Casting

Merengve ücsörögtem a sarokban, a lágyan duruzsoló lámpák alatt, ide-odaforgatva a kezem, ami a fényben viaszosnak hatott. Talán csak egy bábu vagyok. Egy szereplő, egy dublőr valaki más életében. Talán nem is létezem, csak kitaláltak. Fura lenne, ha egy képzeletbeli lény a saját eredetén töprengene, hiszen akkor rájönne, hogy tulajdonképpen neki nincs múltja, ha van az is csak a kerettörténet, életlen képekkel, amiből összegyúrták a fejét. Eszébe jutna, hogy nem csak a fizikai testnek van híján, hanem a léleknek is, hiszen az sem sajátja. Eljátszana a gondolattal, hogy végez magával, de hiába való lenne. Hogyan is dobhatnál el egy életet, amit sosem éltél meg?

-         - Hogy haladsz?

Murphy szürcsölve itta a teáját, lábait az egekbe vetve hintázott a székében. Rá akartam szólni, hogy hátra fog esni, és betöri a fejét, de ő a Sors, avagy a minden úgy történik ahogy történnie kell, szóval inkább csak leszúrtam, mert felhordta a latyakot az asztalra, teljesen eláztatva a kéziratomat.

-         - Úszva – válaszoltam. – Ha így folytatod, lassan szükségem lesz egy búvárfelszerelésre is.

-         - Mindig csak az irónia, kedves – vont vállat. – Az önostorozás, a tévelygés, bolyongás, felesleges körutak az elme országútján.

Elfintorodtam. Miért van az, hogy ennek az eszementnek mindig van valami bölcs mondás a tarsolyában, amit rajta kívül senki sem ért?

-        -  Hol akadtál el? – sóhajtott fel közelebb hajolva.

-         - A szereposztásnál.

-         - Mi is a probléma?

-         - A főhős még csak-csak megvan. Talán még a mestere is. De a többiek? Ki legyen a főgonosz? A barát, az ellenfél, a vetélytárs, a kiskutya?

Az orra elé toltam az összefirkált szereplőgárdát. Murphy összevont szemöldökkel vizsgálta a csuromvizes papírost, aztán rám nézett, és közölte:

-        -  Szerintem a főhős sem stimmel.

Már éppen elszántam magam, hogy a nyakába borítsam az egész asztalt mindenestül, mikor egy bátortalan hang megakadályozta a vérengzésemet.

-         - Elnézést! Maga az író?

Oldalvást sandítottam fel az alakra. Hórihorgas, kopasz, pergamenszín bőrű férfi ácsorgott előttem az ujjait ropogtatva.

-        -  Azt mondják – válaszoltam kissé bizonytalanul. – És maga?

-         - Nagyszerű – fújta ki a levegőjét, és egyszerre kisimult az arca – Csakhogy megtaláltam, szeretnék jelentkezni az árva tehenészlány szerepére, a nevem Voldemort, nagy Vé és kis…

-        -  Parancsolsz?

-       -  A főhős, tudja, a szülei meghaltak…

-       -  Nem, úgy értem, hogy te nem az én szereplőm vagy – emeltem fel a hangom, mire ő összerezzent. – És nem kifejezetten… hogy mondjam. Nincs sok hasonlóság a tehenészlány és közted.

Rowling sötét varázslója hajthatatlannak bizonyult.

-       -  Ez kérem, hatalmas tévedés – mondta. – Meg van bennem minden kecsesség és báj, ami szükséges. Nézzen csak rám!

Furcsán hunyorított, és mikor továbbra is csak némán pislogtam tovább, megmagyarázta:

-         - Ez az ártatlan tekintetem.

Gondoltam ez kész. Itt a világvége, Voldemort nagyúr szűziesen, nyeregben pattogva, marhákat terelgetve akar ringbe szállni. Gondoltam bedobom az utolsó megdönthetetlen ellenérvet, ami eszembe jutott:

-        -  Te nem is létezel.

-        -  Hát, most már tuti, hogy te leszel a főgonosz – húzta fel az orrát sértődötten, mire Murphy a csészéjébe kuncogott. – A többieknek is ezt fogod mondani?

-       -   Milyen többieknek? – hökkentem meg.

-       -   Hát akik kint várnak.

Végszóra nyílt az ajtó, és beözönlött rajta a világ legválogatottabb színészgárdája: Csipkerózsika, Batman, Johnny Depp, Micimackó, Alien, Hans a Jégvarázsból, Süsü és még sokan mások. Talán még Shakespeare is ott téblábolt valahol a tömegben. Az asztal köré gyűlve egyszerre kezdték el mondani, mit akarnak, én meg csak lestem, ahogy Darth Vader a katolikus papi székre pályázva viadalra kel Frankeinsteinel.

-        -  Most mit csináljak? – fordultam az ablakon át távozni készülő Murphyhez.

-        - Dönts! – súgta a fülembe, és már ott sem volt.

Persze a latyakját nem vitte magával.

Sétány

Nem került sor párbeszédre.

Azelőtt sosem szóltunk egymáshoz, és nem hazudok, ha azt mondom, univerzális születésem óta egyszer sem nézett rám.
Az ő szempontjából, éppen eleget látott belőlem. Kacska fogakat, amelyeket minden reggel véresre sikált. Ráncolódó szemhéjat, amire évek múltán sem tanult meg tisztességes tusvonalat húzni. Girbe-gurba göcsörtös darabokat, amiket, mint életének tartozékait kezelt, s mögöttük ott hallgattam magam is.

Nem állítom, hogy létezésem konkretizálása bármilyen irányba befolyásolta volna az indentitását. Arról, hogy mi akart lenni, kire, mikor, hol és hogyan figyelt, mindig ő dönött, még ha nem is tudott róla.
Az élet, a körülmények, a sors, Isten, a véletlenek, vagy akármiben is hiszel, sorozatosan dobálja eléd számtalan választási lehetőséggel az útvonalakat. Tulajdonképpen engem az formál, hogyan haladsz végig egy sétányon, amire rátérsz. De a végeredmény legtöbbször rejtve marad.

Nem tudom, mi késztette megállásra. Egy koszos, vizeletszagú nyilvános wc-ben voltunk, amikor hirtelen szembefordult velem, és a többszörösen egymásra vetülő tükörképe mögött tekintete találkozott az enyémmel.
Talán egy pillanat volt csupán, talán órákon át állt ott ütemesen hullámzó mellkassal.
De attól kezdve mindig megnézett. Néha erőlködnie kellett, hogy lásson, néha egy másodperc töredéke elég volt a felismeréshez.

Akkor értettem meg, hogy a darabok ugyanolyan fontosak, mint a nagy egész. Van akinek egész életében elegek lesznek a morzsák és fecnik, mert a világ legfélelmetesebb dolga megismerni azt, aki nap mint nap néz vissza ránk a tükörből. A legvérfagyasztóbb, és legcsodálatosabb a kiszámíthatatlansága. Hogy folyton változik, állandóan mocorog, és nem tudod, mi lesz, ha egyszer megszólal.

Tudod miért?

Mert képtelen hazudni.

Drága, Murphy!

- Halika!
- Ne. Csak téged ne...
Persze a láthatatlanná válás szuperképessége éppen most hagy cserben.

Murphy szemérmetlenül vigyorogva leveti magát mellém, szétterpeszkedve elfoglal egy egész sor ülést. Aztán rágyújt.
- Itt nem lehet dohányozni - sóhajtok, de a sunyi kis dög az arcomba fújja a füstöt.
- Hiányoztam? - cuppant egyet a szájával.
- Naná. Mint elefánt a porcelánboltba.
Tulajdonképpen ő meg én egész jó haverok vagyunk. Legalábbis szerinte. Számomra inkább olyan, mint az az önjelölt poloska, aki amint lefekszem aludni, minden éjjel kamikaze bevetésre indul.
- Na és hogy ityeg?

Tudod te azt pontosan...

- Nem tennéd le a lábad végre?
- Minek? - pöcköli meg az orrom hegyét.
- Mert ezt nem illik? - grimaszolok rá.
Murphy persze meg sem moccan. Nem túl meglepő, teljesen kiszámíthatatlan őrült, és általában akkor bukkan fel, ha az életed épp egyenesebe kerül.
- Játszunk - egyenesedik ki hirtelen.
- Mindjárt leszállok.
- Na és?

Már csak két megálló. Könyörgöm. Kérlek. Légyszíves...

- Csalni fogsz.
- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem - tárja szét a karját. - Mi olyan rossz a csalásban?
- Az, hogy én nem tudok? - állok fel.

Kérem vigyázzanak. Az ajtók záródnak. A Határ út következik.

- Te azt gondolod, hogy neked mindig rossz, ha én csalok? - nevet fel.

Nem. Szeretem, hogy a lehető legváratlanabb pillanatokban teszel próbára, és sosem engeded, hogy kiélvezzem a pillanatnyi helyzetemet. Ha úgy érzed, neked túl sima a vízfelület, hullámzást kavarsz. Lehetnél sportszerű. Mondjuk csak kisebb kavicsokat ejtenél le. De te egy kiberhelt meteorrajt vágsz bele minden egyes alkalommal.

Megrázom a fejem. Nem válaszolok, itt a végállomás, most van esélyem elsunnyogni előle.
Hallom, ahogy mögém lép, a fülemhez hajol, és belesúgja:

- ,,A világ legkedvesebb mondata: Tessék, ne morzsázd össze a táskád."

Döbbenten fordulnék hátra, de a tömeg kisodor a peronra.
Mikor végre megvetem a lábam, már sehol sincs. Köddé vált a hülye vigyorával, ott hagyva egy levegőbe lógó félmondattal, hogy értsem meg.

Cseszd meg, Murphy.

De azért hiányoztál.