Szenvedés

Ott ül mögötted. Hallod, ahogy kapkodja a levegőt, látod, hogy verejtékezik, ahogy fennakad a szeme, görcsbe rándulnak a végtagjai, nem tud mozogni, nem tud beszélni, magatehetetlen. Pánikbeteg. Ő szenved.

Ott térdel a betegágy mellett, gyermeke szétroncsolva a baleset miatt, gépekre kötve fekszik, öntudatlanul, mozgásképtelenül, percei vannak hátra, alig élt még. Egy anya. Magatehetetlenül nézi, ahogy gyermeke a karjai között hal meg. Ő szenved.

Egy tizenéves srác ül egyedül egy szobában. Sok ilyen szoba van az intézetben. Nincsen senkije, nincs aki támogatná, csak magára számíthat, és maholnap felnőtt lesz. Onnantól egyedül kell csinálnia. Teljesen egyedül van, egy ilyen idős gyerek már senkit nem érdekel. Ő szenved.

Idegen föld, a csatamező. A harcnak vége, és ő az előbb mászott ki egy félig beomlott sáncból, a szakasz többi tagját betemette a földtömeg. A barátja fejtalálat miatt elvérzik az orra előtt, neki ellőtték a fél karját, de még él. Hol a családja, hol vannak a szerettei, hol van ő, hogy jut haza, vajon túléli még? Ő szenved.

Egy perverz pszichopata üldözi az utcán, és senki sincs, aki segíthetne neki, az őrült elmebajos, meg egyre közelebb jön a késsel. Mindennap arra megy haza, és eddig semmi nem történt, most viszont érzi a torkán a kést, és az utolsó szava egy elhalló sikoly. Ő szenved.

Agydaganata van, és tudja, hogy nincs esélye, fokozatosan leépül, közben pedig próbál úgy élni, hogy kiélvezhesse azt az időt, amiből egyre kevesebb van. Bele kell törődnie, hogy pont ő az áldozat, hogy neki csak ennyi jutott, és a többiek évtizedekkel túl fogják élni. Minden percében visszhangzik ez a gondolat a rákos fejében. Ő szenved.

Ott ül összehúzódva a sarokban, hallgatja, ahogy az apja az anyjával ordít, és megveri, azután hallja a lépteket, és tudja, hogy ő a következő, hogy megint megerőszakolják, és hogy nincs menekvés az ablaktalan szobából. Megpróbál láthatatlanná válni, vagy szép csöndben meghalni, de az ajtó kivágódik. Ő szenved.

Te ott ülsz a padon a játszótért mellett, szerelmi bánatod van, panaszkodsz, hogy majd agyon hajszolnak a szüleid az elvárásaikkal, egyetlen barátod, vagy a családod sem érezheti át a helyzeted, azt mondod, hogy nincs szabadidőd, hisztizel, majd eszel egy csokit, mert megteheted, mondván, hogy boldogsághormonokat termel, és mert mivel nincs saját kereseted, kaptál zsebpénzt. Azután hazamész, világfájdalommal az arcodon, kinyitod a hűtőt, kiveszel valami finomságot, benyomod a laptopod, felmész a facebookra, felbontod a csipszet, lehajtod az energiaitalt, lefürdesz, és arról beszélsz, mennyire rosszul érzed magad, majd kikapcsolod a gépet, és lefekszel a frissen mosott ágyneműdbe, a meleg, védett szobában, azzal a gondolattal, hogy remélhetőleg másnap is egy ilyen szar napra ébredhess fel…

Nagyon szenvedsz, igaz?

Sors bácsi

Amikor megismerted, egyből szimpatikus volt, és később nagyon jóban lettetek. Olyan dolgokat is megosztott veled, amiket talán senki másnak nem mondott el rajtad kívül. Úgy érezted, hogy egy megtörhetetlen és sérthetetlen kapocs van köztetek, csak úgy magától jön. De talán ő nem tudta értékelni a barátságodat.

Azután már tudtad milyen ember, így elfogadtad az összes hibájával, és hülyeségével együtt, elvégre te sem voltál tökéletes. De lehet, hogy neki nem kellett a megértésed.

Te már tudtad, hogy ő milyen hibákat fog elkövetni, és figyelmeztetted jó előre, hogy megvédhesd. Bizonyára neki nem kellett a tanácsod.

Láttad, ahogy elesik, és magába zuhan, mint egy marionett-bábú, te pedig megfogtad a kezét, és felhúztad. Valószínűleg fel sem fogta, hogy megmentetted.

Aztán ez újra és újra lejátszódott, te pedig hálát vártál érte. De ő meg sem köszönte.

