Sétány

Nem került sor párbeszédre.

Azelőtt sosem szóltunk egymáshoz, és nem hazudok, ha azt mondom, univerzális születésem óta egyszer sem nézett rám.
Az ő szempontjából, éppen eleget látott belőlem. Kacska fogakat, amelyeket minden reggel véresre sikált. Ráncolódó szemhéjat, amire évek múltán sem tanult meg tisztességes tusvonalat húzni. Girbe-gurba göcsörtös darabokat, amiket, mint életének tartozékait kezelt, s mögöttük ott hallgattam magam is.

Nem állítom, hogy létezésem konkretizálása bármilyen irányba befolyásolta volna az indentitását. Arról, hogy mi akart lenni, kire, mikor, hol és hogyan figyelt, mindig ő dönött, még ha nem is tudott róla.
Az élet, a körülmények, a sors, Isten, a véletlenek, vagy akármiben is hiszel, sorozatosan dobálja eléd számtalan választási lehetőséggel az útvonalakat. Tulajdonképpen engem az formál, hogyan haladsz végig egy sétányon, amire rátérsz. De a végeredmény legtöbbször rejtve marad.

Nem tudom, mi késztette megállásra. Egy koszos, vizeletszagú nyilvános wc-ben voltunk, amikor hirtelen szembefordult velem, és a többszörösen egymásra vetülő tükörképe mögött tekintete találkozott az enyémmel.
Talán egy pillanat volt csupán, talán órákon át állt ott ütemesen hullámzó mellkassal.
De attól kezdve mindig megnézett. Néha erőlködnie kellett, hogy lásson, néha egy másodperc töredéke elég volt a felismeréshez.

Akkor értettem meg, hogy a darabok ugyanolyan fontosak, mint a nagy egész. Van akinek egész életében elegek lesznek a morzsák és fecnik, mert a világ legfélelmetesebb dolga megismerni azt, aki nap mint nap néz vissza ránk a tükörből. A legvérfagyasztóbb, és legcsodálatosabb a kiszámíthatatlansága. Hogy folyton változik, állandóan mocorog, és nem tudod, mi lesz, ha egyszer megszólal.

Tudod miért?

Mert képtelen hazudni.