Hennák

Októberben elvégeztem egy gyorstalpaló henna tanfolyamot, és rögvest neki is láttam a gyakorlásnak. 

Az első áldozatokra a családomban akadtam rá. A tesóim, és édesanyám minden bizalmukat belém vetve, élő vászonként vetették elém magukat. Íme az eredmények. :)

Az első hennát magamnak készítettem: 

Legutóbb készültek:

Elnöki ügy, avagy ,,rákháton nyulat nem űzhetsz"

Hulla csend van. Lélegzetet venni sem merünk. Belép a terembe, lehúzza a vetítőt. Tetszik a mai zene, amit előadás előtt berak. Bele is csúszik az óra kezdetébe. Várjuk, hogy nekiessen az anyagnak, de ő csak hallgat, felemeli a mutatóujját, és ellát minket a következő életigazsággal: „egy ilyen gyönyörű darabot nem lehet akárhol félbeszakítani”.

Hát ő ilyen. Milyen? Költői is, meg tanár is, erősen ritkuló hajjal, régóta van a pályán a kifogástalan zakóban, csillogó szemüveggel, el nem tudom képzelni, hogy lehet mindig ilyen tiszta, az enyémet a tokján belül összefogdossa valaki. Mindegy, ez van. Nyolc óra három perckor kezdünk, kis késéssel. Mert ő megengedi. Közben figyeli az időt. Negyedig még befuthatnak a késők. Utána becsukja az ajtót, és lángoló tekintetével üldözi ki azt, aki nyolc óra tizenhat perckor megpróbál bekommandózni a recsegő hajópadlón.

Felvezeti az anyagot. Jó napja van, igazi gyerekes rajongással magyaráz, közben derékszögbe állítja a vetítő távirányítóját a táblaszivaccsal. Kérem, ez itt a Dionüszosz kultusz alapfokon kezdőknek, itt ezt tanuljuk, itt minden erről szól. Ha álmodból felébresztenek, akkor se mondod azt többet, hogy Dionüszosz CSAK a bor istene, és legalább négy különböző névvel tudod illetni, különben megjelenik a tanár úr, és a Zeusztól kölcsönzött villámokkal csap agyon. Szép halál.

Szóval kiteríti az újságot, végre talált egy kortárs vonatkozást a témával kapcsolatban. Belefog. Alig három versszakig jut, már éppen kezdődne a részlet, hogy a bakhánsnők hogyan téptek darabokra egy idilli hegyen valakit, mikor egy balga halandó lapoz a füzetében.

Ne te, ne! – sikoltaná a fél csoport, de nem teszi, mert akkor bizony kitör a harmadik véhá. „Szó bennszakad, hang fennakad” és a tanár úr vérben forgó szemekkel félredobja az újságot, és minden dühét egy mondatba sűríti: Ha maga ilyenkor lapozni tud… akkor én nem vagyok idevaló. Vagy maga nem az.

„Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat…” hiszen az első órán közölte, nincs tüsszentés, prüszkölés, köhögés, orrfújás, tolldobálás, laptop, hangfelvétel, zaj, susmus, és legfőképpen ivás nincs, csak ha külön engedélyt kapunk rá. Ha meg felolvas, hát különösen hallgass.

Folytatja az órát, sose tudjuk meg a véres részleteket, nem szavalja hát el a kortárst. Szegény kortárs. Bűnhődjön ő is.

Elgondolkodok. Kedvelem? Nem? Félek tőle? Nem-e? Hát attól függ, mitől, tőle. A hangulatától. Néha kenyérre lehet kenni, akkor úgy érzem, hogy most azonnal megtanulok ógörögül és latinul, hogy mindent eredetiben olvassak. Máskor meg olyan, mint egy fúria, és akkor azt gondolom, hogy nincs az az isten, akinek a kedvéért megtanulnék két holtnyelvet.