Amikor újra elesett, és feléd nyújtotta a kezét, te ellökted, mondván, hogy eleged van ebből a játékból.

Ő rimánkodott, és könyörgött, és te megszántad. Körbeugráltad, dédelgetted, és ujjongva mesélted mindenkinek, hogy milyen fantasztikus a te ismerősöd, és elválaszthatatlanok vagytok.

Aztán visszatért az önbecsülése, és egyből megadta az adósságát, kamatostul: tudatta veled, hogy elhidegült a kapcsolatotok, és legyél másnak a balekja.

Ezt csinálja veled az, aki nem akar a barátod lenni, csak egy idióta utánfutónak tart, aki bármit eltűr, és ha csontot dobsz neki egyből csóválni kezdi a farkát.

Ha valaki igazán a barátod, ne várd el tőle, hogy meghálálja a szolgálataidat, a lelkizéseket, a délutánokat. Bármikor vége szakadhat az idillnek, és ha még vissza is térnétek a paradicsomba, folyamatosan azon rágnád magad, hogy na vajon hogy fog kedves haverod kiengesztelni.

Ha valaki igazán a barátod ne várd, hogy megköszönje a segítségedet, vagy térdre boruljon előtted. Ne azért segíts másokon, mert vársz valamit cserébe, az önzetlenség nem erről szól, és az igazi barátság bizonyosságát sem kilóban mérik.

Amikor belekerülsz a kilátástalanság mély bugyraiba, talán onnan jön majd a segítség, ahonnan nem is várnád. De te ne felejtsd el megköszönni. Akkor sem, ha előfordulnak mosolyszünetek, és hasonló kellemetlen, vagy fájdalmas történések a közös múltatokban. Hogy miért? Mert akkor és ott volt, amikor a legnagyobb szükséged lett Rá.  

A dolgok sosem történnek véletlenül. Kezdjük ott, hogy Kuszi maga alatt volt, küldött egy levelet. Én akkor értem haza a szomszéd városból, a tervezett hét óra helyett, mert esett az eső, és nem tudtunk túrázni. Amint elolvastam a levelet, felhívtam Kuszit, hogy nincs-e kedve összefutni. Anya felajánlotta, hogy felvisz a városba, de előtte megittam a kávém, és feltettem a fényképezőgépről a képeket a gépre. Körül-belül 17:48 körül szálltam ki a kocsiból. Kuszi már lejött a ház elé, így azonnal el tudtunk indulni – nem terveztük meg, hogy hova.

Elmentünk a gimnázium előtt, és a kórház mellett kisétáltunk a felső vízpartra. Nem volt szabad pad, így természetesen nem ültünk le. Hamarosan elfogyott az út, így kikanyarodtunk az egyik általános iskola mögé az emeletesek hátuljába. Hirtelen eszembe jutott, hogy jó lenne hintázni, úgyhogy keressünk egy játszóteret.

Átmentünk az egyik emeletes ház átjáróján a főútra, hogy kimenjünk a színháznál lévő játszótérre.

Eközben Pacsirta felhívta Kecskést, hogy találkozzanak, aki beleegyezett, és felszállt a következő buszra. Pacsirta nem volt biztos benne, hogy hol van a főút jobb oldalán a buszmegálló, ezért átment a bal oldalra, hogy megnézze.

Kuszival éppen arról beszélgettünk, hogy véletlenek nincsenek, és minden okkal történik. Ekkor vettük észre a velünk párhuzamosan haladó Pacsirtát, akit mellesleg egy hónapja nem láttunk.

Nos, amikor felhívtam telefonon, hogy nézzen balra (mivel nem hallotta, hogy ordítok), csak azt mondogatta, hogy „te hihetetlen vagy”.

Ezzel még nem ért véget a történet, ugyanis Kecskés leszállt a buszról, és kissé meglepődött, hogy mégis mit keresünk ott.

Találkoznia kellett egy ismerősével, úgyhogy házhoz mentünk. Földszinten lakott, így az ablakon keresztül beszélgettünk. Kiderült, hogy Kecskés ismerőse, és Kuszi nagyon is jól ismerik egymást az iskolai kórusból, ráadásul, még egy játszótér is akadt nem messze a lakástól.

12 év után kikönyörögtem Kuszitól, hogy üljön fel a hintára, és még a két srác is libikókázott egyet.

Ezután mindent, és mindenkit hazakísértünk.

