biológia testünk el nem használódig. Csakhogy idő volt előttünk is, meg lesz utánunk is.
Az ember megalkotta szavait a felfoghatatlanra. Ilyen az „örökké” a „végtelen” az „időtlen-időkig”… El sem tudjuk képzelni, milyen az, aminek nincs vége, kifejezésünk mégis van rá.
Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy jó ilyen élesen felállított szabályok közé ékelődve leélni egy életet, ahol az ember folyton a mutatókat lesi.
Jó is ez a rendszer, meg nem is. Talán több a kapkodás, és a feszültség. Nagyobb hangsúlyt kapnak azok a dolgok, amikre várunk, és azok is, amiket annyira nem. Például a halál. Az ember szereti biztonságban érezni magát, előre tudni, mi fog történni. Az élet vége nem ilyen. Nem tudjuk mennyi időnk van még hátra, és hogy mi lesz utána. Félelmetes, sötét tabuvá nőtte ki magát az elmúlás. És tessék, még egy olyan dolog, amire van szavunk, de nem értjük igazán.


Az ember nem carpe diem él, szüksége van rendszerre, ami keretet ad neki, ugyanakkor arra is, hogy szabadon kiléphessen ebből.
Talán ez azt jelenti, hogy mindennap aludjunk minimum nyolc órát.
Kényelmesen elfogyasszuk a reggelink.
Megfigyeljük a világot magunk körül, nini, milyen érdekes az a kitüremkedés a falon...
Félretegyük pár órára a kütyüinket.
Talán az sem lesz így olyan fontos, pontosan mennyi van még vissza. Az ember számára a legmegfoghatóbb dolog mindig éppen most van, éppen akkor, mit mond, dönt, tesz. Ezzel kell kezdenünk valamit.
Talán egyszer érteni fogjuk az „örökkét”. A „mindiget”. Az időt.
Addig is.

Most van. 



2017. április 26., szerda

Prüntyő jósnő kalandjai

Minden egy igazán meghitt, lucskos, esős, hideg, havas áprilisi vasárnap délelőtt kezdődött. Amikor is eldöntöttem, hogy aznap délig fogok aludni. Természetesen a szemeim reggel kilenckor kipattantak, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, én pedig próbáltam mozdulatlanul szenvedni egy helyben, hogy ne zavarjam drága páromat csendes hortyogásában.
Bezzeg neki jó az alvókája.
Fél óráig bírtam nyugodtan, mindenféle fantáziaképekkel szórakoztatva cselekvésre éhes agyamat, de miután már harmadjára vettem végig, hogy aznap éjjel álmomban hogyan szöktem meg egy szuper titkos laboratóriumból, ellopva valami igazán káros, és mutáns vírus ellenszerét, rájöttem, hogy tennem kell valamit.
Kedves párom Prüntyő (nevezzük így ezentúl) vesztére felém fordította jobb arcocskáját, én pedig vérszemet kaptam megpillantván tökéletes orrhegyét. Vajon szereti, ha megnyalják?
Hát nem szerette. Nem hogy nem szerette, el is fordult, és lenyúlta a galád az összes takarót, amivel egészen eddig stabilizáltam hőháztartásomat, ezáltal egyéb problémákat is generálva nekem az unalmon kívül.
Végülis, lementem boltba, persze Prüntyő további zaklatása nélkül, végigverekedtem magam a hatvan méteres távon, megbirkózva az orkánnal és az eltévedt mínuszokkal, amikor is, jött az ötlet. 

