Szemüveg

Sűrű csend ül a szobán. Túlzsúfolt, rendszertelen kelléktároló. Néha berohan egy-két színész, átveszi a parókát, sebtében eldobja a kiürült vizes palackot. Jaj, a szemüveg? Hol a szemüveg? Biztos kint hagytad, én nem vettem el. Jó mindegy, hagyd már, majd megoldjuk, show must go on!

Sűrű csend ül a szobán. A szürkület előtti utolsó percekben éles zúgás hallatszik. Ő az. Megtalálja a szemüveget. Ott csillog a kis hamis félrecsúszva a párkányon. Kitűnő kifutó, barátom, kitűnő kezdet. Kiugrási lehetőség, egy jó szemüveg…

Sebtében felkapaszkodik, vidoran szemléli a felnagyított repedést a fán, úgy mássza meg a keretet, mintha maga lenne a Mount Everest. 

 

Tulajdonképpen, semmiség – pörögnek a fogaskerekek. - Ez a szemüveg ki tudja, hány darabban kapott főszerepet, mennyi mindent látott rajta keresztül a kicsoda. Ő most rajta trónol, terpeszkedik és…

Sűrű csend ül a szobán. Shakespeare-i csíny és csehovi méltóság szaga keveredik a levegőben. És ő. Ő repülni fog. A szemüvegről. Pillanatnyilag. Nem úgy rebben majd fel, mint egy pillangó, aki egy ilyen helyzetben kecsesen lebbenne körbe, nem úgy, mint egy prédát pásztázó sólyom, nem úgy, mintha nem tartaná vissza semmi.

Durván zajongva, körkörösen inogva. Elszántan.

A darabnak vége. Tapsolnak.

Minden felszállás megérdemel egy tapsot.

Repül. Pont addig, amíg valaki be nem nyit. Jé, megvan a szemüveg. Áh, végig ott volt. Mindegy. Nem is olyan fontos. Iszunk egyet még? Nem holnap korán kelek. Egy kávét sem? Ilyenkor? Délután találkozunk. Szia. Szia.

Sűrű csend ül a szobán...

Mi van abban?

Hát mi van abban?

A lustán elnyúló patakban,

Mi van az Őszben,

kornyadt gesztenye tövében?

Hát mondd, mi van abban?

Száz esőcsepp, ha koppan,

csendesen, halkan,

éberen figyel…

Mi van abban,

mi bújik, susog nesztelen

agyamba túrva,

kényesen, mérgesen?

Hát, mondd, mi van abban,

tudod, a gyűrött szélű lapban

bújva meg, sikolt,

de pszt! Meg ne sértsük álmát…

Ha egyszer felkel,

eljön az a reggel.

S te mondd:

Hát mi van abban?

AranyNyúvz

Egy meghitt péntek délutánon a Mesezenekar tagjai éppen egyik izgalmas kalandjukat pihegték ki a főbunkiszálláson, ki-ki a maga hobbiját űzve szenvedéllyel: Korál a „Fullfőnök” feliratú kitűzőjét tisztogatta, Esthajnal egy magazint lapozgatott, belemélyedve a legtrendibb téli tündér divatba, Mandala négylevelű lóheréket horgolt, Gyöngyvirág pedig igyekezett minél mélyebbre ásni egy Berzsenyi versben.

Azután megjöttek a fiúk.

Borostás kapitány nagy svunggal vágta ki az ajtót, és ugyanezzel a lendülettel elhasalt az állandóan felgyűrődő lábtörlőben.

Bojtorján közvetlenül mögötte lépkedett, meg se próbálva leplezni arcán elterülő széles vigyorát, elegánsan kikerülte barátját, és felhúzta a padlóról.

A többiek már fel sem kapták a fejüket a parádés érkezésre, mintegy hozzászokva Borostás bámulatos tánclépéseihez folytatták előzetes tevékenységüket. Egyedül Korál arckifejezése árult el egy „már megint...” kezdetű sóhajt, azután ő is visszatért munkájához.

Bojtorján ledobta dzsekijét az egyik szék támlájára, majd meglepődve tapasztalta, hogy a kandalló előtt egy többé-kevésbé nagyobb lyuk keletkezett, így hát elővette zsebében tárolt gyermekkori kislapátját, és módszeresen elkezdte betemetni azt, figyelmen kívül hagyva a rögök közt talált szavak és betűk sorrendjét.

Borostás kapitány kiegyenesedett, mély levegőt vett, csípőre tette a kezét, majd szolidan köhintett. Abban a pillanatban nyolc szempár szegeződött rá (Bojtorján elkötelezetten lapátolt), és rémülten vette észre a szája szélén ülő jellegzetes félmosolyt. Ez azt jelentette: van valami. Pontosabban azt: Fú de van ám valami!

A kapitány elégedetten konstatálta, hogy végre a figyelem középpontjába került, és belekezdett mondandójába:

- Délután idejön valaki Aranyudvarból. Interjút akarnak készíteni velünk a nyári turnéról!

- Most? - hökkent meg Esthajnal.

- Október közepe van – értetlenkedett Korál.

- Eddig biztos téli álmot aludtak – legyintett Borostás, és leült az egyik karosszékbe.

- Na és kit küldenek? - kérdezte Gyöngyvirág az ásójára támaszkodva.

- Nem mondták – rázta meg a fejét a kapitány.

- Fú, remélem nem Csacsit – forgatta meg a szemét Mandala. - Ő túl ábrándozó típus…

- Viszont kedves – tette hozzá Esthajnal. - Gondolj bele, mi lenne, ha Kacsa Kata, vagy Bari jönne…

- Megemlítenéd, hogy kifordult a térded, és pánikot keltene a gyerekek között – borzongott meg Gyöngyvirág.

- Kukori felelősségteljes – szólalt meg Korál. - Mást el se tudok képzelni rajta kívül, aki alkalmasabb lenne a feladatra…

Az idő lassan délutánba fordult. Korál téli uszonymelegítőket böngészett a Vaterán, Esthajnal próbálta eldönteni, hogy a halványlila, vagy inkább a szürke csizma menne a szárnyaihoz, Mandala a skálázást gyakorolta, Bojtorján rendületlenül temette a kandalló előtti gödröt, Gyöngyvirág pedig a világért nem értette, miért nem halad az ásásban, Borostás kapitány meg… Hát ő Borostás kapitánykodott.

Azután csengettek.

A társaság egymásra nézett: ki nyissa ki?

Végül egyikük sem ért oda időben. Kívülről hangos toporzékolás hallatszott, majd az ajtó kicsapódott – aznap másodjára, és az érkező valaki két lépéssel később elvágódott a fentebb említett lábtörlőben.

Szó bennszakad, hang fennakad – írta Arany János – azután a csapat egyszerre kiáltott fel:

- KECSKE APÓ!

Szegény öreg kecske mogorván hasalt a bejáratnál, egészen addig, míg Borostás és a többiek oda nem siettek felsegíteni. Együttes erővel odakísérték az egyik karosszékhez, majd hagyták, hogy az apó nagyot nyekkenve beleereszkedjen.

Mandala kezét tördelve elszaladt teáért, a többiek pedig csendben várták visszaérkezését.

- Szerbusz, Kecske apó – törte meg a csendet Korál. - Hogy vagy?

- Fergetegesen – mekegett a kecske, és nekiállta rágcsálni a karosszékre terített kapitányi ing ujját.

- Na, és mi szél hozott? - kérdezte a kapitány kicsit frusztráltan, látva, hogy ruhája tetemes része tűnik el az apó szájában.

- Gyalog jöttem – válaszolta Kecske apó, majd lehető legzsémbesebb tekintetét elővéve végigpásztázta a társaságot. - Valami inter juht kell csinálnom veletek. Gondolom, egy új fajta bárány.

- Interjút, Kecske apó! - csapott a homlokára Mandala.

- Ja, hogy azt… Hát mé´ nem ezt mondták?

- Mondd csak, hogyhogy nem Kukori jött? - kérdezte Esthajnal letaglózva a hírtől.

- Mert beleragadt egy szemétdombba – válaszolta Kecske apó.

- Na és mi van Csacsival?

- Vagy Barival?

- Esetleg Katával?

- ÉN nem vagyok jó nektek?! - csattant fel az apó, a többiek pedig azonnal bizonygatni kezdték, mennyivel jobb, hogy a nagyothalló és szenilis kecske érkezett a megfontolt, összeszedett Kukori helyett.

Az apó lassan előkotort egy darab papírt kopott aktatáskájából, majd hosszas nyámnyogás után feltette az első kérdését:

- Egész nyáron a vízparton lógattátok a lábatokat. Elégedettek voltatok a fellépési lehetőséggel?

Gyöngyvirág szemöldöke az égig szaladt, de Bojtorján óvatosan oldalba bökte kislapátjával, mire a lány figyelme azonnal korábbi munkájára irányult, és döbbenten vette észre, hogy kalóztársa egész eddig azon dolgozott, hogy visszatemessen az általa kiásott Berzsenyit.

- Ami azt illeti – kezdte Borostás kapitány – Azt, hiszem, kijelenthetem, hogy mindannyiunk számára rendkívüli tapasztalat volt ez a velencei nyár, ugyanis mind zeneileg, mind társágilag összeragasztott bennünket.

- Nagyon sok embert ismertünk meg, és rengeteg gyereknek adhattunk elő – tette hozzá Korál. - Fantasztikus élmény volt.

- Tehát. Velencén sok a nyál, mert sok a gyerek – körmölte buzgón Kecske apó – Ez jó volt.

- Mi nem ezt mondtuk! - csattant fel Esthajnal.

- Második kérdés – olvasta Kecske apó. - Mit gondoltok, ez a nyár hatással van a második lemezetek kiadására?

- Mindenképpen – sóhajtott beletörődve Mandala. - Ezen a lemezen szerepel majd a Vadmalac, a Mézinduló és még sok más kedvencünk, hogy ne lőjem le a poént.

- Minden képen van egy malac, aki a mézben dagonyázik – ismételte Kecske apó. - Szürrealista CD-borító…

Korál dermedten ült a helyén, és kifejezéstelenül bámult maga elé, mikor a kecske hozzá fordult következő kérdésével.

- Korál, te sellők gyöngye, te hogy érezted magad a nyáron?

Korál zavarodottan tátogott, majd kibökte:

- Jó volt.

- Jó volt – írta Kecske apó, majd a többiekre pillantott.

- Ó, nekem rengeteget fejlődött a hangszeres játékom, és a gyerekekkel való közvetlen érintkezés úgy gondolom, későbbi tanári pályán való boldogulásomat is szolgálta – hadarta Gyöngyvirág. - Arról nem beszélve, hogy a zenekar most már teljesen élő zenét játszik, és elhagytuk a midis alap alkalmazását.

- Nekem a kapcsolatépítésében és a munkaváltásban volt nagy segítségemre ez az egész nyár, remek emberekkel találkoztam, rengeteg jó tanácsot kaptunk, és nagyon sokat kapaszkodtunk felfelé technikailag, módszerileg is azon a bizonyos létrán – mosolygott Borostás kapitány.

- Én sajnos a sérülésem miatt kihagytam a nyár felét, de alá tudom támasztani az előttem szólókat. Egy hónapot voltam távol, és már egy teljesen más összetételű, sokkal szorosabb, és erősebb alapokra épülő banda tagjaként tértem magamhoz – bólogatott Esthajnal.

- Fantasztikus élmény volt. Azt hiszem, őszintén kijelenthetem a csapat nevében is, hogy családdá váltunk – bólogatott Mandala.

Kecske apó türelmesen végigvárta, amíg mindenki elmondja, amit akart, majd a következőket jegyzetelte le:

- A többieknek is jó volt.

A társaság kikerekedett szemekkel bámulta a vén kecskét, ahogy az ing maradványait óvatosan visszahajtogatta a karosszék támlájára, kézbe kapta botját és az aktatáskát, majd a bejárathoz csoszogott, ezúttal kikerülve a lábtörlőt lenyomta a kilincset, és ennyit mondott köszönéskép:

- Ennyi elég is lesz, azt hiszem, mindent megbeszéltünk amit kellett, az interjút az AranyNyúvz jövőheti számában közöljük le – ezzel becsapta az ajtót.

A Mesezenekarnak beletelt még pár percbe, mire feldolgozta a történteket.

Gyöngyvirág sokkos állapotban elvette Bojtorján kislapátját, és elkezdte betemetni szegény Berzsenyi versét, Bojtorján együttérzően simogatta a hátát, Esthajnal visszaült a székbe, és üres tekintettel bámulta a magazint, Mandala pedig a halántékát dörzsölgetve bámulta Kecske apó hűlt helyét.

