2018. július 22., vasárnap

Csacsi öreg Oszink


Lassan haladtam át az udvaron sötétben tapogatózva a lábammal. Emlékszem, az ajtónk kicsit szorult, én pedig próbáltam a lehető legfinomabban kinyitni várva, hogy meghallom a lábtörlő felől a nehézkes nyögést. De minden igyekezetem felesleges volt. Mert semmi és senki nem tartózkodott az udvaron, akire rátaposhattam volna, a lábtörlőn meg még kevésbé. Mert többé már nem volt köztünk.

Nem ma ment el. Még múlt hét elején. Nem gyorsan, hirtelen, kiszámíthatóan. Cammogva, öregesen.
Tizenhárom év. Akárhogy is nézzük, az rengeteg egy kutyának.
Róbert Gidának csacsi öreg medvéje volt. Hát nekünk csacsi öreg kutyánk.
Oszi okos volt. Persze csak a maga módján. De mindenképpen jó kutya. Bár soha nem értettem, hogyan is lehetne egy kutya rossz. Szóval okos, jó kutya, és igazi egyéniség.




Az érkezése azon családi terveink közé tartozik, ami, hát valljuk be, nem volt betervezve. De Oszi ugyanúgy illet hozzánk, mint az összes többi jövevény, akit valaha befogadtunk. Mint minden állatunk, ő is talált magának egy meglehetősen sajátságos hobbit. Az elején még vakondvadász volt, igaz, soha nem fogott egyet sem. Hamar át is igazolt önjelölt szabónak, azon belül is gomb leszedésre, és cipzár lefejtésre specializálódva. Erről azonban már nem mondott le, és ha az ember nem figyelt, pár mosás után arra eszmélt, hogy jelentősen megfogyatkozott átalakítatlan ruhadarabjainak száma.

Fontos feladatának érezte, hogy mindig elegáns legyen, így gyakorta magára öltötte apa kiszuperált ingeit. Igaz, utána nem tudta levenni őket, de ez nem kifejezetten vette el a kedvét az öltözködéstől. Szüksége is volt méltóságra, ugyanis nem tűrte sem az égdörgést, sem a tűzijátékot. Ha kellett egész éjjel az udvar közepén ugatott, hóban-fagyban, szakadó esőben, amíg kellően meg nem félemlítette a vihart, hogy más földjére záporozzon.

Azt hiszem, a hangjára is rettentően büszke lehetett. Sajátos orgánuma leginkább a bölömbika-majom-tehén-kiskutya-fűnyíró elegyére emlékeztetett, hajnalig tartó koncertjein pedig mindig állva tapsolt a közönség.

De amit Oszi a legfontosabbnak tartott, az az volt, hogy imádjon minket, és mindent, ami őt körbeveszi. Soha egyetlen-egyszer sem láttam odaadó rajongáson, feltétlen szereteten kívül a barna szempárban más érzelmet. Sem félelmet, se dühöt, sem bizonytalanságot. Onnantól kezdve, hogy a menhelyről megérkezve nyolc hetesen kiengedtük az autóból, egészen a legvégéig, azon igyekezett, hogy mindenkinek a legtöbb puszit és pacsit ossza ki.

Hamar belassult. Sajnos betegségei miatt nem volt sokáig fiatal. Komótossá vált, egy idő után képes volt eltévedni a saját udvarunkban is. Egyszer véletlenül világgá ment. Nem vett fel többet ingeket, nem szedett szét ruhákat, ideje nagy részében pihent és napozott. De egyvalami nem változott. Nem mehettél el mellette pacsi nélkül.
A legvégén már alig tudott állni. A gerince legyengült, hátsó végtagjai már nem bírták a saját súlyát. Emlékszem, ugyanígy este botorkáltam egyik helyiségből a másikba, ő pedig a házából dülöngélt az ajtóm felé. Félúton találkoztunk, megvakartam a füle tövét, és kikerültem. Oszi méltatlankodva ásított, és addig emelgette a jobb mancsát, amíg meg nem ráztam. Minden porcikája remegett az erőfeszítéstől, hogy három lábon tartsa magát, de újra és újra megpróbálta. Nem engedett el pacsi nélkül.
De most már elment. És én még mindig attól félek, hogy a sötétben véletlenül rálépek szegényre. Ugyanúgy tapogatózom minden este valahányszor csak úton vagyok.

