Csacsi öreg Oszink

Lassan haladtam át az udvaron sötétben tapogatózva a lábammal. Emlékszem, az ajtónk kicsit szorult, én pedig próbáltam a lehető legfinomabban kinyitni várva, hogy meghallom a lábtörlő felől a nehézkes nyögést. De minden igyekezetem felesleges volt. Mert semmi és senki nem tartózkodott az udvaron, akire rátaposhattam volna, a lábtörlőn meg még kevésbé. Mert többé már nem volt köztünk.

Nem ma ment el. Még múlt hét elején. Nem gyorsan, hirtelen, kiszámíthatóan. Cammogva, öregesen.

Tizenhárom év. Akárhogy is nézzük, az rengeteg egy kutyának.

Róbert Gidának csacsi öreg medvéje volt. Hát nekünk csacsi öreg kutyánk.
Oszi okos volt. Persze csak a maga módján. De mindenképpen jó kutya. Bár soha nem értettem, hogyan is lehetne egy kutya rossz. Szóval okos, jó kutya, és igazi egyéniség.

Az érkezése azon családi terveink közé tartozik, ami, hát valljuk be, nem volt betervezve. De Oszi ugyanúgy illet hozzánk, mint az összes többi jövevény, akit valaha befogadtunk. Mint minden állatunk, ő is talált magának egy meglehetősen sajátságos hobbit. Az elején még vakondvadász volt, igaz, soha nem fogott egyet sem. Hamar át is igazolt önjelölt szabónak, azon belül is gomb leszedésre, és cipzár lefejtésre specializálódva. Erről azonban már nem mondott le, és ha az ember nem figyelt, pár mosás után arra eszmélt, hogy jelentősen megfogyatkozott átalakítatlan ruhadarabjainak száma.

Fontos feladatának érezte, hogy mindig elegáns legyen, így gyakorta magára öltötte apa kiszuperált ingeit. Igaz, utána nem tudta levenni őket, de ez nem kifejezetten vette el a kedvét az öltözködéstől. Szüksége is volt méltóságra, ugyanis nem tűrte sem az égdörgést, sem a tűzijátékot. Ha kellett egész éjjel az udvar közepén ugatott, hóban-fagyban, szakadó esőben, amíg kellően meg nem félemlítette a vihart, hogy más földjére záporozzon.

Azt hiszem, a hangjára is rettentően büszke lehetett. Sajátos orgánuma leginkább a bölömbika-majom-tehén-kiskutya-fűnyíró elegyére emlékeztetett, hajnalig tartó koncertjein pedig mindig állva tapsolt a közönség.

De amit Oszi a legfontosabbnak tartott, az az volt, hogy imádjon minket, és mindent, ami őt körbeveszi. Soha egyetlen-egyszer sem láttam odaadó rajongáson, feltétlen szereteten kívül a barna szempárban más érzelmet. Sem félelmet, se dühöt, sem bizonytalanságot. Onnantól kezdve, hogy a menhelyről megérkezve nyolc hetesen kiengedtük az autóból, egészen a legvégéig, azon igyekezett, hogy mindenkinek a legtöbb puszit és pacsit ossza ki.

Hamar belassult. Sajnos betegségei miatt nem volt sokáig fiatal. Komótossá vált, egy idő után képes volt eltévedni a saját udvarunkban is. Egyszer véletlenül világgá ment. Nem vett fel többet ingeket, nem szedett szét ruhákat, ideje nagy részében pihent és napozott. De egyvalami nem változott. Nem mehettél el mellette pacsi nélkül.

A legvégén már alig tudott állni. A gerince legyengült, hátsó végtagjai már nem bírták a saját súlyát. Emlékszem, ugyanígy este botorkáltam egyik helyiségből a másikba, ő pedig a házából dülöngélt az ajtóm felé. Félúton találkoztunk, megvakartam a füle tövét, és kikerültem. Oszi méltatlankodva ásított, és addig emelgette a jobb mancsát, amíg meg nem ráztam. Minden porcikája remegett az erőfeszítéstől, hogy három lábon tartsa magát, de újra és újra megpróbálta. Nem engedett el pacsi nélkül.

De most már elment. És én még mindig attól félek, hogy a sötétben véletlenül rálépek szegényre. Ugyanúgy tapogatózom minden este valahányszor csak úton vagyok.

Az ember soha nem úgy kel fel reggel, hogy tudja, ez lesz valakivel az első, vagy az utolsó kézfogása. Soha nem mélyedünk el igazán a kettő közötti időben, amíg az véget nem ér. Persze utána már mindegy. Megfogadjuk, hogy legközelebb jobban fogunk figyelni. Jobban megértjük majd a másikat. Jobban szeretjük majd magunkat, egymást, a családot, a barátokat, mindent. Majd a következőnél. De mindig túl sok a következő.

Ha valamit Oszi megtanított nekünk az az, hogy soha nincs késő még egy pacsira.

Talán így van ez a kézfogásokkal is.

Az biztos, hogy okos kutya volt. Okos, jó kutya. Egy igazi egyéniség.