Már csak Borostás és Korál álltak a karosszék mellett, arra várva, hogy valaki megmondja nekik, mi a másodfokú egyenlet megoldóképlete.

Aztán a kapitány remegő kézzel megfogta egykori inge darabjait, és szomorúan a sellőre nézett:

- Ugye, varrsz egy másikat?

Korál kis várakozás után elvette a kalóz által szorongatott rongyot, majd ennyit mondott:

- Aha.

Főszerepben:

Borostás Kapitány - Udvari Péter

Korál - Arany Réka

Mandala - Bezerédi Enikő

Esthajnal - Ranklné Juhász Brigitta

Gyöngyvirág - Göbölös Virág

Bojtorján - Kurkó Lajos

és Kecske apó

Nyugalmam gyilkosa: Prüntyő

- Azt a Rekkentős – Rittyentős – Reketyebokros hétszázát! - kurjantom el magam a negyedik emeleti bagolyváramban, azt eredményezve ezzel, hogy William lekezelően lapos pislogással megbámulja a kezemben szorongatott telefon kijelzőjét. Macska lététre tudja jól, ha a gazdi ilyen nyelven próbál információt közölni, azt úgyse érti senki rajta kívül, így nem is erőlködik túlzottan.

Csütörtök este, nyolc óra huszonnégy perc.

Öt perccel ezelőtt nyugodt elégedettséggel ereszkedtem le a monitor elé, azt tervezve, hogy folytatom egy A4-es rajzlap módszeres összefirkálását, amikor megszólalt a kapucsengő.

Fél kilenc, már régen besötétedett, én pedig egy XXL-es fekete pólóban, kinyúlt melegítőben és vizes hajjal ütöttem agyon az időt, de a hangra egy csapásra megfeledkeztem mindenről.

Az első kérdés, ami felmerül benned, ha késő este random becsengetnek hozzád, és tisztában vagy vele, hogy senki nem tudja a kapucsengő számát édesapádon kívül, valószínűleg az, hogy „ez meg ki a rosseb?”

Az én első gondolatom az volt, hogy „úristenelfognakrabolniakulcslyukonkeresztül”.

Így hát tettem, amit tennem kellett. Megragadtam a macskát, mert az ugye fontos eszköz a védekezéshez, odabattyogtam a bejárathoz, és még egyszer ráfordítottam a zárat.

Csak hogy tisztába tegyük a helyzetet: ugyebár, említettem, hogy a negyediken lakom, nyugalmam gyilkosa pedig a lépcsőház földszinti ajtajából csengetett kitartóan. Utólag innen is láthatjuk, a mennyire volt logikus lépés még jobban bezárni az ajtót.

Tehát. Remegő ajkakkal szuggeráltam a kaputelefont, hogy hallgasson már el, Will pedig értetlenül kapálózott a kezemben. Aztán egyszer csak csend lett, én pedig megkönnyebbülten tettem le a macskát, és dolga végezetten, elégedett arccal baktattam vissza az íróasztalhoz, mint aki győztes hadjáratot vezetett, amikor megszólalt a mobilom.

Aznap este már másodjára kaptam szívszélütést, és mikor megláttam drága párom, az én egyetlen Prüntyőm nevét zümmögni az asztalon, valahogy nem nyugodtam meg. Valószínűleg velem van a baj, hogy csak még idegesebb lettem a tudattól, hogy keres, mivel fél órával az előtt köszöntem el tőle, és hát nem egy csacsogó poszáta a hálózaton, úgyhogy akármi is legyen, biztos életbe vágóan fontos. Például túszul ejtették hazafelé menet, és most megadja a címet, hogy hova küldjem a váltságdíjat.

Szóval felvettem a telefont.

Mindenre számítottam. De tényleg mindenre. Mondjuk, hogy meghalt a macskájuk, ami nincs is, vagy kórházban fekszik, vagy már feküdni sem tud. Erre ő megkérdezte, hogy:

- Szia, te Kicsim, mi a lakásod kapucsengő kódja?

Döbbenetemben köpni-nyelni nem tudtam.

Már megint az a kiberhelt kapucsengő!

- Minek az neked? - kérdeztem vissza.

- Hát, mert be szeretnék menni.

- Hova?

- Itt állok lent.

Tudni kell, hogy Prüntyő levelezőn jár suliba, de közben otthon dolgozik, ami azt eredményezi, hogy minden második péntek-szombatot nagyvárosi suttyóként tölt. Én minden pénteken hazautazok, így gondosan elkerüljük egymást, és hetente egyszer találkozunk. Bennem szerda este felmerült a kérdés, hogyha úgyis mind a ketten nyolcra megyünk suliba, akkor miért nem jön már fel csütörtök este nálam szuszogni, megkímélve ezzel magát a hajnalban keléstől.

Onnantól kezdve, hogy büdös lesz a munkaruhája, hogy nem nyírt szakállat, és hogy kilenckor ő már nem botorkál sehol az ágyán kívül, addig, hogy meg fog jönni a havibaja mindenféle kifogást felsorolt a mellett, hogy ez miért egy borzasztóan rossz ötlet, és hogy képzelem, hogy egyáltalán csírát fogott az agyamban egy ilyen gondolat, menjek, ássam el, és locsolgassam máshol.

Szóval úgy döntöttem, elegánsan kihátrálok a konfliktusból, és soha többé semmilyen építő jellegű javaslatot nem dobok fel a közösbe.

Na. Most tartunk ott, hogy:

- Azt a Rekkentős – Rittyentős – Reketyebokros hétszázát!

Persze, végül beengedtem, az ember azért a barátját be szokta engedni a lakásba két év után. Aztán számon kértem, és megtudtam, hogy előző esti bősz ellenállását annak köszönhetem, hogy eddigi pályafutásunk alatt minden egyes meglepetését kicsináltam, megöltem, megfojtottam, megfőztem, megettem, alkoholizmusba taszítottam és sárba tiportam. Így az a zseniális ötlete támadt, hogy titokban felcsönget, de arra nem számított, hogy minden lehetséges módon kizárom.

Ennyivel még nem ért véget a hétvége. Vasárnap délután kissé csalódottan konstatáltam, hogy lám-lám, ismét elérkezett az a pillanat, amikor ha menni kell, hát menni kell. A boltba.