Az ember soha nem úgy kel fel reggel, hogy tudja, ez lesz valakivel az első, vagy az utolsó kézfogása. Soha nem mélyedünk el igazán a kettő közötti időben, amíg az véget nem ér. Persze utána már mindegy. Megfogadjuk, hogy legközelebb jobban fogunk figyelni. Jobban megértjük majd a másikat. Jobban szeretjük majd magunkat, egymást, a családot, a barátokat, mindent. Majd a következőnél. De mindig túl sok a következő.

Ha valamit Oszi megtanított nekünk az az, hogy soha nincs késő még egy pacsira.
Talán így van ez a kézfogásokkal is.

Az biztos, hogy okos kutya volt. Okos, jó kutya. Egy igazi egyéniség. 





2018. április 24., kedd

Egyenesen előre


Van, amikor úgy érzed, beomlik alattad a föld. De nem zuhansz le. Várod az ütközést. A végét. A pillanatot, hogy megtudd, jól csináltad-e. De nem jön. Beleragadva lebegsz a légüres térben, és fogalmad sincs róla, mióta tart ez az állapot. Vajon mikor vallottál kudarcot? Vezet ez a semmi valahová, vagy ismétli önmagát?
Embereket látsz. Sorsokat magad körül. A boldogtalant sajnálod, a boldogot irigyled. Téged vajon sajnálnak, vagy irigyelnek? Mindegy is, hiszen mindenből csak a végeredményt tapasztalják. Senki nem hallja az önpusztító fásultságot a szemedben, és senki sem válaszol éjjeli elfojtott, néma sikolyodra. Mert nem tudnak róla. Ahogy te sem az övékéről.





Jól figyelj rám! Addig fogsz itt sodródni, amíg egyszer csak azt veszed észre, hogy letelt az idő. De ne kapkodj! Nem kell sietned. Elég, ha minden nap araszolsz egy lépést. Szigorúan előre. Erre nincs felületi kezelés, és nem lehet tövestül kitépni. Maradj. Vagy menj.

Egyenesen.
Előre.





2018. április 18., szerda

Altató

Azt mondod, madár vagy? 
Persze, kissé kezdő, még szárnyaszegett, 
Hogy is tudhatnád magad,
Még sosem bírtad izzadva az eget.

Ülj le, jól van, meghallgatlak, 
Van időnk épp lehelletnyi.
Jaj, lejárt a pillanat!
Na, így fogsz te is elveszni.






Mit félsz, térkép nélkül is volt világ,
Ez épp egy jó kezdet.
Kolombusz felfedezte Amerikát,
A véletlen nem nagy művelet.

Vagy várj, kuckózd csak be magad, 
Itt a kályha, hetven fok meleg.
Miért épít fészket, ki örök gyermek marad,
Ha várják a fellegek? 

De ugyan,
Repülj csak el, hiszen madár vagy.
Persze, kissé kezdő, még szárnyaszegett.
Menj, tudd meg magad,
Milyen is bírni a lelkedet!









2018. április 10., kedd

Vakrandi


A sors meg én jó haverok vagyunk. Ma hajnal óta teljesen biztos vagyok benne, amikor is megpróbáltam végigolvasni a megboldogult Luther Márton fiatalkorának mély pszichológia elemzését. Már napok óta várom a jelet, hogy az élet tudassa velem, milyen irányba óhajt taszigálni, szóval mint minden jó szentimentalista álmodozó, még a büdös bogarak repülési ívéből is messzemenő következtetéseket vonok le. Luther lelkének boncolgatása két dologra ébresztett rá: az egész Reformáció egy gyerekkori traumájának köszönhető, valamint jómagam is neurotikus személyiség lettem, valahol a harmincadik oldal környékén.
Ennek tudatában, keresztültrappoltam a buszpályaudvaron, ahol belefutottam életem első vakrandijába egy automata ajtóval. Hamar kiderült, hogy hosszútávon nem működne a dolog, tekintve, hogy az ő mozgástere túlságosan kötött. Sebaj. Egy barátom azzal vigasztalt, hogy ahol bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik. Most mondjátok, hogy nincs igaza.
A nap további részében az összes kreativitásomat egy sárkány öltönyvásárlásába öltem, és csak akkor pilláztam fel, mikor az előadónk bejelentette, hogy sorsvetés következik.





Előző este megszállott útkeresésem hatására kártyát terítettem, de a halálomon kívül semmi sem vált biztossá, úgyhogy ezúttal udvariasan elhátráltam a lehetőség elől, egészen a könyvtárig, Arany János Visszatekintés című versét elemezgetni.
Hét óra magasságában gondoltam, eme tartalmas nap után hazamegyek, beletörődötten elnyammogom magányomban a sült krumplimat, de szerény hajlékomba visszatérve döbbenten konstatáltam, hogy azt már elfogyasztotta a mókás kedvű Fortuna.
Pár pillanatig gondban volt, mégis hogy szólítsam, hiszen mégsem hívhatom a „Szerencse Istenasszonyának”, ha már betört hozzám, és elpusztította a vacsorámat.
- Mit tehetek érted? - kérdeztem végül.

Na persze egész listája volt róla, mi kell neki: kisnyúl, betadin, arcpakolás, a Hold az égről, meg a Kiskakas gyémánt félkrajcárja. Mikor közöltem vele, hogy sajnos egyikkel sem rendelkezem, fújtatva felállt, és távozott azon a kétcentis lyukon, amit a macskám csinált a szúnyoghálóra.
Ekkor hirtelen belém hasított a felismerés.
Már tudtam, mit akar tőlem az élet.

Hogy aludjam ki magam.





2018. március 21., szerda

Üveghegyen innen, avagy speciális személyiségfejlesztő gyakorlatok, meg a nyulak


Történt egyszer, hogy az én fantasztikus húgom hazajött az iskolából. Megvan ez a rossz szokása, akárhogy próbáljuk kinevelni belőle, mindig időben érkezik.
Szóval megint besomfordált az ajtón, tudniillik, ő szert somfordálni, és nagy lelkesen elmesélte, mit csinált addig, amíg be nem dugta a középső lábujját a küszöbön.
Nem elhanyagolható tény, hogy ő egy alternatív középiskolába jár, ahol az első évben a diákok nem tanulnak, hanem egy személyiségfejlesztő tréningen vesznek részt. Eddig is csináltak egy csomó dolgot. Például sétáltak, filmeztek, kitalálták, hogy strandolni fognak, elfelejtettek osztani, már kiválóan takarítanak, illetve saját, okleves lebegés menedzserük van.
Szóval ebben az alternatív iskolában ezúttal azt az alternatív „személyiségfejlesztő” jelzővel felcímkézett feladatot kapták, hogy meséljék el, hogyan találkoztak a szüleik.
Mivel a húgom empátiája olyan túlfejletté vált az utóbbi időben, hogy tudta, nem szabad ilyen kaliberű államtitkokat megosztania, hiszen mindenki aki tud róla, vérrel fizet. Na hát a húgom nem szereti, ha valami vérzik, ezért bölcsen hallgatott. Éppen ezért, mindenki, akit gyötör a kíváncsiság, a szüleink megismerkedésének történetét illetően, számoljon azzal, hogyha tovább olvas, meg kell, hogy öljem…