Ha egy kicsit is másképp történtek volna a dolgok, ha nem esik az eső, ha balra indulunk el Kuszi házától, ha nem kávézom, ha Pacsirta a másik oldalon marad, ha nem a színház melletti játszira indulunk el, ha egyetlen mozzanat kimarad, vagy máshogy történik valami, valószínűleg a délután nem így alakul, talán nem is futunk össze a két sráccal, és Kuszinak még mindig süppedős hangulata lenne.

   

A hétvégén tehát megismertem egy kiváló rendezőt, és forgatókönyvírót egyben. Tökéletesen ért ahhoz, hogy mikor azt hiszed teljesen magányos vagy, ráébresszen arra, hogy egyáltalán nem vagy egyedül. Amikor nem tudod, hogy mihez kezdj biztos, hogy hozzáad a szerepedhez egy szalmaszálat, ami mindent megváltoztat. Tökéletesen megérteti veled, hogy az élet legkisebb mozzanatinak és hatalmas jelentősége van.

Ha valaki unatkozik, ajánlom neki az általa rendezett filmeket. Mindegyik abszolút egyedi, vicces, izgalmas, megható, elborzasztó vagy megdöbbentő, és tele van csavarokkal, hogy sose und meg.

Jó arc ez a Sors. Én nagyon bírom…

Sárga cukorka

Mostanában nagyon sok dolog történt velem, eléggé elfáradtam, és le is eresztettem egy kicsit.

Előfordult már veled, hogy elveszetnek, kiszolgáltatottnak, és iszonyatosan magányosnak érezted magad? Piszok rossz hangulathármas együtt, és a legjobb, hogy az összes napod tele van vele.

Gondold csak át. Amikor reggel kinyitod a szemed, arra gondolsz, mit fogsz aznap felvenni, hogyan sminkelsz, hogy csinálod meg a hajad (feltéve, hogy nő vagy), azért, hogy másoknak megfelelj, hogy ne nézzenek ki, és tartozz valahová. Amikor egy társaságban vagy, hallgatsz, és figyelsz arra, mire gondolsz, mi az, amit ki szeretnél mondani, és mi az, amit tényleg kimondasz. Azért, hogy ne tartsanak furának, mert más a véleményed, vagy esetleg valami teljesen újszerű, és kiborító dologgal állnál elő…

Az egyik legérdekesebb az az, amikor találkozol egy nagyon értelmesnek tűnő emberrel, aki látszólag ugyanolyan különcnek, magányosnak, elveszettnek és kiszolgáltatottnak érzi magát, mint te. Neked pedig vannak elveid. Például, hogy nem eszel sárga cukorkát, mert nem és kész, és nem magyarázod meg, hogy miért. Ha a többiek mind sárga cukorkát esznek körülötted, te akkor is pirosat eszel.

Tudod, miben különbözöl ettől az embertől? Hogy ő utálja a sárga cukorkát, mégis azt fog enni, mert ahhoz a tömeghez szeretne tartozni, aki azt eszi, mert ők látszólag menők, látszólag összetartanak, és talán lenézik, vagy cikizik azokat, akik a kék, piros, vagy a nem sárga cukorkákat szeretik.

Tudnod kell, hová akarsz tartozni, mi akarsz lenni, azért hogy fejleszthesd magad, hogy felismerd a hiányosságaidat, hogy rájöjj, miben vagy jó.

Lehet, hogy ráébredsz, hogy te is sárgacukorka evővé szeretnél válni, ezért elkezdesz csak sárga cukorkákat enni. Közben minden este hánysz tőle, mert utálod, és rosszul vagy, mert ez ellenkezik azzal, ami valójában vagy. De csinálod. Mert ha rájönnek, hogy valójában nem is mondtál igazát, és végig csak egy szerepet játszottál, akkor jobban fognak utálni, mintha kitartottál volna a többi színes édesség mellett.

Hiába jössz rá a hiányosságaidra, vagy, hogy miben vagy jó, mert nem szabad kitűnnöd a tömegből, hiszen túl nagy a veszélye, hogy kinéznek.

Az egyediség szenvedéssel jár. Magánnyal, elveszettséggel, kiszolgáltatottsággal, talán megalázottsággal is. De ott van az a sok színes cukorka, a rengeteg íz, amit kipróbálhatsz, és csak te szabsz magadnak határokat, hogy meddig mész el, és mivé válsz.

A sárgacukorka evő tömeg pedig ott menetel majd körülötted, fojtogatnak majd, hogy visszatartsanak, de egyszer csak azt veszed majd észre, hogy ők már nincsenek hatással rád, te pedig nem vagy már elveszett, magányos, és kiszolgáltatott.

Az út: rizikós. Az ár: szenvedés. A vége: csak rajtad múlik.

De az élet szép, én pedig nem szeretem a sárga cukorkát, csak ha citromos.