Sors bácsi

Amikor megismerted, egyből szimpatikus volt, és később nagyon jóban lettetek. Olyan dolgokat is megosztott veled, amiket talán senki másnak nem mondott el rajtad kívül. Úgy érezted, hogy egy megtörhetetlen és sérthetetlen kapocs van köztetek, csak úgy magától jön. De talán ő nem tudta értékelni a barátságodat.

Azután már tudtad milyen ember, így elfogadtad az összes hibájával, és hülyeségével együtt, elvégre te sem voltál tökéletes. De lehet, hogy neki nem kellett a megértésed.

Te már tudtad, hogy ő milyen hibákat fog elkövetni, és figyelmeztetted jó előre, hogy megvédhesd. Bizonyára neki nem kellett a tanácsod.

Láttad, ahogy elesik, és magába zuhan, mint egy marionett-bábú, te pedig megfogtad a kezét, és felhúztad. Valószínűleg fel sem fogta, hogy megmentetted.

Aztán ez újra és újra lejátszódott, te pedig hálát vártál érte. De ő meg sem köszönte.

Amikor újra elesett, és feléd nyújtotta a kezét, te ellökted, mondván, hogy eleged van ebből a játékból.

Ő rimánkodott, és könyörgött, és te megszántad. Körbeugráltad, dédelgetted, és ujjongva mesélted mindenkinek, hogy milyen fantasztikus a te ismerősöd, és elválaszthatatlanok vagytok.

Aztán visszatért az önbecsülése, és egyből megadta az adósságát, kamatostul: tudatta veled, hogy elhidegült a kapcsolatotok, és legyél másnak a balekja.

Ezt csinálja veled az, aki nem akar a barátod lenni, csak egy idióta utánfutónak tart, aki bármit eltűr, és ha csontot dobsz neki egyből csóválni kezdi a farkát.

Ha valaki igazán a barátod, ne várd el tőle, hogy meghálálja a szolgálataidat, a lelkizéseket, a délutánokat. Bármikor vége szakadhat az idillnek, és ha még vissza is térnétek a paradicsomba, folyamatosan azon rágnád magad, hogy na vajon hogy fog kedves haverod kiengesztelni.

Ha valaki igazán a barátod ne várd, hogy megköszönje a segítségedet, vagy térdre boruljon előtted. Ne azért segíts másokon, mert vársz valamit cserébe, az önzetlenség nem erről szól, és az igazi barátság bizonyosságát sem kilóban mérik.

Amikor belekerülsz a kilátástalanság mély bugyraiba, talán onnan jön majd a segítség, ahonnan nem is várnád. De te ne felejtsd el megköszönni. Akkor sem, ha előfordulnak mosolyszünetek, és hasonló kellemetlen, vagy fájdalmas történések a közös múltatokban. Hogy miért? Mert akkor és ott volt, amikor a legnagyobb szükséged lett Rá.  

A dolgok sosem történnek véletlenül. Kezdjük ott, hogy Kuszi maga alatt volt, küldött egy levelet. Én akkor értem haza a szomszéd városból, a tervezett hét óra helyett, mert esett az eső, és nem tudtunk túrázni. Amint elolvastam a levelet, felhívtam Kuszit, hogy nincs-e kedve összefutni. Anya felajánlotta, hogy felvisz a városba, de előtte megittam a kávém, és feltettem a fényképezőgépről a képeket a gépre. Körül-belül 17:48 körül szálltam ki a kocsiból. Kuszi már lejött a ház elé, így azonnal el tudtunk indulni – nem terveztük meg, hogy hova.

Elmentünk a gimnázium előtt, és a kórház mellett kisétáltunk a felső vízpartra. Nem volt szabad pad, így természetesen nem ültünk le. Hamarosan elfogyott az út, így kikanyarodtunk az egyik általános iskola mögé az emeletesek hátuljába. Hirtelen eszembe jutott, hogy jó lenne hintázni, úgyhogy keressünk egy játszóteret.

Átmentünk az egyik emeletes ház átjáróján a főútra, hogy kimenjünk a színháznál lévő játszótérre.

Eközben Pacsirta felhívta Kecskést, hogy találkozzanak, aki beleegyezett, és felszállt a következő buszra. Pacsirta nem volt biztos benne, hogy hol van a főút jobb oldalán a buszmegálló, ezért átment a bal oldalra, hogy megnézze.

Kuszival éppen arról beszélgettünk, hogy véletlenek nincsenek, és minden okkal történik. Ekkor vettük észre a velünk párhuzamosan haladó Pacsirtát, akit mellesleg egy hónapja nem láttunk.

Nos, amikor felhívtam telefonon, hogy nézzen balra (mivel nem hallotta, hogy ordítok), csak azt mondogatta, hogy „te hihetetlen vagy”.

Ezzel még nem ért véget a történet, ugyanis Kecskés leszállt a buszról, és kissé meglepődött, hogy mégis mit keresünk ott.

Találkoznia kellett egy ismerősével, úgyhogy házhoz mentünk. Földszinten lakott, így az ablakon keresztül beszélgettünk. Kiderült, hogy Kecskés ismerőse, és Kuszi nagyon is jól ismerik egymást az iskolai kórusból, ráadásul, még egy játszótér is akadt nem messze a lakástól.

12 év után kikönyörögtem Kuszitól, hogy üljön fel a hintára, és még a két srác is libikókázott egyet.

Ezután mindent, és mindenkit hazakísértünk.

Ha egy kicsit is másképp történtek volna a dolgok, ha nem esik az eső, ha balra indulunk el Kuszi házától, ha nem kávézom, ha Pacsirta a másik oldalon marad, ha nem a színház melletti játszira indulunk el, ha egyetlen mozzanat kimarad, vagy máshogy történik valami, valószínűleg a délután nem így alakul, talán nem is futunk össze a két sráccal, és Kuszinak még mindig süppedős hangulata lenne.

   

A hétvégén tehát megismertem egy kiváló rendezőt, és forgatókönyvírót egyben. Tökéletesen ért ahhoz, hogy mikor azt hiszed teljesen magányos vagy, ráébresszen arra, hogy egyáltalán nem vagy egyedül. Amikor nem tudod, hogy mihez kezdj biztos, hogy hozzáad a szerepedhez egy szalmaszálat, ami mindent megváltoztat. Tökéletesen megérteti veled, hogy az élet legkisebb mozzanatinak és hatalmas jelentősége van.

Ha valaki unatkozik, ajánlom neki az általa rendezett filmeket. Mindegyik abszolút egyedi, vicces, izgalmas, megható, elborzasztó vagy megdöbbentő, és tele van csavarokkal, hogy sose und meg.

Jó arc ez a Sors. Én nagyon bírom…