Na, ez ilyen. Milyen? Hát ő ilyen. Rossz napja van mégis. Vagy nem is. Megint ellát minket egy jó tanáccsal: „egy tisztes író magát tartja rabszolgaságban”. Hogy ez alatt azt érti-e, amit én levontam következtetésként, abban nem vagyok biztos, de nem is baj.

Egy ideje gyűjtöm a felém intézett jó tanácsokat, teljesen mindegy, honnan jönnek, aztán magam elnökeként ítélkezek, mi az, amit honosítok. Például, ma hajnalban Csáktornyai Mátyás „Gróbián” című művét tanulmányoztam. A számtalan elmés, egyenes következtetés közül a következő szippantotta be teljesen az agyam, és egészen ebédidőig le se cuppant róla. „Rákháton nyulat nem űzhetsz”.

Félbeszakít a hangja, észreveszem, hogy már egy oldalt jegyzeteltem. Jé, kikapcsolt a laptopja. Ő is megzavarodott, mi is, itt a kuncogás ideje. Mintha egy másik órán lennénk, mint az előbb. Megpróbálom elképzelni hosszú hajjal, de arra jutok, hogy ő kezdetektől fogva ilyen volt, zakóban, szemüveggel, egyenes háttal, Dionüszosszal, és valószínűleg sosem lovagolt meg rákokat.

A másik tanács múltkorról, mikor majdnem elmentünk bowlingozni, de aztán mégsem, mert biliárdoztunk. Engem nem zavart, kerek, gömbölyű, lökni kell, gurul, játék, hát csináljuk. Aztán kiderült, hogy sokkal nehezebb megkülönböztetni a csíkost, meg a telit, a fehéret, meg a feketét, mint ránézésre gondoltam volna. Barátaim persze különféle instrukciókkal láttak el, hogy legalább egyszer azt csináljam, amit kell, aztán a barátnőm bekiabálta, hogy „LÉGY A GOLYÓ!” és onnantól kezdve már minden mindegy volt. Bár ő ilyen. Legutóbb elvágtam az ujjamat, és miután szakértő szemmel elemezte a helyzetet, azt az orvosi javaslatot adta, hogy tegyek rá valamit, de inkább ne az asztalt, hanem egy zsepit. Imádom, olyan őszinte.

A magam tisztes elnökeként néha megpróbálkozok én is ezzel a „jó tanács-adós” dologgal. Édesanyám a napokban újra elkezdett rajzolgatni. Éjfél előtt pár perccel töltöttük az időt a konyhában, ő az asztalnál ücsörögve tanulmányozta Tuomas Holopainen arcképét, én meg össze-vissza keringtem, koreográfiát szerkesztve édesapám mély dudulására, ami a fürdőszobából hallatszott ki.

Egyszer csak szegény anyám megszólal: „Mire én ezt le tudom rajzolni szépen… de hát én ügyes vagyok”. Na, erre se én, se ő nem számítottunk, ugyanis rávágtam, hogy „ne így állj hozzá!”, arra készülve, hogy buzdítom, mint amatőr grafikus, pártfogásba véve az ő munkásságát. Ő csak visszahőkölve pislogott, hangosan gondolkodva azon, hogy „mér akkor, hogy?”, addig én ráérősen vízbe fojtottam a jó szándékomat. Hogy sose figyel oda másokra… mekkora bunkó, hihetetlen. Pusztuljon a férgese!

Zeusz úr köhint, én meg visszatérek a valóságba. A kivetítő magához tér, megjelenik az áhított Szabó Lőrinc vers, pár mondatos felvezető után a tanár úr meg nekiáll. Jegyzetelni kéne, csak hát, elfelejtettem megfordítani a lapot, így nyugodtan ülök egy helyben, figyelem ő tanárságát, és szépen mosolygok.

Miért? Mert. Ő se érti, én sem, más sem, teljesen mindegy.

Nem kísértjük a sorsot. A lap úgy marad, hiszen rákháton nem lehet nyulat űzni...

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat
Arany János: A walesi bárdok
Csáktornyai Mátyás: Gróbián

Öngyilkos leszek!