Felfegyverkezve megfelelő mennyiségű Mizo kakaóval visszatértem a főhadiszállásra, és az addigra fel, illetve elcsigázott Prüntyőnek felvázoltam a tervet.
        Jósolj nekem!
Tudni kell róla, hogy egy hosszú hajú, tagbaszakadt, vékony, szakállas rocker. Ezért is lepődtem meg rajta, mikor elintézte az egészet egy „tégedmármegintmegrágcsáltegykecskeálmodban” pillantással, és beleegyezően bólintott.
Javában keverte, kutyulta a kártyákat, húzatott velem, kirakta a négy sort, és éppen próbálta megtudni, hogy mire tegyen, de annyira elbambultam duplalyukas zokniján, hogy csak hosszú percek elteltével kapott választ.
Az áprilisi hó jótékony hatásai érződtek Prüntyőcske hozzáállásán, mikor nekifogott a magyarázkodásnak.
Először elmondta, hogy melyik lapon mi volt, és ez szerinte mit jelent. Kiropogtatta méteres ujjait, majd komoly tekintettel ömlesztette rám a tényeket: „A hűségen volt a bíró, fogalmam sincs, mit jelent, talán el kell döntened, hűséges leszel-e. A szerelmen volt a hamisság – rám pislogott, és faarccal megkérdezte: még hazudsz is? A látogatáson volt a házasság, szóval meglátogat a férjed, a szerelmes nőn az örvendezés, úgyhogy örülni fogsz neki. Az állandóságon volt a betegség – megint rám pillantott vigyorogva – hát ez stimmel, a szerencsén az özvegy, a levélen az utazás, a halálon a szerető.
Elhallgatott, láttam, ahogy rángatózik a szája széle. Bíztattam, mondjad, add neki, tudni akarom a jövőmet.
Megforgatta a szemét, csinált egy műsóhajt, és elhadarta: Tehát kapsz egy levelet, elutazunk, a szeretőd megmurdál, te egy szerencsés özvegyasszony leszel, és hát ez egy beteg dolog.
Komolyan, ha én látnám így a dolgok közötti összefüggéseket, sokkal egyszerűbb lenne az életem…




De itt még nem ért véget a történet, mert mi már annyira bele voltunk ártva a cigánykártya rejtelmeibe, hogy Prüntyő karöltve duplalyukas zoknijával, eldöntötte, kiszámolgatja nekem a lapokat hetesével.
A sztori kezdete egészen hasonló volt az előzőhöz:
Eldöntöd hűséges leszel-e, jön egy üzenet egy váratlan örömről, még reménykedsz is benne, hiszen a levél a szeretőddel kapcsolatos. Vágyakozol is, de mire, csak nem a szeretődre? Hát ez itt a szerelem – bökött a kártyára – úgyhogy, igen. Ráadásul állandóan.
A következő kártyán lévő épület kicsit megzavarta, összevont szemöldökkel próbálta belehelyezni a kontextusba, végül a következőt sütötte ki belőle: Kell egy ház. Gyakran akarsz utazgatni, így sok lesz az adósságod, és jól elveszíted a házat. Aztán a fejedbe szökken egy gondolat. Hopsza, vajon miről? Naná, hogy arról, hogy szerelmes vagy – kikerekedtek a szemei, lenyelte a röhögést, és folytatta – …egy öregasszonyba. És ez elszomorít egy katonatisztet. Amin te jó sokat bosszankodsz: szegény szomorú katonatiszt – biggyesztette le a száját. – Ezután ellopják az egészségedet. Hogy ki? A halál. Hát ez bukta.
Valamikor itt kezdett látszódni rajtam, hogy szívesen megverném egy párnával, úgyhogy szegény ártatlan Prüntyő gyilkos pillantásommal kísérve próbálta menteni a helyzetet: Azért előtte kapsz egy ajándékot egy szerencsétlenség formájában, de örülni fogsz neki. Csak utána jön a pap... Mivel itt egy özvegy férfi, valszeg újraházasodsz, mielőtt meghalsz, de jó sok pénzed volt, úgyhogy megörökli. Miután felkerültél a mennybe, mindig féltékenykedsz a házasokra, az okát inkább ne firtassuk. Életed során voltak ellenségeid is, akik levelet kapnak arról, hogy nincs pénzük. Há! Ezért voltak az ellenségeid, te gazdag vagy, ők nem. Ennek tetejébe rájönnek, hogy csak megrendezted a halálod, méghozzá úgy, hogy meglátogatod őket. Tiszta Monte Cristo. Szerencsésen jössz ki a dologból, mert lesz egy gyereked. És vége – mosolygott rám angyalian.
Pár pillanatig pislogtam törökülésben, csak én és a gondolataim, aztán röhögve, párom aggódó tekintetével kísérve leheveredtem az ágyra.
        Mit csinálsz?
        Visszafekszem aludni. Ha ezt mind meg fogom élni, kipihentnek kell lennem.