Prüntyő éppen mély telepatikus kapcsolatot létesített a macskámmal, mikor megkértem, hogy jegyezze fel, amit diktálok.

Láttam, hogy nagy komolyan előveszi a telefonját, lenyitja a jegyzetet, és pötyögni kezd, én pedig a legnagyobb nyugalommal soroltam neki a hiánycikkeket: Kakaó, burgonya, minden mi földi jó... Végül visszakérdeztem, hogy megvan-e. Nem válaszolt, csak bólintott, aztán húztuk a nyúlcipőt, és tipli a sarki boltba.

Ott aztán Prüntyi előszedte a listát, és az orrom elé dugta, én pedig elkerekedett szemekkel bámultam rá vissza.

- Ez mi? - kérdeztem.

- Hát a lista. Nem jó így? - vigyorgott szélesen, én pedig a fejem fogva indultam el bevásárolni a következő árucikkeket:

A tanulság:

- Sosem lehetsz elég óvatos.

- NE hagyd egyedül a párodat a macskával.

Jó kutya voltam

Semmi sem biztosabb, mint a szimatom. Az pedig sosem csal, elvégre vadászkutya volnék, vagy mi a szösz, bár az nem nyáladzik. Ha nem tévedek, akkor ez bizony egy kerti szivattyú.

Ó basszus. Ezt nem lenne szabad. De csak segíteni akarok, ellenőrzöm a szivacs minőségét, egyszerű rutinfeladat, legalábbis a magamfajtának, más ne próbáljon meg a fogaival precízen szétrágni egy áram alatt lévő keringető szivattyút, amit valamiért mindig visszaraknak a tóba, ha még működik.

Isteni íze van. Komolyan. Főleg, ha friss, és még nem telepedtek rá az algák.

Most akkor megnézzem, hogy jó-e még, vagy ne? Nincs itt senki. Unatkozom. De azt mondták nem szabad. Mindenre csak ezt mondják. Múlt kedden is csak segíteni akartam, mikor leszedtem Anyu frissen teregetett fehér ruháit. Állatira megszidtak érte, pedig már szárazak voltak, és csak csináltam, amit Apu szokott. Lehet a kosár hiánya jelentette a problémát, meg hogy egy-kettőt átszabtam.

A tépelődő szetterkeverék emlékiratai…

Szerintem nem kell részleteznem mit kaptam a szivattyúért, de hát az ember kutyája három-négy hónaposan még nem feltétlenül érti a világ körforgását. Arra persze hamar rájöttem, hogy nem eszünk szivacsot, nem ásunk alagutat a Föld középpontja felé, nem rágjuk meg azokat a dolgokat, amiket a fejünk fölé lógatnak fel, és a macskát sem kóstoljuk meg. Vahurnak hála, azok a négy lábú karmos zsákok csak akkor maradtak a kertben, ha identitászavarosak voltak, a többi nem bírta a gyűrődést.

Tizenöt év. Gondold csak végig, mit csinálsz életed első tizenöt évében. Egy évesen rájössz arra, hogy anyu nélküled is létezik a világban, másfél-két évesen gügyögve-gagyogva megformálod az első szavakat, tipegve-topogva fedezed fel a világot, és mindenki lábon hordja ki a szívrohamot, valahányszor csak kreatívan leszeded apu asztaláról a papírvágó ollót. Három-négy évesen már szocializálódsz, oviban csücsülsz, rájössz, hogy a wc a világ egyik legszükségesebb eszköze, utálsz délután aludni, és egyre többször kapaszkodsz bele a fülembe. Öt-hat éves korodban már bőven túljutsz az első nehéz sztrájkon, és kezdhetsz azon görcsölni, hogy a társadalom milyen elvárásokat támaszt majd eléd, mikor hét évesen bekerülsz az első osztályba. Negyedikes korodra folyékonyan olvasol, és vagy csillagász, vagy Arnold Svájcenegger akarsz lenni, csak ne kelljen matek házit csinálni, és még egy fejezetet elolvasni az Egri Csillagokból. Tíz-tizenegy éves korodban elhiszed magadról, hogy akármit megtehetsz, és bizony meg is fogod tenni, tizenkét-tizenhárom évesen pedig először térsz magadhoz az álomvilágodból, és megpillantod az első nagy Őt, vagy inkább Ó-t. Miközben hormonháztartásod egyszerre rögbizik, és Olimpiai játékokat rendez az agyadban, el kell döntened, hogy merre talpalj tovább a középsuliban. Tizenöt évesen ott vagy kilencedikben, kiforratlan tervekkel, egy-két átgondolatlan döntéssel, meg az első partnereddel, és azon töprengsz, hogy tudtál pár hónap alatt leszoktatni a szivattyúszerelésről.

Egy éves koromra nagyjából hallgattam minden szükséges parancsszóra, amit Apu, meg a Lány mondott. Ül. Fekszik. Gyere ide! Hozd vissza! Hol a bot? Jó kutya!

Az utóbbi fogalmam sincs, mit jelent, de mikor mondták, állatira boldog lettem, és csóváltam a farkam. Azt hiszem, pont ez volt az elvárás, mert ők is marha jó kedvűek lettek tőle, és ha még pacsiztam is, csak felfelé görbült a szájuk. Sosem értettem, miért vicsorognak az emberek, ha örülnek. Agyba-főbe simogattak, vakargatták a fülem tövét, és nekem ez egyáltalán nem volt ellenemre.

Öt éves lehettem, mikor hoztak egy nyáladzó ki vakarcsot. Állati aranyos volt, meg állati lassú is. Biztos voltam benne, hogy egy borjú az őse, bár állítólag valami túltenyésztett harci kutya leszármazottja volt a kis tehén. Igazából nem számított, jó fej srác volt, komáltam, bár indokolatlan helyzetekben hirtelen kapta fel a vizet. Alig volt fél éves, mikor összeverekedett egy veterán kuvasszal, mert ugyanazt a vakondtúrást akarták felásni. Bohókás kis fickó, annyi szent, de amint egy kicsit megnőtt, senki nem mert közel jönni a házhoz. Őrjöngve támadt a kapunak, és én totálisan felpörögve segítettem szétszedni neki a kerítést.

Na ja. Ő furán ugatva bőgött, én meg szabályosan vedeltem a vizet, mint egy részeges tinó, valahányszor csak visszaértünk a sétából, elrágtam a huszonnegyedik gumilabdámat is, és kifutottam a lelket is magamból.

Egyszer találtam egy sérült galambot, és Anyu alig bírt lebeszélni róla, hogy hagyjuk a természetes élőhelyén, mindenáron meg akartam tartani, de végül meggyőzött róla, hogy jobb neki ott a bokor alatt.

Imádtam úszni. Imádtam a „hozd vissza” játékot. Imádtam jó kutya lenni, bármit is jelentsen ez.

Mire a bocikutya felnőtt, újabb taggal gyarapodott a falka, a kezdetben szelídnek látszó, de fajtársaival ingerlékeny és bizalmatlan pattogó pumival. Utcakutya volt, többet járt halászni, mint haza, és már egy évesen elkezdett őszülni, olyan rövid pórázon tartották. Őt is a Lány hozta, nem volt nehéz elfogadnom, bár erőszakos meg nyomulós volt a kisöreg, rendszeresen kitúrt a házamból, de elégtételt vettem rajta, valahányszor csak engem elengedtek a sétán, őt pedig hosszú pórázon tartva futtatták. Megbízhatatlan volt. Az a fajta, aki szereti az embereit, de nem tiszteli őket kifejezetten.

Ennek ellenére, ő is „jó kutya” volt. Sőt, a bocitehén is, bár ő már ebből a fura természetéből adódóan megkapta ezt a jelzőt, kivéve akkor mikor nekiállt kiszerelni az összes nadrágból a cipzárakat.

Hát Istenem, mindenkinek megvannak a maga hóbortjai!

A Lányt idővel egyre ritkábban láttam, de mindig mikor hazajött, nagyon örültünk egymásnak. Apu gyakran vitt sétálni, Anyu pedig csontot főzött nekünk. Imádtam a csontokat.

Sok macska fordult meg nálunk. Az egyik azt képzelte, hogy a fiam, olyan apró és védtelen volt, hogy kénytelen voltam gyámkodni fölötte, de sajnos egy éven belül megbetegedett, és távozott köreinkből. Volt egy tarka, aki kisétált az utcára, és elvitte valaki, meg egy másik, aki harmadmagával érkezett a tesóival, de végül itt vert tanyát. Na igen, az első macska, aki nyugodt lélekkel bemasírozott a pumi kenneljébe, felzabálta a kajáját, és egy karcolás nélkül távozott a színhelyről.

Tizennégy éves voltam már, mikor megérkezett a haspók. Egy szürke cirmos, aki ha kaját látott, azt gondolkodás nélkül felfalta. Nem is értettem, hogy fért ennyi belé, de legalább nem kellett aggódnom a maradékom miatt.

A tizenötödik év már nehezen indult. Tudtam, hogy elszállt felettem az idő, és csak módjával ugrándozhatok, de erre csak akkor jöttem rá, mikor a Lánnyal való sétámon bent ragadtam a Dunában, és képtelen voltam a saját lábamra állva felkecmeregni a vízből. Fél órás küzdelem után a pumihoz erősített pórázzal, és egy nagyon izzadt és fáradt Lány segítségével feljutottunk a rakpartra.

Onnantól kezdve nem mentünk le többet a folyóhoz. Rettenetesen hiányzott a szaga, a sirályok, az ínycsiklandozó döghalak, és kagylók zamata, de egyre hamarabb fáradtam el. Hasonlóvá váltam a cammogó borjúkutyához, akit nem lehetett harminc méternél messzebb vinni a háztól, mert az ízületei felmondták a szolgálatot.

Elkezdtem én is csak feküdni, enni, pihenni, néha ugatni. Nem volt másra energiám.

A két hátsó lábam rohamosan vesztett hatékonyságából, még nem egyik nap arra ébredtem, hogy már botorkálni is alig tudok.

Azután elvesztettem őket. Elveszettem a kontrollt, nem éreztem őket többé, nem tudtam megmozdulni. A hátsó felem lebénult. Teljesen.

Annyira szégyelltem magam. Azt hiszem joggal mondhatom, hogy bármelyik fajtársam halála lenne, ha nem tudna többé felállni. Én, aki pár évvel ez előtt, nyulakat ugrasztott ki a bokorból, varjakat kergetett, és őzekkel fogócskázott a parton, versenyt futott az agarakkal, én tehetetlenül feküdtem a saját piszkomban.

Azt hittem, a Család mérges lesz rám, de teljesen más történt. Felraktak egy szivacsra, hogy puhán feküdjek, valahányszor csak levonszoltam magam róla, és összekoszoltam magam, megtisztítottak. Finomabbnál-finomabb falatokat kaptam, és amit kiválogattam, azt nem kellett megennem később. Sajnos a fekvésből kialakult sebeim, és a legyek felbukkanása ellen semmit sem tehettek, hiába mentünk minden második nap a klórszagú tiszta emberhez, aki tűket szurkált a hátsómba, ami után pár óráig erősebbnek éreztem magam.

Én is tudtam, ők is tudták, hogy nem fogok újra talpra állni, de mindent megpróbáltak. A helyzet romlott, elment a hangom, és begyulladt a bal szemem, de csodával határos módon, nem lett rossz kedvem. Farkasétvággyal ettem, és boldog voltam, ha valaki odajött, hogy megsimogasson.

Tudtam, hogy hamarosan vége van. Éreztem, hogy legközelebb, amikor beraknak a kocsiba, már nem jövünk majd haza, és ez egyfajta megkönnyebbüléssel töltött el.

Mielőtt utoljára behunytam a szemem, a Lány megsimogatta a buksim, és azt mondta: Jó kutya vagy…

Akkor már a fejemet sem tudtam felemelni, és hirtelen nem értettem, mit is akar tőlem.

Azután hirtelen ráébredtem.

Jó kutyának lenni nem azt jelenti, hányszor vágod magad hanyatt, milyen gyorsan csóválod a farkad, hányszor hozod vissza a botot, hányszor ülsz le, állsz fel vagy fekszel le.

A jó kutya kicsit bolondos, kicsit kajla, kicsit kópé, és csurom vizesen rázza meg magát melletted, sáros manccsal ugrik fel rád, amikor viszontlát, és döglött haltól bűzlő nyelvvel próbálja megnyalni a kezed.

A jó kutya boldogan osztja meg veled a sikerélményét, akkor is, ha az egy könyékig nyálas szétrágott focilabda.