Öngyilkos leszek.

Kész. Eldöntöttem. Nem is tartott sokáig, hogy megszülessen bennem az elhatározás, már napok óta éreztem, égett bennem a szikra, tudtam, tennem kell valamit! Tegnap még csak az ötlet körvonalazódott káposztafejemben, ma már, tyühű, így keltem. Mi van abban? Öngyilkos leszek!

Mit kell ezen meglepődni? A családomban egyébként is bevett szokás így elintézni a problémákat. Az ükapámat bedarálta egy munkagép a húsfeldolgozóban, a nagynéném elaludt a sütő mellett, és leégett a lakás, a nagyapám beledőlt egy kihegyezett vasoszlopba… na persze, ezek inkább amolyan mondva csinált öngyilkosságocskák, pedig aztán mindegyik többször körbejárt, előre megfontolt döntés következménye. Csak hát akkor még szégyelltük. Azt hihették volna, ebben a családban nagyon elgurult pár kerék, vagy éppen sokkal több van a kelleténél. De manapság kit érdekel, ha valaki leugrik a tízedikről, fellógatja magát, vagy éppen, annyira meg akar gyógyulni, hogy beveszi az egész helyi patikát a szájába? Az emberek már annyira hozzászoktak a vérengzéshez, és az ilyesfajta tragédiákhoz, hogyha egyedül csinálod, az már nem is hír. Ilyesfajta dolgokat kérdeznek majd: csak a tízedikről? Melyik bútor bír el ekkora terhelést? Kijött bármelyik pirula mellékhatása?

A szegény halott meg röstelkedve magyarázhatja, hogy hát Magyarországon tízemeletes a legmagasabb épület, amit könnyűszerrel meg lehet mászni, az IKEA-ban már összeszerelhető akasztófa is kapható, és egy kicsit ment a hasa, mikor a köptető oldatot szedte be.

Azért a családunkban akadt néhány tisztességes áldozat is. Ott van például Pistike, harmadágú unokatestvérem, aki kifeküdt egy vonat elé. Vagy Lili néném, aki tudvalevő, hogy nem tudott úszni, elment vízi mentőnek, és az első akció során meg is fulladt. A nagymamám meg annyira elszomorodott szegény megboldogult öregapám miatt, hogy soha többet nem szólalt meg. Belepusztult a némaságba.

Annyi hasznos könyvet árulnak mindenütt. Szükségem lenne némi szakértői tanácsra. Lehetne, mondjuk, egy irodalmi kalauz „Öngyiségről kezdőknek” címmel, vagy egy „Nagy öngyilkosok kézikönyve” című kötet. A hét mesteröngyilkos. Ha nem Gyöngyi, hát öngyi. És még sorolhatnám.

Ezek létezése híján nem tehettem mást, a saját kútfőmből kellett táplálkoznom. Szépen fogat mostam, elégedett mosollyal reggeliztem, és nekivágtam a nagy útnak a tetőre, amitől éppen egy emelet választott el, hiszen a kilencediken lakom.

Nem néztem se balra, se jobbra, határozattan odatrappoltam a szélére, lelógattam a lábamat, aztán... aztán csak ültem ott, mint aki jól végezte dolgát. Addig ültem, még a galambok is megszokták a jelenlétem, és már mellettem turbékoltak, mintegy noszogatva, hogy na, hát mi lesz már, te bátor öngyilkos!

-      Heló, angyalom, társulhatok? – kérdezte egy öreg babos kendős néni, és kérdés nélkül ledobta magát mellém.

-      Már elnézését kérem, de én éppen itt és most öngyilkosságot akarnék elkövetni – magyaráztam.

-      Ja, hát én is. Nem is zavarlak.

Ha azt hittem, a néni feláll, és átdzsaveszol a tető másik oldalára, hát tévednem kellett, mert nyugodtan ücsörgött mellettem tovább, és még egy zacskó szotyit is felbontott.

-      Zavarni tetszik – nyefegtem, miközben megigézve bámultam, ahogy egyszerre öt magot is a szájába vesz, és sorozatlövőként köpi ki a héját a levegőbe.

-      Hello, hello! – szólalt meg mellettem egy másik hang – Jövök én is, ha nem probléma.

-      Bocsi, de itt mind a ketten öngyilkolászásra készülünk – gurultam dühbe.

-      Hát eggyel több, vagy kevesebb, nem mindegy?

A hang tulajdonosa egy fiatal, betegesen sovány, kopasz srác volt, a szemei mégis elégedetten csillogtak, mint aki most tudta meg, hogy tényleg létezik a Húsvéti nyuszi.

Próbáltam eltekinteni a ténytől, hogy társaságom van nemes célom véghezvitelének idején, de egy gondolat befészkelte magát az agyamba, és csak nem hagyott csendesen elemésztődni.

-      Aztán ti miért? – kérdeztem csak úgy.

-      Lelkecském, hát van három felnőtt gyerekem, egyik se jön hozzám soha, pedig mindig szeretettel, tárt karokkal vártam őket, utaztam, mikor tudtam, sütöttem a süteményt, csináltam a befőttet, a lekvárt, mindegyiknek, amit szeret. Hát se egy telefon maguktól, se egy üzenet. Egy levél. Egy képeslap. Tavaly karácsonykor az üzenetrögzítőn kívántak boldog ünnepeket. Nincs énnekem immár senkim. Hát minek legyek?

-      Nálam csak az átlagos történet – jött zavarba a fiú. – Egy éve diagnosztizálták nálam a rákot, a szüleim rám se tudnak nézni, valamikor etájban úgyis megmurdálok, hát gondoltam, megelőzöm a dolgot. Ha már az életemről nem dönthettem, akkor hadd döntsek a halálomról. Aztán te?

-      Hát nálunk ez a szokás – vágtam ki magam.

-      Nahát. Nincs is igazi indokod – köpött ki egy adag szotyit az öregasszony. – Indíték nélkül, ez nem is igazi öngyilkosság.

-      Hát pedig mondom. Ez egy családi rituálé. Beavatás. Ceremónia. Hagyomány. Szokás. Mint másoknál a vasárnapi ebéd.

-      Gyenge – vonogatta a vállát a fiú. – Álöngyilkos…

-      Akkor csak le akarok ugrani, hogy megtapasztaljam a szabadesést.

-      Arra ott a Bungee Jumping.

-      Meghalt az aranyhalam.

-      Vegyél másikat.

-      Utálom magam.

-      Van, aki szeret.

-      Unalmas vagyok. Szürke az életem. Egy vagyok a tömegből.

-      Elég egyedi megoldás ezért öngyilkosságot elkövetni.

-      Azt a rézfánfütyülő rézangyalát! – csattantam fel, és mérgesen felálltam a két ismeretlen mellől. – Hogy engem már nyugodtan meghalni sem hagynak!

Így történt, hogy végül mégsem lettem öngyilkos, és galádul megtörtem a családom ősi szokását. Hamar találnom kell egy másik hagyományt. Mondjuk ehetnék minden reggel egy fej fokhagymát. Vagy hordhatnám fordítva a cipőmet, a balost a jobbon, a jobbost a balon. Vagy egyenként megszámolhatnám a hajszálaimat.

Még nem tudom, mit csinálok ma.

A paradicsomos káposztára

Az emberek életútja kiszámíthatatlan. Igen. Még a tied is.

A középiskola befejeztével az a szent elhatározásom született, hogy feltétlenül továbbtanulok. Ilyenkor jönnek a nagy kérdések, hogy tulajdonképpen, mi is akarsz lenni? Kigondolod nagy nehezen, hogy a számodra legmegfelelőbb irányzat a szakpszichológus. Mert az jól keres. Mert az népszerű is. Beleéled magad, elhiteted a bensőddel, hogy igen, ez a neked való szakma… azután kiderül, hogy a felvételi pontjaid alapján maximum traktorvezetőnek vesznek fel, mezőgazdász címke alatt.