Tehát. Hogyan is fonódott össze az én drága szüleim élete? Ahhoz, hogy összefüggésében lássuk a történetet, kezdjük mindent a legelején.
Krisztus születése előtt ötezer környékén, édesanyám egy jóravaló, ártatlan, tisztességes szovjet kémként dolgozott a Trójai falóban. A titkosszolgálat az évezred dobására készült, ugyanis örök riválisuk, a Zöldszemű Háromlábú Bekilefelmegátrászétösszevissza nevezetű földönbelüli tagokból álló csoport óvatlanul felfedte világuralmi pozíciójának alappillérét. A nyúllegeltetés nemzetközileg kiterjedt űzése volt ez. Ebből finanszírozták az évek óta tartó diktatórikus világuralomra törésüket.
Kicsit nehézkesen hittem el, mikor anyám először mesélte, milyen régóta küszködtek ennek a különös szervezetnek a felszámolásán, nem is értettem, miért van ekkora gazdasági potenciál a nyulambulam üzletben, de szerencsére voltam abban a pozícióban, hogy mély betekintést nyerhessek a dolgok velejébe.
Ha most belemennék a tapsifüles-ipar legmélyébe, kénytelenek volnánk homokozólapáttal kapargatni a Marianna-árok alját, úgyhogy a legjobb, ha elhiszitek nekem, hogy Krisztus születése előtt ötezerben bizony a nyúllegeltetésben volt minden lehetőség. Aki ezt ki tudta aknázni, annak nem kopott fel az álla, sőt iszonyú hatalmat tarthatott a kezében.
Na már most. Az egész nyulas üzlet a Zöldszemű Háromlábú Bekilefelmegátrászétösszevissza kezében összpontosult, tulajdonképpen, ők irányították az egészet, ők mondták meg mikor, ki, mennyit, hol és hogyan legeltethet. Mondanom sem kell, az ilyen monopolhelyzet micsoda korrupciót szül, nem csoda, hogy a szovjet titkosszolgálat úgy megörült, hogy végre fény derült a titokra.
Kész volt a terv. Ki kell billentetni a Zöldszemű Háromlábú Bekilefelmegátrászétösszevisszát a nyúlüzletből.

Kifejezetten megalapozott dőreségre vallott volna, ha azonnal egyenest nekiszaladnak a zsarnokoskodóknak, sokkal egyszerűbbnek tűnt hatszor körbejárni, és tizenkétféle kerülő úton, észrevétlenül beosonni a színfalak mögé, és belülről felemészteni a nyúlgazdaságot.
Anyám a Trójai falóban volt admirális, kitűnően értett az álcázáshoz, nem csoda, hogy alig két perce ácsorogtak a Zöldszemű Háromlábú Bekilefelmegátrászétösszevissza kapuja előtt, szinte azonnal be is vontatták a kedves ajándékot az udvarukba.
Anyám kifinomult diplomatikus érzékének köszönhetően azonnal beépült a cégbe, és rögvest meglátta a kiskaput, ami csődbe vihette az egész nyúllegeltetést világszerte. Hamar rájött, hogy az emberekkel nem nagyon lehet mit kezdeni egy ilyen helyzetben, hiszen csak úgy vannak. De a nyulak! Na azok vannak csak igazán! Annyian méghozzá, olyan töménytelen mennyiségű nyúl árasztotta el a Földbolygót, hogy szinte bizonyos volt, hogy nem tudják betartani a legelési szabályzatot, mint például, hogy „legelés volt tegnap, lesz holnap, de ma sosincs”.
A nyulakat feljelentették törvénysértés miatt, így mivel a hosszúfülűek kikényszerültek a szakmából, a nyúllegeltetés is megszűnt. A nyulak még csak-csak megoldották valahogy az életet, összeálltak bűvészekkel, kisállat kereskedésbe költöztek, sőt még olyan neves filmsztárok is kerültek ki közölük, mint a Kockásfülű Nyúl.
Nem úgy a Zöldszemű Háromlábú Bekilefelmegátrászétösszevissza. Szép gyorsan csődbe mentek, eltűntek a világuralmi színtérről, nevüket csak pár megkopott egyiptomi hieroglifa őrzi.




Az ám. A szovjet titkosszolgálat anyámnak köszönhetően győzedelmeskedett. Már csak arról nem beszéltem, hogy került a képbe apám.
Na, ő tipikus példája a türkizkék ballonkabátos, neonsárga gumicsizmás nyúllegeltető kisembereknek. Tisztességes manus volt, önálló gazda a javából, mindig betartotta a rendet, sosem kekeckedett senkivel, meg az az egy szem nyula sem, amiből fenntartotta az olimposzi villáját.
Egy nap, ahogy éppen a nyulát legeltette az Ararát hegyén, hát az fogta magát, és szándékosan szabálysértően kezdett legelni. Persze anyám ezt rögtön megtudta. Hogyne tudta volna, hiszen a titkosszolgálatnál dolgozott. Azonnal ki is szállt a helyszínre, és letartóztatta az eminens rágcsálót.
Megkezdődtek a bírósági tárgyalások, apám képviselte a védelmet, anyám a vádat, iszonyatos huzavona kerekedett az ügyből, soha ilyen sokáig bíró még nem töprengett egy nyúl bűnösségén.
Apám nagyon el volt kenődve, hiába hajtogatta az igazát, hogy mégiscsak egy nyúlról van szó, buta jószág, miért kéne húsz év letöltendőt adni neki, a bíró egyre csak ingatta a fejét. Majd hétezer év telt el, mire anyám megsajnálta az apámat, meg a szerencsétlen ugrifülest is. Mindkettőre csak rá kellett nézni, és már tudta az ember, hogy mindkettő tisztességes lélek, szándékosan még a légynek se ártanának. Ráadásul anyám titkosügynök volt, ő alapból tudott mindent mindig.
A töréspont végül akkor érkezett el, mikor Einstein feltalálta a Relativitás elméletét, így a bíró arra hivatkozva, hogy a nyúl is relatív, felmentette minden vád alól.
Anyám ezután egy ideig megfigyelés alatt tartotta apámékat, de miután megbizonyosodott róla, hogy nem lesz hasonló eset, beadta a derekát, leszerelt a szovjetektől, és titokban oda költöztek apámmal, ahol most is laknak.

A családot aranyhörcsög legeltetésből tartjuk fent.

Ugye mennyit fejlődött a személyiséged?





2018. január 26., péntek

Tánc

- Tudod, egyáltalán nem értelek. Hogy lehet, hogy pont egy olyan ember, mint ő…
- Állj ide mellém.
Kicsit vonakodva, de megtette, amit kértem. Tudta jól, mi következik, ő és én táncolni fogunk. Ezúttal zene nélkül.
Tettem egy lépést balra. Gyorsan lekövette, ugyanott képezték, ahol engem, ő is olyan, akár a szakma krémje. Légies, de markáns.
Onnantól, hogy belelendültem, nem volt megállás. Az utca üteme diktált, és az utca sosem pihen, sose merül ki, és sose esik ki a ritmusból.





Ő nem bírta sokáig. Ahogy fáradt, mozdulatai vesztettek feszességükből, és darabossá váltak.
Fújtatva rogyott a bárszékre.

- Látod? Amikor Ő meg én táncoltunk, ilyen sosem történt. Egyszerűen nem lehetett. Nem lekövette a mozdulataimat, pontosan tudta, mi a következő lépésem. Úgy olvasott belőlem, akár egy nyitott könyvből. Amíg nem találok olyat, aki utána tudja csinálni, senki nem lesz elég nekem.”


 /részlet egy magányos kéziratomból/


A képek saját készítésűek.




2018. január 9., kedd

Festinger, a sampon, meg a busz

Csodálatos napunk van ma. Az idő szép, a metró késik, a főváros forgalmas, a vizsgámnak vége…
Abban a hitben jöttem ki a teremből, hogy sikeresen magam mögé utasítottam az összes létező szociológia elmélet definícióját. Még volt hátra pár perc a többieknek, gondoltam addig megreggelizek. Éppen élvezettel csócsáltam a táskámban összenyomódott péksüteményt Festinger kognitív disszonancia elméletén merengve, amikor a következő párbeszédfoszlány tolakodott be a fejembe:
- … de be akarom fonatni a hajam…
- Az nyári viselet!
- De olyan jól néz ki, különben is, amióta így megnőtt, kezelhetetlen!
Ahogy hátrafordultam, két húszas éveiben járó fiatal lányt pillantottam meg a folyosón kihelyezett ülőgarnitúrán csevegni. A hölgy, aki a hajhosszúsága miatt panaszkodott, épp azt mutatta meg a barátnőjének, mennyit vissza kellene belőle már vágni. Sörénye épp hogy a vállát verte. Végigszántottam a kezem a saját derekamat verdeső gumbancaimon, majd nyeltem egyet, és előrefordultam.
Szóval Festinger…
- Így is borzalmas… olyan sokat kell törődni vele!
Feladtam a próbálkozást arra nézve, hogy ne hallgassam ki akaratlanul is a beszélgetést. Nekidőltem a falnak, és magam elé bámulva nyammogtam teljes átéléssel a maradék reggelimet.
- Képzeld, az is kész tortúra, hogy megmossam. Először be kell kennem egy balzsammal még szárazon, mert elveszíti a fényét, ezután ezt leöblítem, és egy speciális sampont használok, ami nem töri a hajvégeket. Utána jön még egy balzsam, hogy friss maradjon, és azt hinnéd itt már végeztem, és hajszárítás, de nem, ügyelnem kell rá, hogy még félig nedvesen befújjam egy hajápoló spraivel, különben összeesik, és nincs tartása… Csak ahhoz, hogy hajat mossak, négy -féle terméket kell használnom! Egyszerűen nem lehet máshogy.
Ez volt az a pont, ahol kis híján félrenyeltem. Kiderült, hogy huszonegy éve teljes hazugságban élek. Szegény derékig érő hajam. Szegény leminősített coopos hajsampon. Most biztos elvonulva zokognak valahol egy csendes sarokban. Sose gondoltam volna, hogy egy hajmosás ilyen sok hibalehetőséget tartogathat.
Festinger kognitív disszonancia elmélete fanyarul mosolyogva hátba veregetett: „Semmi baj, legalább a vizsgád megvan.”





Azonban a nap megpróbáltatásai itt még nem értek véget. Egyszerűen képtelen voltam szabadulni az igazságtól, akárhova fordultam, hajápoló sprayk és balzsamok figyeltek minden sarkon, mintha követtek volna, arra várva, hogy valami csendes, félreeső sikátorban rám vessék magukat, és megmossák a hajam.
Gondoltam hazamegyek.
Már jó fél órával előbb ott álltam a megállóban, hogy most az egyszer az évben legyen ülőhelyem a gyorsjáraton. Gondolataim szabadon csapongtak, a tömegben teljes biztonságban éreztem magam minden agresszív, napóleon komplexusos tisztálkodószertől.
Csakhamar begurult a fehér csodajárgány újfajta süppedős ülésekkel, és rosszul szigetelt ablakaival. Sorba álltunk, elém került egy férfi, aki számlát kért. Felálltam mögé az alsó lépcsőfokra, ahonnan éppen ráláttam a buszsofőr erősen kopaszodó kobakjára.
Milyen könnyű lehet neki. Biztosan nem vesződik sokat a hajmosással. Nem tépázzák képzeletben mindenféle illatos-omlós folyékony lötyik, kínosan ügyelve a hajtartására.
Alig hogy ezt végig gondoltam, a sor lépett egyet, én pedig ott álltam a buszsofőr tar homlokát fixírozva.
- Jó napot kívánok, egy diákjegyet szeretnék kérni… - leblokkoltam, és bambán bámultam a várakozó férfi megmaradt fürtjeit. - Hova megyek?
A buszsofőr megdöbbent. Valószínűleg nem erre számított, ráadásul nem igazán tudott segítséget nyújtani ilyen kérdésekben idegeneknek, tekintve hogy legalább ötvenhat megállón keresztül száguldozott az országban.
Hirtelen megvilágosodtam, és gyorsan kiböktem az úti célom. Mielőtt a buszvezető bepötyögte volna a jegytípust, kételkedve rám nézett:
- Biztos?
Annyira biztos volt, mint az, hogy távoltartási végzést kell kérnem a hajápolószerektől.
Festinger együtt érzően rám bandzsított, és megszorította a vállam. „Kitartás, a vizsgaidőszak még csak most kezdődött.”


Igen. Én is észrevettem...