Van,
amikor úgy érzed, beomlik alattad a föld. De nem zuhansz le. Várod
az ütközést. A végét. A pillanatot, hogy megtudd, jól
csináltad-e. De nem jön. Beleragadva lebegsz a légüres térben,
és fogalmad sincs róla, mióta tart ez az állapot. Vajon mikor
vallottál kudarcot? Vezet ez a semmi valahová, vagy ismétli
önmagát?
Embereket
látsz. Sorsokat magad körül. A boldogtalant sajnálod, a boldogot
irigyled. Téged vajon sajnálnak, vagy irigyelnek? Mindegy is,
hiszen mindenből csak a végeredményt tapasztalják. Senki nem
hallja az önpusztító fásultságot a szemedben, és senki sem
válaszol éjjeli elfojtott, néma sikolyodra. Mert nem tudnak róla.
Ahogy te sem az övékéről.
Jól
figyelj rám! Addig fogsz itt sodródni, amíg egyszer csak azt veszed észre, hogy letelt az idő. De ne kapkodj! Nem kell sietned.
Elég, ha minden nap araszolsz egy lépést. Szigorúan előre. Erre
nincs felületi kezelés, és nem lehet tövestül kitépni. Maradj.
Vagy menj.
Egyenesen.
Előre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése