Lassan haladtam át
az udvaron sötétben tapogatózva a lábammal. Emlékszem, az ajtónk
kicsit szorult, én pedig próbáltam a lehető legfinomabban
kinyitni várva, hogy meghallom a lábtörlő felől a nehézkes
nyögést. De minden igyekezetem felesleges volt. Mert semmi és
senki nem tartózkodott az udvaron, akire rátaposhattam volna, a
lábtörlőn meg még kevésbé. Mert többé már nem volt köztünk.
Nem ma ment el. Még
múlt hét elején. Nem gyorsan, hirtelen, kiszámíthatóan.
Cammogva, öregesen.
Tizenhárom év.
Akárhogy is nézzük, az rengeteg egy kutyának.
Róbert Gidának
csacsi öreg medvéje volt. Hát nekünk csacsi öreg kutyánk.
Oszi
okos volt. Persze csak a maga módján. De mindenképpen jó kutya.
Bár soha nem értettem, hogyan is lehetne egy kutya rossz. Szóval
okos, jó kutya, és igazi egyéniség.
Az érkezése azon
családi terveink közé tartozik, ami, hát valljuk be, nem volt
betervezve. De Oszi ugyanúgy illet hozzánk, mint az összes többi
jövevény, akit valaha befogadtunk. Mint minden állatunk, ő is
talált magának egy meglehetősen sajátságos hobbit. Az elején
még vakondvadász volt, igaz, soha nem fogott egyet sem. Hamar át
is igazolt önjelölt szabónak, azon belül is gomb leszedésre, és
cipzár lefejtésre specializálódva. Erről azonban már nem
mondott le, és ha az ember nem figyelt, pár mosás után arra
eszmélt, hogy jelentősen megfogyatkozott átalakítatlan
ruhadarabjainak száma.
Fontos feladatának
érezte, hogy mindig elegáns legyen, így gyakorta magára öltötte
apa kiszuperált ingeit. Igaz, utána nem tudta levenni őket, de ez
nem kifejezetten vette el a kedvét az öltözködéstől. Szüksége
is volt méltóságra, ugyanis nem tűrte sem az égdörgést, sem a
tűzijátékot. Ha kellett egész éjjel az udvar közepén ugatott,
hóban-fagyban, szakadó esőben, amíg kellően meg nem félemlítette
a vihart, hogy más földjére záporozzon.
Azt hiszem, a
hangjára is rettentően büszke lehetett. Sajátos orgánuma
leginkább a bölömbika-majom-tehén-kiskutya-fűnyíró elegyére
emlékeztetett, hajnalig tartó koncertjein pedig mindig állva
tapsolt a közönség.
De amit Oszi a
legfontosabbnak tartott, az az volt, hogy imádjon minket, és
mindent, ami őt körbeveszi. Soha egyetlen-egyszer sem láttam
odaadó rajongáson, feltétlen szereteten kívül a barna szempárban
más érzelmet. Sem félelmet, se dühöt, sem bizonytalanságot.
Onnantól kezdve, hogy a menhelyről megérkezve nyolc hetesen
kiengedtük az autóból, egészen a legvégéig, azon igyekezett,
hogy mindenkinek a legtöbb puszit és pacsit ossza ki.
Hamar belassult.
Sajnos betegségei miatt nem volt sokáig fiatal. Komótossá vált,
egy idő után képes volt eltévedni a saját udvarunkban is.
Egyszer véletlenül világgá ment. Nem vett fel többet ingeket,
nem szedett szét ruhákat, ideje nagy részében pihent és
napozott. De egyvalami nem változott. Nem mehettél el mellette
pacsi nélkül.
A legvégén már
alig tudott állni. A gerince legyengült, hátsó végtagjai már
nem bírták a saját súlyát. Emlékszem, ugyanígy este
botorkáltam egyik helyiségből a másikba, ő pedig a házából
dülöngélt az ajtóm felé. Félúton találkoztunk, megvakartam a
füle tövét, és kikerültem. Oszi méltatlankodva ásított, és
addig emelgette a jobb mancsát, amíg meg nem ráztam. Minden
porcikája remegett az erőfeszítéstől, hogy három lábon tartsa
magát, de újra és újra megpróbálta. Nem engedett el pacsi
nélkül.
De most már elment.
És én még mindig attól félek, hogy a sötétben véletlenül
rálépek szegényre. Ugyanúgy tapogatózom minden este valahányszor
csak úton vagyok.
Az ember soha nem
úgy kel fel reggel, hogy tudja, ez lesz valakivel az első, vagy az
utolsó kézfogása. Soha nem mélyedünk el igazán a kettő közötti
időben, amíg az véget nem ér. Persze utána már mindegy.
Megfogadjuk, hogy legközelebb jobban fogunk figyelni. Jobban
megértjük majd a másikat. Jobban szeretjük majd magunkat,
egymást, a családot, a barátokat, mindent. Majd a következőnél.
De mindig túl sok a következő.
Ha valamit Oszi
megtanított nekünk az az, hogy soha nincs késő még egy pacsira.
Talán így van ez a
kézfogásokkal is.
Az biztos, hogy okos kutya volt. Okos, jó kutya. Egy igazi egyéniség.
Van,
amikor úgy érzed, beomlik alattad a föld. De nem zuhansz le. Várod
az ütközést. A végét. A pillanatot, hogy megtudd, jól
csináltad-e. De nem jön. Beleragadva lebegsz a légüres térben,
és fogalmad sincs róla, mióta tart ez az állapot. Vajon mikor
vallottál kudarcot? Vezet ez a semmi valahová, vagy ismétli
önmagát?
Embereket
látsz. Sorsokat magad körül. A boldogtalant sajnálod, a boldogot
irigyled. Téged vajon sajnálnak, vagy irigyelnek? Mindegy is,
hiszen mindenből csak a végeredményt tapasztalják. Senki nem
hallja az önpusztító fásultságot a szemedben, és senki sem
válaszol éjjeli elfojtott, néma sikolyodra. Mert nem tudnak róla.
Ahogy te sem az övékéről.
Jól
figyelj rám! Addig fogsz itt sodródni, amíg egyszer csak azt veszed észre, hogy letelt az idő. De ne kapkodj! Nem kell sietned.
Elég, ha minden nap araszolsz egy lépést. Szigorúan előre. Erre
nincs felületi kezelés, és nem lehet tövestül kitépni. Maradj.
Vagy menj.
A
sors meg én jó haverok vagyunk. Ma hajnal óta teljesen biztos
vagyok benne, amikor is megpróbáltam végigolvasni a megboldogult
Luther Márton fiatalkorának mély pszichológia elemzését. Már
napok óta várom a jelet, hogy az élet tudassa velem, milyen
irányba óhajt taszigálni, szóval mint minden jó szentimentalista
álmodozó, még a büdös bogarak repülési ívéből is messzemenő
következtetéseket vonok le. Luther lelkének boncolgatása két
dologra ébresztett rá: az egész Reformáció egy gyerekkori
traumájának köszönhető, valamint jómagam is neurotikus személyiség
lettem, valahol a harmincadik oldal környékén.
Ennek
tudatában, keresztültrappoltam a buszpályaudvaron, ahol
belefutottam életem első vakrandijába egy automata ajtóval. Hamar
kiderült, hogy hosszútávon nem működne a dolog, tekintve, hogy
az ő mozgástere túlságosan kötött. Sebaj. Egy barátom azzal
vigasztalt, hogy ahol bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik. Most
mondjátok, hogy nincs igaza.
A
nap további részében az összes kreativitásomat egy sárkány
öltönyvásárlásába öltem, és csak akkor pilláztam fel, mikor
az előadónk bejelentette, hogy sorsvetés következik.
Előző
este megszállott útkeresésem hatására kártyát terítettem, de
a halálomon kívül semmi sem vált biztossá, úgyhogy
ezúttal udvariasan elhátráltam a lehetőség elől, egészen a
könyvtárig, Arany János Visszatekintés című versét
elemezgetni.
Hét
óra magasságában gondoltam, eme tartalmas nap után hazamegyek,
beletörődötten elnyammogom magányomban a sült krumplimat, de
szerény hajlékomba visszatérve döbbenten konstatáltam, hogy azt
már elfogyasztotta a mókás kedvű Fortuna.
Pár
pillanatig gondban volt, mégis hogy szólítsam, hiszen mégsem
hívhatom a „Szerencse Istenasszonyának”, ha már betört
hozzám, és elpusztította a vacsorámat.
-
Mit tehetek érted? - kérdeztem végül.
Na
persze egész listája volt róla, mi kell neki: kisnyúl, betadin,
arcpakolás, a Hold az égről, meg a Kiskakas gyémánt
félkrajcárja. Mikor közöltem vele, hogy sajnos egyikkel sem
rendelkezem, fújtatva felállt, és távozott azon a kétcentis
lyukon, amit a macskám csinált a szúnyoghálóra.
Történt
egyszer, hogy az én fantasztikus húgom hazajött az iskolából.
Megvan ez a rossz szokása, akárhogy próbáljuk kinevelni belőle,
mindig időben érkezik.
Szóval
megint besomfordált az ajtón, tudniillik, ő szert somfordálni, és
nagy lelkesen elmesélte, mit csinált addig, amíg be nem dugta a
középső lábujját a küszöbön.
Nem
elhanyagolható tény, hogy ő egy alternatív középiskolába jár,
ahol az első évben a diákok nem tanulnak, hanem egy
személyiségfejlesztő tréningen vesznek részt. Eddig is csináltak
egy csomó dolgot. Például sétáltak, filmeztek, kitalálták,
hogy strandolni fognak, elfelejtettek osztani, már kiválóan
takarítanak, illetve saját, okleves lebegés menedzserük van.
Szóval
ebben az alternatív iskolában ezúttal azt az alternatív
„személyiségfejlesztő” jelzővel felcímkézett feladatot
kapták, hogy meséljék el, hogyan találkoztak a szüleik.
Mivel
a húgom empátiája olyan túlfejletté vált az utóbbi időben,
hogy tudta, nem szabad ilyen kaliberű államtitkokat megosztania,
hiszen mindenki aki tud róla, vérrel fizet. Na hát a húgom nem
szereti, ha valami vérzik, ezért bölcsen hallgatott. Éppen ezért,
mindenki, akit gyötör a kíváncsiság, a szüleink
megismerkedésének történetét illetően, számoljon azzal, hogyha
tovább olvas, meg
kell, hogy öljem…
Tehát.
Hogyan is fonódott össze az én drága szüleim élete? Ahhoz, hogy
összefüggésében lássuk a történetet, kezdjük mindent a
legelején.
Krisztus
születése előtt ötezer környékén, édesanyám egy jóravaló,
ártatlan, tisztességes szovjet kémként dolgozott a Trójai
falóban. A titkosszolgálat az évezred dobására készült,
ugyanis örök riválisuk, a Zöldszemű
Háromlábú Bekilefelmegátrászétösszevissza
nevezetű földönbelüli tagokból álló csoport óvatlanul
felfedte világuralmi pozíciójának alappillérét. A
nyúllegeltetés nemzetközileg kiterjedt űzése volt ez. Ebből
finanszírozták az évek óta tartó diktatórikus világuralomra
törésüket.
Kicsit
nehézkesen hittem el, mikor anyám először mesélte, milyen régóta
küszködtek ennek a különös szervezetnek a felszámolásán, nem
is értettem, miért van ekkora gazdasági potenciál a nyulambulam
üzletben, de szerencsére voltam abban a pozícióban, hogy mély
betekintést nyerhessek a dolgok velejébe.