Életem első, megdönthetetlen (legalábbis akkor még ezt gondoltam) elhatározás volt, hogy én tanár biztos, hogy nem leszek. Hogy ezt még jobban megerősítsem megesküdtem a paradicsomos káposztára, és a felvételi jelentkezés határideje előtt öt perccel bejelöltem harmadik helyre a magyar-töri tanári szakot is, ha más nincs, jó lesz mégiscsak a paprikás krumpli alapon.

Időközben persze azért kiderült, hogy annyira nem is tűnik szörnyűnek a tanári pályával való semleges kapcsolatom, hála az osztályomat igazgató pedagógusoknak. Felébredt bennem a tettvágy, hogy később megtöltsem tudással a magamhoz hasonló csapongó lelkek adatbázisát. Vagy legalább megpróbáljam bluetackkel betömködni azt a szelepet, ami az agyak napi ürítésért felelős.

Hát igen.

Az alkalmassági vizsgálaton lazán átlimbóztam (pontosítva, inkább átestem a termen), szerencsémre a művészeti egyetemen is rájöttek, hogy nem is tudok rajzolni, így júliusban többé kevésbé elégedetten konstatáltam, hogy kicsit megcsalva a paradicsomos káposztát, paprikáskrumpli hallgatóvá avanzsálhatok szeptembertől.

Természetesen az egyetem fenséges valósága akkora sokkal hatott rám, hogy kezdésnek elfelejtettem beiratkozni. Miután sikeresen megjelentem a pótbeiratkozáson, és megnyugodtam, hogy az évnyitóig semmi dolgom sincs az iskolával, máris új probléma vonta el a figyelmemet: A költözés, na meg persze az azt megelőző lakásfelújítás.

Egy nagyon kedves kis lakásnak estünk neki teljes erőbedobással, ami annyira lendületesre sikeredett, hogy a felújítási munkálatok majd egy hónappal tovább tartottak, mint ahogy előre elterveztük.

Miután az összes szaki és csöves kitelepült a negyediken lévő kis bagolyváramból, eljött az idő, hogy magam is kézbe vegyem új otthonomat.

Először falra másztam, mivel az egész nyaras barackszedés után, öntudatlanul is sárgabarack színű festéket vettem. Minek utána az egy vödör nem volt elég ahhoz, hogy mindent lefedjen, elindultunk utánpótlást szerezni. Ekkor derült ki, hogy beválasztottam az egyetlen olyan típust, ami az egész fővárosban nincs raktáron, legközelebb meg csak Debrecenben.

Debrecen nekünk messze volt, így kitaláltuk, hogy a dolgot narancssárga színezővel oldjuk meg, ami varázslatos módon rózsaszín lett, miután összekevertem a fehérrel. A krízishelyzetet végül anya oldotta meg, aki otthon eldugott egy fél vödör citromsárga festéket. Így lett a szobácskám (meg persze én is) barack és citomsárga. Meg egy kicsit kék is.

Az ember minden nap tanul valami újat, a leghasznosabb tudásra pedig mindig tapasztalat útján teszünk szert. Valószínűleg én vagyok az egyetlen a világon, aki fordítva tapétázta ki a lakását…

Miután a legszükségesebb dolgok felét felfúrtuk, le és elfűrészeltünk, felcsavaroztunk, felragasztottunk, leszedtük, kitakarítottunk háromszor, és a helyére tologattuk a bútorokat, hulla fáradtan elmentem zuhanyozni, majd a folyamat végeztével elégedetten konstatáltam, hogy jó ex-kollégistaként papucsban fürödtem le.

A nap zárásaként fejjel előre bezuhantam az ágyba, és ahogy azt egy új lakásban illik, végigforgolódtam az éjszakát.

