Hulla csend van. Lélegzetet venni sem
merünk. Belép a terembe, lehúzza a vetítőt. Tetszik a mai zene, amit előadás
előtt berak. Bele is csúszik az óra kezdetébe. Várjuk, hogy nekiessen az
anyagnak, de ő csak hallgat, felemeli a mutatóujját, és ellát minket a
következő életigazsággal: „egy ilyen gyönyörű darabot nem lehet akárhol
félbeszakítani”.
Hát ő ilyen. Milyen? Költői is, meg
tanár is, erősen ritkuló hajjal, régóta van a pályán a kifogástalan zakóban,
csillogó szemüveggel, el nem tudom képzelni, hogy lehet mindig ilyen tiszta, az
enyémet a tokján belül összefogdossa valaki. Mindegy, ez van. Nyolc óra három
perckor kezdünk, kis késéssel. Mert ő megengedi. Közben figyeli az időt.
Negyedig még befuthatnak a késők. Utána becsukja az ajtót, és lángoló
tekintetével üldözi ki azt, aki nyolc óra tizenhat perckor megpróbál bekommandózni
a recsegő hajópadlón.
Felvezeti az anyagot. Jó napja van,
igazi gyerekes rajongással magyaráz, közben derékszögbe állítja a vetítő
távirányítóját a táblaszivaccsal. Kérem, ez itt a Dionüszosz kultusz alapfokon
kezdőknek, itt ezt tanuljuk, itt minden erről szól. Ha álmodból felébresztenek,
akkor se mondod azt többet, hogy Dionüszosz CSAK a bor istene, és legalább négy
különböző névvel tudod illetni, különben megjelenik a tanár úr, és a Zeusztól
kölcsönzött villámokkal csap agyon. Szép halál.
Szóval kiteríti az újságot, végre
talált egy kortárs vonatkozást a témával kapcsolatban. Belefog. Alig három
versszakig jut, már éppen kezdődne a részlet, hogy a bakhánsnők hogyan téptek
darabokra egy idilli hegyen valakit, mikor egy balga halandó lapoz a füzetében.
Ne te, ne! – sikoltaná a fél csoport,
de nem teszi, mert akkor bizony kitör a harmadik véhá. „Szó bennszakad, hang
fennakad” és a tanár úr vérben forgó szemekkel félredobja az újságot, és minden
dühét egy mondatba sűríti: Ha maga ilyenkor lapozni tud… akkor én nem vagyok
idevaló. Vagy maga nem az.
„Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát
a bánat…” hiszen az első órán közölte, nincs tüsszentés, prüszkölés, köhögés,
orrfújás, tolldobálás, laptop, hangfelvétel, zaj, susmus, és legfőképpen ivás
nincs, csak ha külön engedélyt kapunk rá. Ha meg felolvas, hát különösen
hallgass.
Folytatja az órát, sose tudjuk meg a
véres részleteket, nem szavalja hát el a kortárst. Szegény kortárs. Bűnhődjön ő
is.
Elgondolkodok. Kedvelem? Nem? Félek
tőle? Nem-e? Hát attól függ, mitől, tőle. A hangulatától. Néha kenyérre lehet
kenni, akkor úgy érzem, hogy most azonnal megtanulok ógörögül és latinul, hogy
mindent eredetiben olvassak. Máskor meg olyan, mint egy fúria, és akkor azt
gondolom, hogy nincs az az isten, akinek a kedvéért megtanulnék két
holtnyelvet.
Na, ez ilyen. Milyen? Hát ő ilyen.
Rossz napja van mégis. Vagy nem is. Megint ellát minket egy jó tanáccsal: „egy
tisztes író magát tartja rabszolgaságban”. Hogy ez alatt azt érti-e, amit én
levontam következtetésként, abban nem vagyok biztos, de nem is baj.
Egy ideje gyűjtöm a felém intézett jó
tanácsokat, teljesen mindegy, honnan jönnek, aztán magam elnökeként ítélkezek,
mi az, amit honosítok. Például, ma hajnalban Csáktornyai Mátyás „Gróbián” című
művét tanulmányoztam. A számtalan elmés, egyenes következtetés közül a
következő szippantotta be teljesen az agyam, és egészen ebédidőig le se cuppant
róla. „Rákháton nyulat nem űzhetsz”.
Félbeszakít a hangja, észreveszem, hogy
már egy oldalt jegyzeteltem. Jé, kikapcsolt a laptopja. Ő is megzavarodott, mi
is, itt a kuncogás ideje. Mintha egy másik órán lennénk, mint az előbb.
Megpróbálom elképzelni hosszú hajjal, de arra jutok, hogy ő kezdetektől fogva
ilyen volt, zakóban, szemüveggel, egyenes háttal, Dionüszosszal, és
valószínűleg sosem lovagolt meg rákokat.
A másik tanács múltkorról, mikor
majdnem elmentünk bowlingozni, de aztán mégsem, mert biliárdoztunk. Engem nem
zavart, kerek, gömbölyű, lökni kell, gurul, játék, hát csináljuk. Aztán
kiderült, hogy sokkal nehezebb megkülönböztetni a csíkost, meg a telit, a
fehéret, meg a feketét, mint ránézésre gondoltam volna. Barátaim persze
különféle instrukciókkal láttak el, hogy legalább egyszer azt csináljam, amit kell,
aztán a barátnőm bekiabálta, hogy „LÉGY A GOLYÓ!” és onnantól kezdve már minden
mindegy volt. Bár ő ilyen. Legutóbb elvágtam az ujjamat, és miután szakértő
szemmel elemezte a helyzetet, azt az orvosi javaslatot adta, hogy tegyek rá
valamit, de inkább ne az asztalt, hanem egy zsepit. Imádom, olyan őszinte.
A magam tisztes elnökeként néha
megpróbálkozok én is ezzel a „jó tanács-adós” dologgal. Édesanyám a napokban
újra elkezdett rajzolgatni. Éjfél előtt pár perccel töltöttük az időt a
konyhában, ő az asztalnál ücsörögve tanulmányozta Tuomas Holopainen arcképét,
én meg össze-vissza keringtem, koreográfiát szerkesztve édesapám mély dudulására,
ami a fürdőszobából hallatszott ki.
Egyszer csak szegény anyám megszólal: „Mire
én ezt le tudom rajzolni szépen… de hát én ügyes vagyok”. Na, erre se én, se ő
nem számítottunk, ugyanis rávágtam, hogy „ne így állj hozzá!”, arra készülve, hogy
buzdítom, mint amatőr grafikus, pártfogásba véve az ő munkásságát. Ő csak
visszahőkölve pislogott, hangosan gondolkodva azon, hogy „mér akkor, hogy?”,
addig én ráérősen vízbe fojtottam a jó szándékomat. Hogy sose figyel oda
másokra… mekkora bunkó, hihetetlen. Pusztuljon a férgese!
Zeusz úr köhint, én meg visszatérek a
valóságba. A kivetítő magához tér, megjelenik az áhított Szabó Lőrinc vers, pár
mondatos felvezető után a tanár úr meg nekiáll. Jegyzetelni kéne, csak hát,
elfelejtettem megfordítani a lapot, így nyugodtan ülök egy helyben, figyelem ő
tanárságát, és szépen mosolygok.
Miért? Mert. Ő se érti, én sem, más
sem, teljesen mindegy.
Nem kísértjük a sorsot. A lap úgy
marad, hiszen rákháton nem lehet nyulat űzni...
József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat
Arany János: A walesi bárdok
Csáktornyai Mátyás: Gróbián
József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat
Arany János: A walesi bárdok
Csáktornyai Mátyás: Gróbián
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése