Szemüveg

Sűrű csend ül a szobán. Túlzsúfolt, rendszertelen kelléktároló. Néha berohan egy-két színész, átveszi a parókát, sebtében eldobja a kiürült vizes palackot. Jaj, a szemüveg? Hol a szemüveg? Biztos kint hagytad, én nem vettem el. Jó mindegy, hagyd már, majd megoldjuk, show must go on!

Sűrű csend ül a szobán. A szürkület előtti utolsó percekben éles zúgás hallatszik. Ő az. Megtalálja a szemüveget. Ott csillog a kis hamis félrecsúszva a párkányon. Kitűnő kifutó, barátom, kitűnő kezdet. Kiugrási lehetőség, egy jó szemüveg…

Sebtében felkapaszkodik, vidoran szemléli a felnagyított repedést a fán, úgy mássza meg a keretet, mintha maga lenne a Mount Everest. 

 

Tulajdonképpen, semmiség – pörögnek a fogaskerekek. - Ez a szemüveg ki tudja, hány darabban kapott főszerepet, mennyi mindent látott rajta keresztül a kicsoda. Ő most rajta trónol, terpeszkedik és…

Sűrű csend ül a szobán. Shakespeare-i csíny és csehovi méltóság szaga keveredik a levegőben. És ő. Ő repülni fog. A szemüvegről. Pillanatnyilag. Nem úgy rebben majd fel, mint egy pillangó, aki egy ilyen helyzetben kecsesen lebbenne körbe, nem úgy, mint egy prédát pásztázó sólyom, nem úgy, mintha nem tartaná vissza semmi.

Durván zajongva, körkörösen inogva. Elszántan.

A darabnak vége. Tapsolnak.

Minden felszállás megérdemel egy tapsot.

Repül. Pont addig, amíg valaki be nem nyit. Jé, megvan a szemüveg. Áh, végig ott volt. Mindegy. Nem is olyan fontos. Iszunk egyet még? Nem holnap korán kelek. Egy kávét sem? Ilyenkor? Délután találkozunk. Szia. Szia.

Sűrű csend ül a szobán...