A jó kutya segítőkész.

A jó kutya ételt kunyerál.

A jó kutya tószivattyú szivacs ízű.

Jó kutyának lenni kötelesség. Neked is, és nekem is.

És én az voltam.

Végig.

Jó kutya voltam.

Fullnevek hatalmában – avagy Gyöngyvirág útikalauza alapfokon mestereknek II. rész

- GYÖNGYVIRÁG! NE SÚGJON ITT MINDENFÉLE MÉZNEVEKET A GYEREKEKNEK, HOGY AKÁCMÉZ, MEG VIRÁG, MEG TULIPÁN MEG MINDENFÉLE MÉZ!

Korál lágy orgánuma kettészelte a színpadot, és hirtelen lepergett előttem az egész életem. Mind meghalunk. Mind meghalunk!

A helyzet korántsem volt ennyire dramatikus persze. Két lehetőségem volt. Állhatok ott tovább lefagyva a vigyorgó gyerekek mögött, vagy laza Fullművész mivoltommal lereagálom a Fullfőnök kitörését. Az utóbbit választottam, és pánikszerű menekülést mutattam be helyből távolba a teljes alázat jegyében és a totális sokk hatása alatt, amit Korál döbbent arccal jutalmazott. Show must go on.

- Mi ez a lárma? Mi ez a ricsaj?!

Persze, hogy ez megint a Kapitány. Lelki szemeim előtt megjelent a hajlott hátú Kecskeapó teljes harci díszben, ahogy a botját lóbálva rázza a próbaterem közepén. Fityegő fülei lágyan ringnak feje búbján, orra hegyére biggyesztve az üveg nélküli szemüveg, és természetesen ütemre lejti a néptáncot. De hogy milyet arról fogalmam sincs, mert olyan nép tuti nem létezik, amit produkál. Fullhülye.

Persze, nem illendő így nevezni a felettesedet, de azt hiszem, mivel ő maga találta ki ezt az egész Fullneves Univerzumot, és mivel folyton elveszíti a hajóját, amit persze hetente legalább egyszer nekünk kell megkeresni Velencén, szerintem nem bánja a dolgot. Majd azért rákérdezek. Ez még tuti nem számít zendülésnek. Ugye nem?

Azért vannak túlélhető tréfái is.

Nemrégiben kérdezte például, szeretjük-e a vízilovakat. Pislogtunk, mint hal a vízben, istenek, ez már megint mit talált ki? Hát pár perc múlva lézerkarddal döfte le a poént, és bemutatta nekünk Joeyt, aki mostantól a megboldogult Jessy helyett lesz hűséges fegyverhordozónk. Persze Korálnak nem volt újdonság, mert ő Fullfőnök lévén mindent tud előre.

Ilyen ronda kocsit még életünkben nem láttunk, de hamar kiderült, hogy olyan, mint a hagyma (nem, nem büdös), tehát réteges, és mindenbe beletörődve, elégedetten nyújtóztunk a kényelmes üléseken, miközben a Kapitány a korszerű és praktikus műszerfalat bűvölte. Sose ítélj első látásra.

- Kecskeapó, te láttad a hajót? - rántott vissza a valóságba Mandala hangja.

Megint elbambultam? A Fullrocker rajtam röhög, tehát tuti elbambultam. Ez is azért van csak ennyire elszállva magától, mert valamelyik nap csak úgy átruccant Bécsbe, és az első random ember, akibe belefutott az utcán az Axl Rose volt, a Guns n`Roses énekese… Egy kis kapcsolatépítés.

Megint elkalandoztam. Merlin, ha így folytatom, átalszom a fellépésünket!

- Láttam – vigyorgott Kecskeapó a legtudálékosabb arccal, amit csak vágni tudott. - Véletlenül nálam is van egy darabja.

Kihagytam volna, hogy Fullhülye nem csak elhagyja, hanem össze is töri azt a szerencsétlen hajót, és be kell járnunk egész Aranyudvart, hogy különböző váratlan helyeken összeszedjük lécenként?

- És odaadod? - csillant fel Korál szeme.

- Nem – szélesedett a vigyor az Apó arcán.

- És ha énekelünk neked? - pattant oda hirtelen Fullhang.

- Hogy megint itt zajongjatok? - háborodott fel a zsémbes kecske.

- De rólad fog szólni – bizonygatta Korál.

- Rólam? Akkor jó!

A kecskével madarat lehetett volna fogatni. Miután Mandala kivételesen elesés, és hangszerborogatás nélkül átvette a dalnok szerepét, Kecskeapó mámoros táncra perdült, és olyan figurákat csinált, amiket szerintem nem tanítanak jobb helyeken. Fullhang Mandalánk körbevezette a gyerekeket körülötte, azután Fullrocker Bojtorján is felpattant metálos (létezik ilyen fogalom?) állásba feszítve a színpad szélén. Persze mire felocsúdtam megint véget ért a szám, úgyhogy mosolyogva integettem a lebotorkáló patásnak, és vártam a fejleményeket.

A Kapitány felbukkant a hátam mögött, és közölte, hogy világgá kell mennünk. Rémülten pillantottam Korálra, hogy ezt most megint miért, és Esthajnal hiányában mégis hogy csináljuk, de ő lelkesen támogatta az ötletet.

Na igen, Esthajnal sajnos most kimaradt a turnéról, mert a pár héttel ez előtti koncertünkön legújabb Fullceleb minősítésén felbuzdulva olyan szambát lejtett a parketten, hogy még a térde is kiment, így a sürgősségi gazdagabb lett egy teljes harci díszben sántikáló aranyudvaros tündérrel. Szóval ő most pihent.

Jól van, itt vagyunk mindenféle varázstudó ember nélkül, Korál lelkes, Bojtorján szokás szerint Bojtorján, Mandala egy kópé kobold, én ma valahogy nem vagyok a helyzet magaslatán, hogy a napraforgós szélkakasba akar a Kapitány világgá menni?

- De merre induljunk? - nézett a legénységre, azaz ránk hirtelen.

Megvontam a vállam, és jobbra mutattam, velem egy időben meg Bojtorján balra. Korál mentette a logikai csavart, és ő is kiválasztott magának egyet a négy égtáj közül, míg végül Mandala is sorba állt, majd elmondtuk a mondókát, de csak miután az aggódó szülőket biztosítottuk róla, hogy a színpadon lévő gyerekeket hazavisszük a kaland után. Persze a kapitány uncsinak találta önmagában a koboldunk versét, úgyhogy Bojtorjánnal elhúztuk a nótáját.

Mentünk, mint a vadmalac, egy lépést előre, kettő lépést hátra, mentünk világgá, még nem aztán körbeértünk, és ekkor a kapitány, lenyúlva Mindent-látó-Alpakka szemeimet, kiszúrta a hajó utolsó csavarját kallódni valahol a földön, és diadalmasan a magasba emelte.

Amíg Korál azon volt, hogy visszavarázsolja a gyerekeket Aranyudvar birodalmából a szürke és unalmas hétköznapokba, Borostás kapitány hipp-hopp összerakta a hajót. Imádom, hogy az egész egy puzzle, de lehet, hogy pont ez a probléma… esetleg, ha pillanatragasztóba áztatnám, és egész éjjel intravénásan adagolnám Bojtorjánnak a kávét, hogy őrködés közben ne nyomja el az álom, a kapitány nem tudná olyan könnyen elveszíteni…

Mire gondolatmenetemben eddig eljutottam, a hajó már szélsebesen száguldott az Azúr-tengeren a mellette lubickoló Korál sellővel, Bojtorján pedig a vasmacskára kapaszkodva integetett nekem, hogy igazán szedjem már a nyakamba a lábacskákat.

Otthagyva csapot-papot megragadtam a Mandala grabancát, és egy másik meséből ott felejtett hétmérföldes csizma segítéségével egy lépéssel később a hajó tatján vártam a parancsot.

Szerencsére a kapitány aznapra kifogyott fantasztikus ötleteiből, így én kissé unatkozva csücsültem le a körmét nagy buzgalommal vizsgáló Bojtorján mellé.

Lássuk mit csináljak este.

Esetleg szíthatnék egy zendülést.

Vagy focizhatnék a házi ámbráscetünkkel.

Mindenesetre ideje kivernem a fejemből a Puty-puty songot.

Na jó, megyek, szétszedem a hajót... megint…

Főszerepben

Borostás kapitány – Udvari Péter

Korál – Arany Réka

Esthajnal – Ranklné Juhász Brigitta

Mandala – Bezerédi Enikő

Bojtorján – Kurkó Lajos

Gyöngyvirág – Göbölös Virág

Az Azúr-tenger kalózai, avagy Gyöngyvirág útinaplója alapfokon mestereknek

Láttam őket. Csendesen araszoltam előre, ahogy a parancsnok meghagyta. Csak ők voltak az épületben, ők, nagy fehér betűkkel felmázolva a hátukra a jel. A jel! Istenek. Muszáj megtennem. Nem hiszem el, hogy idáig jutottunk, de kénytelen vagyok…

Élesítettem a bombát, és az egész Panda-fagyizó a levegőbe repült a csendes nyugiban fagyi nyalinkáló terroristákkal együtt, a legfurcsább mégis az volt az egészben, hogy Axl Rose lágy füttyszólama kísérte az akciót.

Ekkor nyomtam le az ébresztőt.

Dunaújváros, szombat hajnal, 5:20, Aranyudvar Mesezenekar világ körüli turné, első nap.

Mi ez itt a tükörben? Nem, a másik, ez a friss és üde Bojtorján (ismertebb nevén Prüntyő) ahogy megpróbálja felhúzni a zoknimat. Az én zoknimat.

Miután csukott szemmel kisminkeltem magam, és intravénásan megkaptuk a napi kakaó bevitelünket, nyakunkba szedtük a várost, hogy pontban fél hétkor a titkos főhadiszálláson csatlakozzunk csapatunk maradék részéhez.

Borostás kapitány szokás szerint percre pontosan ott állt az ajtóban karba tett kézzel, azzal a sejtelmes mosollyal az arcán, ami valamiért azt sugallta, hogy még nem tudja pontosan mit, de csinálni fog, és nagyon fog fájni. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy eljátszom a láthatatlant, és visszafordulok, de mint a legénység rendületlenül hű és naprakész tagja becsületesen maradtam szolgálatomban.

Alig pár perce beszélgettünk ott mindenféle fontos kalózos témákról (elkezdjük-e felpakolni a cuccokat a fellépésekhez), mikor a távolban (tőlünk pár méterre) megpillantottuk Levendula lobogó üstökét.

Úgy jött, mint a csatába vágtató amazon, úgy jött, mint Elvis Presley tánc közben, úgy jött, mint egy kecsesen ügető ent (bár ilyet sem láttam még) de leginkább úgy jött, mint akinek nincs veszteni valója... Aztán a lendület sodorta is tovább a legközelebbi pékségbe, ahogy ő ezt hangosan suttogva tudtunkra is adta, mielőtt eltűnt a sarkon.

Akkor szólalt meg a kapitány.

- Te, ez ki volt?

Ekkor döntöttem úgy, hogy ma még zendülést szítok.

A következő fél órában igazán nem történt semmi különös. Megérkezett Korál a sellő, Korál anyukája, aki ember, és Esthajnal tündér, akiket Gollam hangon megfenyegettünk, majd betetriszeztünk mindent a két kocsi csomagtartójába, hogy konvojunk dübörgő elszántsággal futhasson ki az Azúr-tengerre...

A legközelebbi benzinkútig.

Valahol út közben, 9 óra valahányperc, az első fellépés előtt

- Kalóz egyes hívja sellőt, kedves hallgatóink, itt a kalózrádió, jarr!

- Te most komolyan ezért hívtál fel?

A fenti párbeszéd a Borostás kapitány utasítására leadott kapcsolatteremtési próbálkozások első és utolsó kísérlete volt. A sellő olyan gyorsan szállt ki, hogy később csak óvatos hátratekintgetéssel mertük ellenőrizni, Korálék ladikja szépen gurul-e utánunk, vagy meggondolta magát, és inkább visszafordult Kecskemétnél.

Mikor másnap este elemeztem a hétvégi előadássorozatot, arra jutottam, hogy az összes tartalékenergiámat elhasználtam valahol szombat reggel fél hét, és délelőtt tíz között, utána pedig takaréklángon követtem az eseményeket, ha nem az események követtek engem.

Nem volt elég, hogy korán keltünk, és hogy már dél előtt negyven fokos hőség uralkodott. Ekkor született meg a legújabb kalózinduló átirat: „Kalóznak lenni jó, csak kell egy gyors Renault, és kell még haj, ja az nincs...” - énekelte a félig kopasz Borostás kapitány, mikor megpillantott egy faiskolát, és a következő elmés kérdést tette fel nekünk:

- Vajon milyen lehet itt osztályfőnöknek lenni?

- Hol van a fenyő? - imitálta Levendula.

- Tanárnő, kérem, igazoltan hiányzik, kicsit kidőlt a nagy melegben! - vágta rá Bojtorján, akiről addig azt hittem, hogy alszik.

Tényleg nem tudom, mitől fáradtam ki nap végére, hiszen azon kívül, hogy egész úton bőgtünk, mint egy tehén, valahányszor csak megpillantottunk egy csordát, azt kiabáltuk, hogy „lilavirááááág-picspacs”, és leengedett ablakkal száguldottunk el harminccal a földmunkások mellett, egyöntetűen visongva, hogy „WHÍÍÍÍÍÍ”, semmi különöset nem csináltunk. Tényleg. Mindegyik tök általános dolog egy tizenkilenc éves hölgytől, két húszas éveiben járó egyetemistától, és egy negyvenes hajatlan sofőrtől.

Mindszent, délelőtt 11:00, az első fellépés

Komolyra fordítva a showt, bagázsunk épségben és időben érkezett meg ahhoz, hogy új legénységet toborozhasson az alföldi település lovas pályáján, az ottani gyanútlanul rohangáló gyerekcsapat személyében. Nem szűnő lelkesedéssel csinálták a feladatokat Korállal, Esthajnallal és Levendulával, végigtáncolták és énekelték az összes dalt, amit Bojtorjánnal előadtunk, alig akarták elhagyni a színpadot.

A koncert szervezők végtelenül kedvesek és vendégszeretőek voltak, készültek nekünk mirelit limonádéval, és zsíros kenyérrel, amit sebtében elfogyasztottunk, majd vitorláztunk tova, hova? Ó, igen, elásni a halmot.

Ásotthalom, délután 2:15, a második fellépés

Amikor a kalóz siet, az összes tanuló vezető, traktor, és tanulóvezető traktor kijön elé az útra, nem beszélve a szakasz egyenes és monoton voltáról. Útépítés, útépítés, útépítés, körforgó, útépítés, lilavirág-picspacs, útépítés, körforgó, körforgóépítés…

Ásotthalom színpada tárt karokkal, szőrmeállatokkal, és temérdek gyerekkel fogadott bennünket, akik mind arra vártak, hogy a varázsigét elmondva átléphessenek Aranyudvar birodalmába, és kissé szenilis kapitányunk hajóját keresgélhessék, illetve őt magát számolni tanítsák, megetessék a Sünit, majd Kacsa Kata közreműködésével megmentsék a nyuszikat a farkastól.

Miután Korálnak és Esthajnalnak sikerült elszakítania Borostás kapitányt és Levendulát a kígyóbűvölőtől, hajózhattunk is haza, hogy másnap ismét belevessük magunkat a hullámzó kilométerekbe.

Természetesen most, hogy nem rohantunk, az összes tanulóvezető traktoros útépítés meghúzta magát egy körforgalomban, amiben kétszer mentünk körbe, hogy integetni tudjunk a mögöttünk guruló Koráléknak.

Dunaújváros, délelőtt 10:00, Panda-fagyizó előtt, Aranyudvar Mesezenekar, világ körüli turné, második nap

Kimondhatatlanul nagy kő esett le a szívemről, hogy kedvenc cukrászdám szilárd alapokon csücsürészett a fenekén, mikor másodpercre pontosan bevágódtunk a kapitányi Renault hátsó ülésére, ugyanis ez azt jelentette, hogy előző nap hajnalban mégsem robbantottam fel, és a Guns N´ Roses énekesének semmi köze sincs a dologhoz.

Kicsit már untuk a déli részét az országnak, és kitaláltuk, hogyha lehet messzire menni, akkor mi annál is messzebbre fogunk, ami egy majdnem három órás autópályás úttal kecsegtetett. Mi a tegnap délelőtti alakítás jóvoltából kissé rezignáltan motyorásztunk magunkban, mikor Korálék kitalálták, hogy ők majd jól megelőznek bennünket. Inkább kevesebb sikerrel, mert Borostás kapitány még időben észbe kapott, és kapitányi rangjához méltón egy vállrándítással leverte a felkelést.

Sajóvámos, délután 3:00, harmadik fellépés, totális szuper király kolosszális

Hogy Sajóvámos a világ másik végén van, nem okozott problémát, elvégre a Vadmalac utasításait követve (egy lépést előre, kettő lépést hátra) hipp-hopp oda is értünk, de senki nem mondta, hogy a római Colosseum mini másában adjuk elő, „Hahó, hol a hajóm?” című mesejátékunkat, hogy sok tucat gyerek és felnőtt nézi meg a produkciót, ráadásul kiváló hangosítókkal dolgozhatunk együtt…

A lelkünkben kigyúló pici hálatűz szolidan sikongatva adta tudtunkra, hogy igen, ez egy jó hely, igen, megérte eljönni idáig, és igen, Hód Henrik zsebreteszi a fogkrémes fogkefét, Kecskeapó pedig lazán végigpózolhatja a fél előadást, mert mindenki imádja a zsémbes exgidát.

Ennek örömére egész úton hazafelé az István a király című híres rockoperát énekeltük torka szakadtunkból, és összegeztük, hogy egész hétvégén az ország különböző pontjain keresgéltük Borostás kapitány hajóját, mert folyton elfelejtette, hova parkolt.

Zárásul hadd idézzek még ropogós Tankcsapda átiratunkból:

A gyerekek csak néznek,

hogy a sellő itt lépked,

Csodálkoznak a punkok,

hogy nálunk jobbak a hangok

Miatyánk, ki vagy a mennyekbe, kérlek, a hajómat mentsed meg,

Miatyánk, ki vagy a mennyekbe, kérlek, a hajómat mentsed meg!

Főszerepben az Aranyudvar Mesezenekar

Borostás kapitány – Udvari Péter

Korál – Arany Réka

Esthajnal – Ranklné Juhász Brigitta

Levendula – Bezerédi Enikő

Bojtorján – Kurkó Lajos

Gyöngyvirág – Göbölös Virág