Foltok

Leveszed a szemüveged. Az élek elhomályosulnak, nem tudod, hol van a fent és lent, elméred a távolságokat, botladozó lépteiddel mindennek nekimész. Leszólítasz egy vadidegen lányt a folyosón, mert azt hiszed ismerős.

Érdekes érzés foltokat látni. Körülbelül, mintha a saját életed maszatos darabkái lennének, kesze-kusza vonalak erőltetetten összefogva, melyek mögött nem látod az összefüggést.

Most azon gondolkozol, miért vetted le a szemüveget. Ha visszateszed, látszólag minden a helyére kerül. De meddig lehet nyugodtan élni azzal a tudattal, hogy nincsenek is vonalak?

Vajon mi az, ami ilyen elképesztően ostoba gondolatokat ébreszt benned, hogy azon filozofálj, mennyire kétségbeejtő, ha foltokból áll az élet? Ha mindened megvan, semmi, de tényleg semmiben nem szenvedsz hiányt, mitől érzed, hogy valami nincs rendjén?
Persze foghatod arra, hogy Arisztotelész veszett el benned. Valahol jó mélyen. Vagy egy Rousseau. Akármit kitalálhatsz.

Van egy pozitív oldala is a foltoknak. Azon kívül, hogy összemosódnak,nem tudod hol érnek véget, és örök bizonytalanságban tartanak. Nincsenek értelmezhető részletei. Ha valamiben biztos akarsz lenni, akkor tök egyedül maradtál. Vagy te. Meg a foltok. Képtelen vagy másra koncentrálni, csak abban tudsz megkapaszkodni, ami benned van.

De mi van benned? Az emberek folyton azzal foglalkoznak, kicsodák ők, mik akarnak lenni, szerepeket gyártanak, ami az adott világunkban pozitív, negatív, vagy semmilyen. Muszáj elhinnünk, hogy vagyunk valamilyenek, különben belemosódunk a környezetbe. Mindenki tudja, hogy lennie kell valaminek, hogy teljesítenie kell a kiválasztott részt. A tanárt. Az eminenst. A nyuszit. A menőt. Figyelmen kívül hagyva azt, hogy ő valójában kicsoda.  

Nincs időnk megállni, vagy nem tudunk megállni, levenni a szemüveget, és az elmosódottságban figyelni a részleteket.

Azért csukom be a szemem hegedülés közben, hogy ne tudjam, mit kell teljesítenem. Hogy elfelejtsem az elvárásokat, azt hogy mások hogyan csinálják, ki jobb nálam, milyen nem leszek soha, és milyen lehetnék, ha épp nem ilyen lennék. Nem megy ez régóta. De gyakorlom. Akkor legalább mezítláb, csukott szemmel, egészen olyan vagyok, mint én.

A foltok között egyedül csak magadban találhatod meg a stabilitást. Onnantól kezded el élvezni, hogy nincsenek is vonalak… 

A leggyakoribb elem

Megismersz?

Én vagyok.

Kusza sejtek rendezett fonala,

összehányt arcélek átlagolt módusza,

Én vagyok.

A szénfoltos homlok,

köröm alatt a piszok,

fésűben maradt hajszál,

a ledöntött homokvár,

Én vagyok.

Szétzúzott dióhéj,

megkopott baltanyél,

visszhangos rikkantás,

a vízparti nyaralás,

rém az ágyad felett,

könyv fölé görnyedő gyerek,

Én vagyok.

A mese habbal,

az összefirkált asztal,

a visító makacsság,

korholó tanulság,

a hamiskás nyenyere,

rögtönzött vad zene,

hűs, rideg boltozat,

csapongó gondolat,

Én vagyok!

A tündér, a boszorkány, a sárkány,

bakancs orrán a sármaradvány,

hirtelen vonás a képen,

társ az egyedüllétben,

bizonytalan tartalom,

arctalan bizalom,

néma esti ima,

kisgyermek mosolya,

megkövült nyom a sárban,

változás az állandóságban,
Én vagyok…

Hát megismersz.