Ha
most belemennék a tapsifüles-ipar legmélyébe, kénytelenek
volnánk homokozólapáttal kapargatni a Marianna-árok alját,
úgyhogy a legjobb, ha elhiszitek nekem, hogy Krisztus születése
előtt ötezerben bizony a nyúllegeltetésben volt minden lehetőség.
Aki ezt ki tudta aknázni, annak nem kopott fel az álla, sőt
iszonyú hatalmat tarthatott a kezében.
Na
már most. Az egész nyulas üzlet a Zöldszemű Háromlábú
Bekilefelmegátrászétösszevissza kezében összpontosult,
tulajdonképpen, ők irányították az egészet, ők mondták meg
mikor, ki, mennyit, hol és hogyan legeltethet. Mondanom sem kell, az
ilyen monopolhelyzet micsoda korrupciót szül, nem csoda, hogy a
szovjet titkosszolgálat úgy megörült, hogy végre fény derült a
titokra.
Kész
volt a terv. Ki kell billentetni a Zöldszemű Háromlábú
Bekilefelmegátrászétösszevisszát a nyúlüzletből.
Kifejezetten
megalapozott dőreségre vallott volna, ha azonnal egyenest
nekiszaladnak a zsarnokoskodóknak, sokkal egyszerűbbnek tűnt
hatszor körbejárni, és tizenkétféle kerülő úton,
észrevétlenül beosonni a színfalak mögé, és belülről
felemészteni a nyúlgazdaságot.
Anyám
a Trójai falóban volt admirális, kitűnően értett az álcázáshoz,
nem csoda, hogy alig két perce ácsorogtak a Zöldszemű Háromlábú
Bekilefelmegátrászétösszevissza kapuja előtt, szinte azonnal be
is vontatták a kedves ajándékot az udvarukba.
Anyám
kifinomult diplomatikus érzékének köszönhetően azonnal beépült
a cégbe, és rögvest meglátta a kiskaput, ami csődbe vihette az
egész nyúllegeltetést világszerte. Hamar rájött, hogy az
emberekkel nem nagyon lehet mit kezdeni egy ilyen helyzetben, hiszen
csak úgy vannak. De a nyulak! Na azok vannak csak igazán! Annyian
méghozzá, olyan töménytelen mennyiségű nyúl árasztotta el a
Földbolygót, hogy szinte bizonyos volt, hogy nem tudják betartani
a legelési szabályzatot, mint például, hogy „legelés volt
tegnap, lesz holnap, de ma sosincs”.
A
nyulakat feljelentették törvénysértés miatt, így mivel a
hosszúfülűek kikényszerültek a szakmából, a nyúllegeltetés
is megszűnt. A nyulak még csak-csak megoldották valahogy az
életet, összeálltak bűvészekkel, kisállat kereskedésbe
költöztek, sőt még olyan neves filmsztárok is kerültek ki
közölük, mint a Kockásfülű Nyúl.
Nem
úgy a Zöldszemű Háromlábú Bekilefelmegátrászétösszevissza.
Szép gyorsan csődbe mentek, eltűntek a világuralmi színtérről,
nevüket csak pár megkopott egyiptomi hieroglifa őrzi.
Az
ám. A szovjet titkosszolgálat anyámnak köszönhetően
győzedelmeskedett. Már csak arról nem beszéltem, hogy került a
képbe apám.
Na,
ő tipikus példája a türkizkék ballonkabátos, neonsárga
gumicsizmás nyúllegeltető kisembereknek. Tisztességes manus volt,
önálló gazda a javából, mindig betartotta a rendet, sosem
kekeckedett senkivel, meg az az egy szem nyula sem, amiből
fenntartotta az olimposzi villáját.
Egy
nap, ahogy éppen a nyulát legeltette az Ararát hegyén, hát az
fogta magát, és szándékosan szabálysértően kezdett legelni.
Persze anyám ezt rögtön megtudta. Hogyne tudta volna, hiszen a
titkosszolgálatnál dolgozott. Azonnal ki is szállt a helyszínre,
és letartóztatta az eminens rágcsálót.
Megkezdődtek
a bírósági tárgyalások, apám képviselte a védelmet, anyám a
vádat, iszonyatos huzavona kerekedett az ügyből, soha ilyen sokáig
bíró még nem töprengett egy nyúl bűnösségén.
Apám
nagyon el volt kenődve, hiába hajtogatta az igazát, hogy mégiscsak
egy nyúlról van szó, buta jószág, miért kéne húsz év
letöltendőt adni neki, a bíró egyre csak ingatta a fejét. Majd
hétezer év telt el, mire anyám megsajnálta az apámat, meg a
szerencsétlen ugrifülest is. Mindkettőre csak rá kellett nézni,
és már tudta az ember, hogy mindkettő tisztességes lélek,
szándékosan még a légynek se ártanának. Ráadásul anyám
titkosügynök volt, ő alapból tudott mindent mindig.
A
töréspont végül akkor érkezett el, mikor Einstein feltalálta a
Relativitás elméletét, így a bíró arra hivatkozva, hogy a nyúl
is relatív, felmentette minden vád alól.
Anyám
ezután egy ideig megfigyelés alatt tartotta apámékat, de miután
megbizonyosodott róla, hogy nem lesz hasonló eset, beadta a
derekát, leszerelt a szovjetektől, és titokban oda költöztek
apámmal, ahol most is laknak.
A
családot aranyhörcsög legeltetésből tartjuk fent.
„-
Tudod, egyáltalán nem értelek. Hogy lehet, hogy pont egy olyan
ember, mint ő…
-
Állj ide mellém.
Kicsit
vonakodva, de megtette, amit kértem. Tudta jól, mi következik, ő
és én táncolni fogunk. Ezúttal zene nélkül.
Tettem
egy lépést balra. Gyorsan lekövette, ugyanott képezték, ahol
engem, ő is olyan, akár a szakma krémje. Légies, de markáns.
Onnantól,
hogy belelendültem, nem volt megállás. Az utca üteme diktált, és
az utca sosem pihen, sose merül ki, és sose esik ki a ritmusból.
Ő
nem bírta sokáig. Ahogy fáradt, mozdulatai vesztettek
feszességükből, és darabossá váltak.
Fújtatva
rogyott a bárszékre.
-
Látod? Amikor Ő meg én
táncoltunk, ilyen sosem
történt. Egyszerűen nem
lehetett. Nem lekövette a mozdulataimat, pontosan tudta, mi a
következő lépésem. Úgy olvasott belőlem, akár egy nyitott
könyvből. Amíg nem találok olyat, aki utána tudja csinálni,
senki nem lesz elég nekem.”
Csodálatos
napunk van ma. Az idő szép, a metró késik, a főváros forgalmas,
a vizsgámnak vége…
Abban
a hitben jöttem ki a teremből, hogy sikeresen magam mögé
utasítottam az összes létező szociológia elmélet definícióját.
Még volt hátra pár perc a többieknek, gondoltam addig
megreggelizek. Éppen élvezettel csócsáltam a táskámban
összenyomódott péksüteményt Festinger kognitív disszonancia
elméletén merengve, amikor a következő párbeszédfoszlány
tolakodott be a fejembe:
-
… de be akarom fonatni a hajam…
-
Az nyári viselet!
-
De olyan jól néz ki, különben is, amióta így megnőtt,
kezelhetetlen!
Ahogy
hátrafordultam, két húszas éveiben járó fiatal lányt
pillantottam meg a folyosón kihelyezett ülőgarnitúrán csevegni.
A hölgy, aki a hajhosszúsága miatt panaszkodott, épp azt mutatta
meg a barátnőjének, mennyit vissza kellene belőle már vágni.
Sörénye épp hogy a vállát verte. Végigszántottam a kezem a
saját derekamat verdeső gumbancaimon, majd nyeltem egyet, és
előrefordultam.
Szóval
Festinger…
-
Így is borzalmas… olyan sokat kell törődni vele!
Feladtam
a próbálkozást arra nézve, hogy ne hallgassam ki akaratlanul is a
beszélgetést. Nekidőltem a falnak, és magam elé bámulva
nyammogtam teljes átéléssel a maradék reggelimet.
-
Képzeld, az is kész tortúra, hogy megmossam. Először be kell
kennem egy balzsammal még szárazon, mert elveszíti a fényét,
ezután ezt leöblítem, és egy speciális sampont használok, ami
nem töri a hajvégeket. Utána jön még egy balzsam, hogy friss
maradjon, és azt hinnéd itt már végeztem, és hajszárítás, de
nem, ügyelnem kell rá, hogy még félig nedvesen befújjam egy
hajápoló spraivel, különben összeesik, és nincs tartása…
Csak ahhoz, hogy hajat mossak, négy -féle terméket kell
használnom! Egyszerűen nem lehet máshogy.
Ez
volt az a pont, ahol kis híján félrenyeltem. Kiderült, hogy
huszonegy éve teljes hazugságban élek. Szegény derékig érő
hajam. Szegény leminősített coopos hajsampon. Most biztos
elvonulva zokognak valahol egy csendes sarokban. Sose gondoltam
volna, hogy egy hajmosás ilyen sok hibalehetőséget tartogathat.
Festinger
kognitív disszonancia elmélete fanyarul mosolyogva hátba
veregetett: „Semmi baj, legalább a vizsgád megvan.”
Azonban
a nap megpróbáltatásai itt még nem értek véget. Egyszerűen
képtelen voltam szabadulni az igazságtól, akárhova fordultam,
hajápoló sprayk és balzsamok figyeltek minden sarkon, mintha
követtek volna, arra várva, hogy valami csendes, félreeső
sikátorban rám vessék magukat, és megmossák a hajam.
Gondoltam
hazamegyek.
Már
jó fél órával előbb ott álltam a megállóban, hogy most az
egyszer az évben legyen ülőhelyem a gyorsjáraton. Gondolataim
szabadon csapongtak, a tömegben teljes biztonságban éreztem magam
minden agresszív, napóleon komplexusos tisztálkodószertől.
Csakhamar
begurult a fehér csodajárgány újfajta süppedős ülésekkel, és
rosszul szigetelt ablakaival. Sorba álltunk, elém került egy
férfi, aki számlát kért. Felálltam mögé az alsó lépcsőfokra,
ahonnan éppen ráláttam a buszsofőr erősen kopaszodó kobakjára.
Milyen
könnyű lehet neki. Biztosan nem vesződik sokat a hajmosással. Nem
tépázzák képzeletben mindenféle illatos-omlós folyékony
lötyik, kínosan ügyelve a hajtartására.
Alig
hogy ezt végig gondoltam, a sor lépett egyet, én pedig ott álltam
a buszsofőr tar homlokát fixírozva.
-
Jó napot kívánok, egy diákjegyet szeretnék kérni… -
leblokkoltam, és bambán bámultam a várakozó férfi megmaradt
fürtjeit. - Hova megyek?
A
buszsofőr megdöbbent. Valószínűleg nem erre számított,
ráadásul nem igazán tudott segítséget nyújtani ilyen
kérdésekben idegeneknek, tekintve hogy legalább ötvenhat megállón
keresztül száguldozott az országban.
Hirtelen
megvilágosodtam, és gyorsan kiböktem az úti célom. Mielőtt a
buszvezető bepötyögte volna a jegytípust, kételkedve rám
nézett:
-
Biztos?
Annyira
biztos volt, mint az, hogy távoltartási végzést kell kérnem a
hajápolószerektől.
Festinger
együtt érzően rám bandzsított, és megszorította a vállam.
„Kitartás, a vizsgaidőszak még csak most kezdődött.”