Mint mondtam, minden egy ragyogóan szép, meghitt, lucskos, esős, havas április vasárnap reggelen kezdődött…


2017. március 13., hétfő

A futam

Elgondolkozva nézlek kicsi gombszemeimmel. Eljut vajon a tudatodig, hogy ott ülök veled szemben?
Most nem vagy egy szépség. Sőt. Egészen egyedülállóan csúnyának mondanálak. De azt nagyon jól csinálod. Úgy értem, elképesztően különlegesnek tűnsz csúnyaként. Mintha a világon semmi más dolgod nem lenne, csak utálni magad. Mindenért. Onnantól kezdve, hogy megszülettél, hogy először estél pofára egy pocsolyában, és ahogy ott ülsz abban a rikító zöld fotelben, tehetetlenségedben hempergőzve.
Hirtelen rám nézel, és megkérdezed, melyik a kedvenc filmem. Nyelek egyet. Most jól kell válaszolnom. Különben, ki tudja, talán örökre csúnya maradsz.


A futam – vonok vállat, mintha nem számítana, pedig ezen áll, vagy bukik minden.
Melyik film az?
Nem rémlik? Hát tudod, az agaras.
Az agaras?
Igen, amikor rohangálnak körbe-körbe.
Úgy nézel rám, mintha szórakoznék veled, úgyhogy lassan elkezdem.
Mielőtt elindul a verseny, felhergelik a kutyákat. Pontosabban felhergelik azok egymást. Be vannak zárva kis boxokba, mindenféle szag, illat, zaj közé, elképzelni sem tudják, mi várja őket a rácson kívül. Akad halálra rémült, van itt dühös, ölésre kész, gyáva, gyors, beteg, zaklatott, bátor, eszeveszett, aztán elhangzik a jelzés, kirobbannak a pályára, és elindul a hajrá.
Futnak a nyúl után.
Persze, a nyúl után futnak, de nem ez a lényeg.
Hát mi?
Tudod mi a közös ezekben a kutyákban?
Mind agarak.
Igen, és tudod, miért nem marad egy sem a boxban?
Nem.
Mind félnek.
Én vagyok a nyúl – nevetsz fel gúnyosan, és én veszítek a határozottságomból.
Te is kutya vagy – rázom meg a fejem óvatosan.
Aztán miért?
Mert a nyúl nem létezik.  
Kicsit még hitetlenkedsz, de látom, hogy elbizonytalanodtál.
Akkor hát mi a lényeg? A félelem?
A lényeg a futás.
A futás.
Megrázod a fejed, megforgatod a szemeid, majd felpattansz a fotelből, de még látom az elsuhanó mosoly árnyékát az arcodon. Megkönnyebbülök. Tudod, te még csúnyán is szép vagy.
Hova mész?
Kinyitod az ajtót, rám nézel, elhúzod a szád, és megszólalsz:

Futni.


2017. január 27., péntek

A veronai buszbalesetben elhunyt fiatalok emlékére

"Akárhova is megyek, amikor mennem kell, remélem, hogy békés és nyugodt hely lesz. Remélem, hogy van ott víz, és vannak színek. Remélem, olyan helyre kerülök, ami emlékeztetni fog az életem minden boldog pillanatára."


(B. N. Toler)

2017. január 12., csütörtök

A kávé

Félhomály, egy csendes kis kávézó eldugva az alagsorban, ahova csak végső elkeseredésében megy az ember, ha nincs pénze Starbucksra, vagy valami elit helyre, ide ülnek be nyüszíteni. Vagy rötyögni. Vagy csak úgy meginni egy kávét. Néha engem is.
Kávéként érdekes életet futottam be eddig, és nem igazán van megállás. Onnantól kezdve, hogy a jemeni papocskák elkezdtek maguknak főzögetni, mondhatni, folyamatos testcserében élek. Tudom, elég groteszk, hogy csak úgy kifolyok egy kávéfőzőből, és arról nyomatom neked a dumát, hogy tulajdonképpen legalább életedben egyszer már lehet, hogy megittál… Jajj, ne légyszi, ne kezdj el parázni! Ne, figyelj, ez egy teljesen normális folyamat, ha kávé vagy, előbb utóbb legurítanak és… mi? Ne! Ne, tedd, dehogyis gyilkosság, hallod teljesen oké, haver, lélegezz… Úgy. Beszív, kifúj, beszív… Most meg mit csinálsz? Hé, teljesen elmentek otthonról? Ne! Várj! Ne! Csak a lefolyót neeeee…!

Valahogy így nézett ki, mikor legutóbb megpróbáltam bemutatkozni valakinek. Igaz, lehet azért ez volt a reakciója, mert reggel hétre ért haza tizenkétórázásból.
Szóval. Asztal, csésze, én meg te. Úgy néz ki, most elkerülöm a halálos véget, mert vagy annyira süsü vagy, hogy fel se fogod, hogy a kávéddal dumálsz, vagy egyszerűen csak nincs más dolgod, és végighallgatsz.
Tudod, az a legkirályabb, amikor megszületek. Úgy napjában hetvenszer, és az utolsó pár mindig unalmas már egy kicsit, de nézd a jó oldalát, ezek a kis muszklik arról árulkodnak, hogy nagyon is hasznos formában maradni, főleg ha ennyi testbe kell belebújnom, és most nem csak az aktuális típusomról beszélek. Akarod látni a deltámat is? Mi? Jó akkor nem, ha neked is van…

Szóval mindig megragadom a pillanatot, hogy jól kinyújtózkodjak. Sosem lehet tudni, hogy a következő alkalommal mennyi ideig fog tartani az ücsörgésem. Van, amikor elfelejtenek egy éjszakára, vagy az első, és az utolsó amit látok aktuális életemben az egy torok, és pislogni sincs időm, hogy egérutat nyerjek. Na persze, nincs mindig kedvem sokat időzni, így egyszerűen… mi az, hogy csak blöffölök? Beledőljek az öledbe kis köpcös?! Nem szükséges? Jó, akkor folytatnám…
Tekintve, hogy körülbelül az XVI. század óta létezem, elég sok mindenen mentem keresztül… olyan évszázados titkok, csodák, és rejtélyek ismerője vagyok, amikről te még csak nem is álmodnál… ha a kétlábúk hajlandóak lennének leállni velem egy hosszabb eszmecserére, képes lennék megváltani a világot… Képzeld csak el, az első kávé, aki Nobel békedíjat kapott… most meg mit röhögsz? Komolytalan suttyó…
Szóval összefoglalóan eljutottunk odáig, hogy a kávék a nap bármelyik percében testcseréken, egyfajta gyorsított lélekvándorláson mennek keresztül, és emlékezetük tökéletes. Hogy voltam-e híres emberekkel? Ez nem evidens? Ezt most komolyan megkérdezted? Mondd csak, talán tollas a hátam?
Nem akarok kérkedni vele, hány Broadway darabban szerepeltem, arról nem is beszélve, hogy a filmek elengedhetetlen csillaga vagyok… Igaz, a cigi néha beelőz, de csak azért, mert engedem.
Melyik testem a befutó? Hát ez természetesen a helyzettől függ. Ha igazán a külcsínre megyek, latte machiató szeretek lenni, ezt általában a fiatalok fogyasztják, könnyű társaság, könnyű tájékozódást nyújtanak az átlagos mindennapokról. A második abszolút testem az erős fekete. Ezt mindig okos emberek isszák. Vagy inkább tapasztaltak. Mindegy, a lényeg azt, hogy annyi információt szedek ki belőlük, amennyit csak akarok, ráadásul különböző rétegekben, ugyanis a gyári munkástól elkezdve, az egyetemistákig, és a proffokig én vagyok a létfenntartó erő. Persze volt már olyan, hogy láttam a kis hullákon, hogy végelgyengülésben halnak meg, ha tovább maradnak fent, és néha kivonom magamból a koffeint, így kénytelenek aludni. Magam vagyok a tündér keresztanya, nem igaz?
Hogy kik voltak az abszolút kedvenceim? Annyira vártam, hogy végre elhagyja a szádat egy értelmes gondolat. Mi? Hogyha tovább bunkózok, kiöntesz? Jó, jó, visszafogom magam, csak tudod ez mai világ… mindig nehéz eltalálni a megfelelő stílust. Remélem nem törtem össze a kis lelkedet… jó befejeztem…
Szóval Voltaire. Na ő egy állat volt, öregapám, majdnem huszonnégy órában nyomta néha a melót, és én mindig ott csücsültem mellette, lökve neki a sugallatot, ha érted mire célzok… a Candide-ot tulajdonképpen közösen írtuk. Na persze, gyakran félreértett. Fogalmam sincs, honnan szedte, hogy vágjanak le Kunigunda fenekéből egy darabot, úgyhogy a publikálásnál nem is adtam a mű mellé a nevem.
Szegény Balzac is próbálkozott hasonlókkal, de sajnos nem értettük meg egymást, és így csak fele annyi időt töltöttünk együtt, mint Voltaire-rel. Hiába próbáltam elmagyarázni neki, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetetni, szokjon át inkább a teára, de hát nem akart hallgatni rám.
Aztán Napóleon. Imádtam a kiskrapekot, ahogy ott pattog abban a mókás kis sisakban… micsoda szenvedély lakott abban az ipsében… Leigázta a fél világot, aztán tessék, milyen csúfos véget ért. Na persze ezt a természetének köszönhette, én meg akkor még ifjú voltam, és csak még inkább feltüzeltem… igazán megbecsült engem, mintha a hercegnője lennék, Szent Helénának hívott… Igen, igen, ez egy érzékeny pont, de ne aggódj, nem okolom magamat a halála miatt… Így is, úgy is bekövetkezett volna. De legalább pontosan tudom, hogy törhetek világuralomra.