 

Madzag

A kezemben fogom a baglyos nyakláncom, és végigsimítok a kopottas fehér faragáson. Már elég régóta megvan, és mindennapos útitársam. A madzag, amin függ, már nagyon gyenge, alig tartja már csak pár rost. El fog szakadni.

Azon gondolkodom, mit fogok csinálni, ha egy napon csak úgy leesik a nyakamból, mert nem bírja tovább. Kidobom, vagy felfűzöm egy másik madzagra? Ha az utóbbit választom, lehet, hogy nem lesz olyan szép, és finom, mint amin most függ, de legalább a helyén marad. Sosem válnék meg tőle. Akkor se, ha darabokra törne. Annyi mindent éltünk már át együtt.

Kár hogy ugyanez a felfogás nem mindig érvényesül az emberi kapcsolatokban.

Ülj le egy székre a néma csöndben. Tedd fel a kérdést: mi ugyanaz a mában, és a tegnapban?

Ugyanúgy végezted a kötelességedet, ugyanazok az emberek vettek körbe, és mikor otthon elmentél a cipős polc előtt, rájöttél, hogy rendet kellene rajta rakni.

És egy hónapja?

Nyilván, akkor is tetted a mindennapi dolgaidat. Talán kiruccantál, valahova ebédelni, vagy vacsorázni, már nem igazán emlékszel. Az előszobában ott volt a cipős polc, keservesen könyörgött neked, hogy csinálj vele valamit, mert ketté fog törni a súly alatt. Megnyugtattad, hogy majd másnap megcsinálod.

És egy éve? Nem emlékszel? Megmondom mi a közös a mához egy évben. Már akkor is megvolt a cipős polcod.

Elképesztő, és egyben elkeserítő dolog, hogy az, akit egy éve a legjobb barátodnak, életed szerelmének tartottál, mára csak egy idegen számodra, és akit ki nem állhattál, éppen a hozzád legközelebb álló ember.

Azon gondolkodom, vajon miért hagyjuk kicsúszni egymást a kezeink közül? Nem voltunk együtt teázni, kacsázni, homokozni, bowlingozni, nem hallgattuk a másik sírását órákon keresztül, nem nevettünk fuldokolva a játszótéren, nem ugráltunk koncerten az elsősorban, nem énekeltünk, ettünk, futottunk, és késtünk el mindenhonnan? Nem áztunk együtt az esőben, nem féltünk együtt a világvége eljövetelétől a kanapén?
Egy dolgot utálok az összes mesében. Hogy mindig a tökéletes jó győz, a szerencsétlen balek pedig elbukik. Nincsen más lehetősége, akkor se, ha éppen Voldemort, egy törpe, egy kobold, a hétfejű sárkány, vagy Piroska farkasa. Mikor megkérdezem tőlük miért, mindig csak vállat vonnak, és azt mondják: ez van. Ezt utálom a mesékben. Nem adnak lehetőséget arra, hogy a gonosz bácsinénik beismerjék, hogy hülyék voltak, és rendbe hozzák azokat a dolgokat, amiket elcsesztek.
Pedig milyen szép lenne, ha mindannyian összeülnének a konfliktus végén meghitten paprikás krumplit eszegetni. A valóságban talán van ilyen. Vagy nincs. Nem tudom.

Most csend van. Nem emlékszel sok mindenre, de ha mégis, igyekezed elfelejteni, mert fáj a hiánya. Megpróbálod megmagyarázni magadnak, hogy ennek így kellett lennie, nem történhetett másként, nem rontott el senki semmit, de főleg te nem cselekedhettél volna máshogy.
De nem? Tényleg nem? Egy ócska tárgyon nehezen adsz túl, de egy régi baráton, barátnőn, szülőn simán?

És most már hiába látod mindezt a székedről, tudod, hogy bármit teszel, már soha semmi nem lesz ugyanúgy, mint azelőtt…
De ez nem jelenti azt, hogy máshogy nem lehet.