Tudod, kávénak lenni nem mindig jelent egyet a boldogsággal. Percenként folyok át olyan háztartásokon, ahol napi számba megy az ordibálás, veszekedés, sírás, és olyan kultúrákon, ahol megszokott a talio elv…
Hogy mi a legrosszabb, és egyben a legjobb? Ha egy magányos ember kávézik. Ilyenkor igazán boldog vagyok, hogy az lehetek ami, hiszen az élet fájdalmában szenvedőnek nincs másra szüksége, csak egy társra. Nem győzhetem meg róla, hogy nincs egyedül, hogy nem kövér, vagy hogy jól cselekedett. Nem adhatok mellé egy testet, aki átöleli, és megnyugtatja, hiszen olyan pillanatnyi az életem, mint egy másodperc. Helyette felkínálhatom neki a lelkem.
Szóval öregem, ha máskor is szeretnél dumálni, csak ugorj le egy italra. Ez a kis pince a kedvenc helyem, olyan feelingje van, mint a kínai császár palotájának, egészen otthonérzésem támad tőle. Mert tudod, erről kell, szóljon egy kávé élete. Hogy meghittséget tudjon nyújtani másoknak.
Most pedig, igyál meg. Igen, nem viccelek, emeld meg azt a dagadt mancsodat, és öblítsd le azt a sós kekszet, amit itt teasüteménynek titulálnak. Jesszus, de tutyimutyi vagy, nálad még egy négyfejű csiga is határozottabb…
Úgy, ez az. Nem, ne aggódj, egyáltalán nem fog fájni, ha lenyelsz… Ah, de büdös a szád… Na, pá, haver!
Szerző megjegyzése: az illusztrációk saját készítésűek.


2016. november 11., péntek

Hennák


Októberben elvégeztem egy gyorstalpaló henna tanfolyamot, és rögvest neki is láttam a gyakorlásnak. 

Az első áldozatokra a családomban akadtam rá. A tesóim, és édesanyám minden bizalmukat belém vetve, élő vászonként vetették elém magukat. Íme az eredmények. :)










Az első hennát magamnak készítettem: 




Legutóbb készültek: