A boldogság definíciója

Mivel a net még mindig rossz, kicsit eltolódva bár, de megérkeztem.

Ma volt először szakmai napom a középiskolában. Mivel új grafika tanárt kaptunk, ez nem csak nekem, de az egész osztálynak is változást jelentett főleg, hogy nagyon szerették a régi tanárukat, és féltek, hogy rosszabbat kapnak. 

Kellemes meglepetés ért, mikor bejött a terembe. Fiatalos volt, karakteres, és határozott... ritkán látok ennyire céltudatos embereket. Az általános iskolai magyar tanáromra emlékeztetett, akihez hasonló személyiséggel még soha nem találkoztam. Tervező grafika, legtöbbször a számítógépen dolgozunk. Régi álmom, hogy megtanuljam használni a photoshoppot, idejövök, és tessék, ezzel nyitunk.

A pasas akit kaptunk középkorú volt. Ő maga grafikusként és fotósként dolgozott a tanárság mellett, a felesége lakberendező volt, és ketten alapítottak egy céget.

Elmesélte, hogy van három gyereke, és hogy régen Pesten éltek, de ki nem állhatta a várost, ezért úgy döntött, hogy lesz ami lesz, ő felmond, és visszaköltöznek vidékre. Ahhoz képest, hogy már jócskán a negyvenet taposta, nem tűnt olyan nyúzottnak és unottnak, mint a többi felnőtt, akikkel nap mint nap találkozok. Szerette a családját. Megteremtette magának az ideális munkát, és minden nap a hobbijával foglalkozott, ráadásul pénzt keresett vele. Arra nevelte a gyerekeit, hogy önállóak legyenek, érdeklődjenek, egy kis honyhakertben zöldséget termesztettek, nem volt otthon tévéjük, és a gyerekek is csak korlátozva használhatták a számítógépet, nem a laptop, az Ipod, meg a ki tudja még milyen „I”-ok előtt bambultak egész nap, és „unatkoztak”.

Árasztott valami pozitív energiát magából, amitől igazán jól érezted magad, és úgy gondoltad, hogy „na igen, szeretni fogom ezt az órát, megéri figyelni is”.

„Tudjátok mi itt a legnagyobb probléma? Hogy túl sok az információ. A mi időnkben még nem volt internet. Szuper dolog persze, mindent megtalálsz, klikk ide, klikk oda... De annyi fölösleges időt töltök el vele... észre se veszem, és hopp, 22 perc a kukában a napomból...”

Arra jutottam, hogy én is így akarok majd élni. Ha ennek az embernek sikerült, nekem miért ne? Van egy csomó hobbim, amit kamatoztatni tudnék. Azt mondják a cél a boldogság, a boldogsághoz vezető út pedig egyenlő az önmegvalósítással.

Az emberek mindig panaszkodnak, hogy nincs idejük semmire, benne ülnek egy mókuskerékben, és mást nem csinálnak, csak reggeltől estig dolgoznak, mert „pénzt keresnek”. Reggel elmegy, napi nyolc vagy több órában dolgozik, hazajön hajnali egyig dolgozik, hétvégén dolgozik... és Zombiland lakói egyre sokasodnak...

„Az ember ideje véges, és ha nem a fontos dolgokat vesszük előre, később arra jövünk rá, hogy feleslegesen éltünk.” Ez a mondat szintén a grafika tanárom szájából hangozott el. Oké, ebben a világban minden a pénz körül forog. De milyen határok és keretek között? Mennyire fontos ez? Fontosabb, mint az életed? Mik azok a fontos dolgok?

Szerintem azok a fontos dolgok, amiket szívesen csinálsz, amik örömmel töltenek el, amiben úgy érzed, igazán önmagad vagy, amit te választasz... Ilyen például a család, a barátod/barátnőd, festés, írás, kézilabda, teherautó vezetés, szörfözés, tánc... a nagybetűs BOLDOGSÁG.

Páran úgy vélekednek a boldogságról, hogy az egy másik személyhez kötött. Vannak azok a bölcs megfogalmazások, hogy néha két összetört szívből lesz egy egész. Ha biológiailag vizsgálom ezt a kijelentést, akkor hülyeség, mert ha két emberre jutna egy szív, az nem pumpálhatna elég vért mindkét testbe, ergó mind két illető feldobná a talpát. Ha meg mentálisan nézzük: van két fullosan szerencsétlen lelki roncs, akik egymásra találnak. Ha önmagukban is csak szenvedni tudnak, ketten hogy a francba lehetnének boldogok, és hogy élhetnének teljes életet? Oké, van még a majomszeretet is, de azon kívül, hogy folyton egymásra vannak akaszkodva, és lélegezni nem tudnak a másik nélkül, mi a jó nekik? Itt dől meg az a pofonegyszerű matematikai képlet, hogy 0.5+0.5 az 1. Mert ez esetben 1+1 az 1.

Arra jutottam a mai napon, hogy nekem mostantól egy elvesztegetett pillanatom sem lesz az életben, olyan munkát választok, amit szeretek, és törekszem az egyéni boldogságomra, ami nem jelent egyet az önzőséggel.

Egyébként sem szeretek függni másoktól. Amikor barátom van, rengetegszer kellemetlenül éreztem magam, már akkor is ha hozza a táskám, vagy segít valamiben... Annyira bennem maradt, hogy mindent magam csinálok, én találom ki, és én valósítom meg... a rajzaimat, a történeteimet, a házim, a csokis minyont... Szó szerint hozzá kell szoknom ahhoz, hogy a délutáni programjaimat egy másik emberhez igazítom, és mondjuk ő esetleg nem nézi jó szemmel, hogy én most felmegyek a tízemeletes tetejére, és onnan készítek képeket... Természetesen szükségem van a szerelemre, mint mindenki másnak, de valahogy függetlenebbül kezelem ezt a dolgot. Talán néha túl kegyetlenül, és keményen. Sosem szoktam csöpögni. Valószínűleg ezért is nem hat meg, hogy mit gondolnak rólam mások, kivéve a családom és a barátaimat.

A boldogság egyenlő tehát: veled. Az egyéneddel. A mentalitásoddal. Az életeddel. Az emlékeiddel, az élményekkel, amiket szerzel. A barátaiddal, a családoddal. Azzal a dologgal, ami megnyugtat, amiben kiteljesedsz. A lista, amin ha már mindent kipipáltál, amit meg akartál tenni, elégedett leszel az életeddel.

Szóval a cél az egyéni boldogság srácok. A listám következő pontja tehát a motoros jogsi. Bye!

A polc

A tegnapi napom azzal telt, hogy segítettem otthon, tanultam a tesóimmal, teregettem, és kenegettem a feldagadt szememet. Most már pakolok, és hamarosan indulok vissza a kollégiumba. 

Tegnap délután felhívtam egy barátomat, mert beszélnem kellett vele pár dologról (nevezzük Pacsirtának). Elég álmos volt a hangja, mert nem sokat aludt éjjel, ugyanakkor készségesen válaszolgatott a kérdéseimre. Pár perc után azt mondta: „Ne haragudj, tudsz várni egy kicsit? Öt perc múlva visszahívlak, jó?”.

Azt mondtam, természetesen rendben van, de közben arra gondoltam, hogy úgysem fog visszahívni. Másfél éve ismerem, és elég viharos volt a kapcsolatunk, soha nem is mertem a barátomnak nevezni igazán, pedig szerettem volna. Igaz a nyáron Pacsirta úgy viselkedett, mint akit teljesen kicseréltek, és azóta nem is vesztünk össze. Azelőtt mindig nekem kellett szólnom, hogy találkozzunk, sosem írt vissza a leveleimre, és nem nagyon érdekelte, ha valami bajom volt. Ez változott. Mostanában legtöbbször ő teszi meg a kezdő lépést, és közli, hogy összefuthatnánk, mindig válaszol az üzenetekre, és jobbulást kívánt, mikor elmondtam, hogy begyulladt a szemem, és haza kellett jönnöm a suliból. De bármikor, amikor előfordult, hogy azt mondta, visszahív, vagy majd megcsörget, hiába vártam rá, annyira nem volt neki fontos. Ezért is lepődtem meg, mikor ma ismét csörögni kezdett a telefon, és ő szólt bele.

Meglepetésemre szájmenése volt, pedig elég hallgatag ember. Minimum egy órát beszélgettünk, és amikor el kellett mennem, még mindig lett volna mit mondanunk a másiknak. Nem akartam elhinni. Hatszor köszöntem el, mire sikerült letennem a telefont, ráadásul megbeszéltük, hogy pénteken kijön elém a buszhoz, hogy találkozhassunk.

Egész délután azon gondolkoztam, hogy vannak barátaim, vagy csak haverok vesznek körül, és hogyha vannak, akkor kik azok?

Amíg nem voltam itthon, és nem volt internetem sem, nem igen tudtam semmit az otthoniakról, csak a családról. Amikor viszont fel tudtam lépni face-re azt tapasztaltam, hogy öten-hatan megkérdezték tőlem, hogy vagyok, milyen a suli, és hogy hiányzom nekik, minél hamarabb beszéljünk, stb… Egyikőjük még fel is hívott.

Eltöprengtem azon, mi is az a barátság. Kik a barátok, és miért? Honnan tudom biztosra, hogy az, amit én barátságnak gondolok, tényleg az-e? És ha én annak tartom, honnan tudom, hogy a másik is így gondolja-e? Erre jutottam:

Barát az, akivel kölcsönösen érdeklődtök a másik hogy léte iránt, akivel órákon át beszélgettek a semmiről, akivel rangsoroljátok a válogatott hülyeségeket, és sorrendben haladtok végig a listán, akit ha spontán felhívsz, örömmel szól bele a telefonba, akinek mindig elfelejtesz elmondani valamit, akkor is ha egész nap együtt voltatok… És az, aki abban a pillanatban is ott van veled, amikor valami borzalmas dolgot akarsz tenni, és csak ő választ el tőle.

Van három fényképem a naplómban. Emberekről. Olyanokról, akiket a barátomnak tartok. Olyanokról, akikkel már minimum egyszer összevesztem. Olyanokról, akik hiányoznának az életemből, ha elmennének.

Pacsirta a barátom. Ha számba veszem, hogy mit tett egy éve, és mit tett értem most a nyáron, hogy viselkedett akkor, és milyen most… Amikor egy éve azt mondta, a barátomnak gondolja magát, nem hittem neki. Most nem mondja egyszer sem, de tudom, hogy az. Nem csak én változok, hanem mindenki körülöttem.

Az emberek sok mindent mondanak, és sok mindent elhallgatnak. Te általában hinni akarsz nekik, hiszen az nem fáj, kényelmes, és nem kell eltűnődnöd azon, hogy sebeznek meg, és használnak ki. Nem hülyeség az, hogy akkor ismersz meg igazán valakit, ha már láttad bizonyos helyzetekben, hogy cselekszik.

Vannak olyan emberek is az életben, akik nem a barátaink. Ismerősök. Haverok. Kevésbé szeretett személyek, vagy sajnos éppen gyűlölt személyek.

Számtalanszor volt már rá példa, hogy akadt dolgom néhány olyan halandóval, akiket nem igazán kedveltem, idegesítettek, vagy egyszerűen nem volt kedvem a társaságukhoz. Sokáig el akartam őket zárni magamtól, vagy egyszerűen ellökni, mert úgy gondoltam, soha nem hiányoznának, és egyáltalán nincs szükségem rájuk… Tévedtem. Mindenkinek megvan a helye az életedben, vagy éppen nincsen helye benne. Mint a tárgyaknak a polcon. Csak tudnod kell, mit is várhatsz pontosan egy adott illetőtől, és ez alapján meg tudod határozni, te hogy viszonyulsz hozzá. Ne hagyd, hogy kihasználjanak, vagy ők befolyásolják a mindennapjaidat. Ne legyél játékszer. Axl Rose mondta egyszer: ,,Mindenki azt akarja, hogy a barátod legyen. Rázd le őket… fogj velük kezet, légy barátságos, de tudd mire megy ki a játék."

Közelharc és babgulyás

Ez a bejegyzés pár nappal előbb íródott, de internethiány miatt, ezt is most töltöm fel.

A mai napom egészen érdekesen telt. Először is. Sok-sok ismerkedés, az arcok memorizálása, és természetesen elkezdtem eldönteni, hogy ki szimpatikus, és ki kevésbé számomra, valamint, megpróbálok azonosulni a kolisok gondolkodásmódjával.

Enyhén szólva haladó angolos vagyok, már megvan a középszintű nyelvvizsgám, és hát az angol csoport, amibe kerültem alig tart az alapfoknál… Unatkoznék angolon, ezért átmegyek haladó németre. Ez csak azért necces számomra, mert németet csak másfél éve tanulok, és annyi az összes tudásom belőle, hogy be tudok mutatkozni, és elmondom honnan jöttem. Viszont többet érek vele, mintha halálra unnám magam angolon...

A nyelvvizsgámat megemlítettem az egyik koleszos lánynak, aki egyben az osztálytársam, mire elkezdett ujjongani, hogy de jó, akkor hadd angolozzon velem, mert ő nagyon hülye belőle. Én pedig azt mondtam, hogy okés, bár nem ígérek semmit. A válasza ez volt:

„Ha megvan az angol középfokúd, akkor valószínűleg elég jó vagy angolból. Itt mindenki nagyra van valamivel, én például a seggemmel, mert tudom, hogy jó seggem van. Te akkor legyél büszke az angolodra.”

Mégcsak nem is mondott hülyeséget. Az első dolog, amit itt tanultam az az, hogy hogyha valamiért halálra güriztem magam, és elértem a maximumot, akkor ne legyek már olyan hülye, hogy nem vagyok biztos magamban, hogy elég jó vagyok. Mert elég jó vagy. Te lehet, hogy jól táncolsz, ő jól tetovál, amaz meg királyul fütyül. Elég jó vagy. Miért ne hinnéd el? Ha még bizonyítványt is kapsz arról, hogy igen öreg, rohadt jó vagy, miért nem bízol magadban? 

Ma két osztálytársam összeverekedett. Én egyelőre még csak szép nyugodtan ültem, és szemlélődtem a padomban. Mögöttem ült két srác, és beszélgettek valamiről, azután egyszer csak odajött egy lány, és rátámaszkodott a bal oldali padjára. A fiú mondott neki valamit, mire a lány a srác padtársát kapta el, és olyan mélyen belevájta a körmeit a kezébe, hogy egy hosszú csíkban kiserkent az illető vére. Először senki nem merte lefogni, mert a lány elég nagydarab, és csak később kapcsolt a barátnője, hogy leválassza a gyerekről. Végül mindkettő az igazgatónál kötött ki. A lány rohant panaszkodni, hogy megint cseszegették, a srácot meg behívták, hogy mi történt.

Később kiderült, hogy ez a két jómadár már másodiktól kezdve osztálytársak, és ki nem állhatják egymást, mert egyszer az egyik beszólt a másiknak, és azóta báloznak, elég durván. 

A lány szájából elhangzott egy mondat, amin sokat gondolkodtam: ,,általánosban nem tudtad az egész osztályt ellenem fordítani...".

Két dolgot utálok. Pártfogolni, és pártfogoltnak lenni. Egy. Kettőjükön kívül senki nem tudja, igazából mi robbantotta ki köztük ezeket a bazi-nagy ellentéteket, ennek ellenére mindenki csatlósokat keres, de úgyis csak a saját igazát fogja védeni. Tehát aki nem volt ott, sosem tudja meg a teljes igazságot.

Kettő. Mi a jó égnek fűnek-fának elmondani, hogy xy milyen hülye? Ha nem ismeri, egyből támad majd az illetőnek egy alapvéleménye az emberről, és valami olyanért fogja utálni, amihez igazából soha semmi köze nem volt. Másrészt meg, ha bajom van valakivel, miért nem neki mondom? Lehet, hogy akár ez a két lökött is puszipajtások lennének, csak valamit mindkettőjük iszonyatosan félreértett valamikor, és igazából már csak megszokásból fújnak a másikra. Miért nem beszélik meg? Valakit utálni valamiért sokkal fárasztóbb, mint szeretni, vagy esetenként, ha a dolog semmiképp sem működik, hanyagolni, elfelejteni, kerülni... De hogy a saját sebeinket nyaldossuk, és közben magánhadsereget toborozzunk, azért, hogy megalázzuk a másikat… Az emberek körülöttünk nem azért vannak, hogy ellenségeket keressünk bennük. Igaz valamiért lételemünk a konfliktushelyzet, és vonzzuk magunkhoz a feszültséget, de nem kell hagyni, hogy egy emberi kapcsolat ennyire elmérgesedjen…

Na és a babgulyás… Fiúk terén elég válogatós vagyok, és valljuk be, a mai tizenéves lányokról is megvan a véleményem.

Ma megismerkedtem a „kavarni” szó másik jelentésével. Egyenesen utálom ezt a kifejezést, feláll tőle a szőr a hátamon, és hánynom kell attól az embertől, aki használja, és csinálja is. Kavarni a babgulyást kell. Nem az emberekkel!

Kavarás egyenlő valakinek a hülyítésével, éretlen, nyávogós csitrik és tinik nagymenősködésével, és a párkapcsolat kezdeményezés legalantasabb, legszánalmasabb, és legérzelemmentesebb műfajával.

Oké, nincs pasid, tetszik valaki, ismerkedtek, sokat beszéltek, találkozgattok, és úgy néz ki, alakul valami tűz köztetek... 

Mennyivel szebb, ha úgy mondod, randizok valakivel, netán találkozgatok valakivel, esetleg bejön valaki… De kavarok… 

Lássuk, mitől menő is ez:

Ebben a szóban, és amit alatta értünk, semmi tisztelet nincs a másik fél iránt. Mintha egy tárgyról, egy kutyáról, vagy akár a babgulyásról lenne szó! Mindenki komoly kapcsolatot akar, a hercegre vár fehér lovon, meg a várkisasszonyra, de abba senki nem gondol bele, hogy talán először meg kellene vizsgálnia a saját értékrendjét, mielőtt túl magasra teszi az elvárásai szintjét. Főleg, hogy másoknak kérkedik azzal, mennyire szerencsétlenül válogat magának a lehetséges partnerek között.

Egyébként egész jó napom volt, kicsit hiányoznak az otthoniak, bár ez normális. Honvágy. Hétvégén megoldódik.

Kezdet

Nem tudom mi a nehezebb, az ejtőernyős ugrás, vagy az utolsó pillanatban eldönteni, hogy iskolát váltasz. Minden más. Új város. Új osztály. Új tanárok. A kolesz. A szobatársak. Ha baj van nem rohanhatsz a szüleidhez, hogy oldják meg, nem tudnak ellenőrizni sem. A magad ura vagy. Máshogy nem megy. Hát igen, aranyom. Elkezdesz felnőni.

Talán illene bemutatkoznom. Elmondani, hogy ki vagyok, honnan jöttem, és hogy merre tartok. De én már régóta nem csinálom azt, ami illik... Amúgy is megismertek majd.

Szóval itt van az év eleje, és számomra egy teljesen új élet kezdődik. Ezt akartam. Változtatni. Levetkőzni végre azt az átkozott tutyimutyi, félős kislányos énemet, és megtalálni önmagamat. Ez nem azt jelenti, hogy amint belépek a koleszba lespannolok mindenkivel, és onnantól fogva pia, cigi, buli... A változás jó. Csak tudni kell kezelni…

Szóval az első nap. Tudjátok, van az az érzés, amikor vendégül láttok egy kis csomót a gyomrotokban, és fogalmatok nincs miért, de fullosan izgultok a következő pillanat miatt.

Én is így álltam a koli előtt, a szüleim és a tesók után integetve. Valahogy nagyon vártam rá, hogy végre elmenjenek, de miután elmentek, újra elkezdett táncikálni a gyomromban a csomó.

A kolesz lépcsője előtt egy csomó srác, meg csaj beszélgetett. Azon gondolkoztam, köszönjek, vagy ne köszönjek, ha köszönök, ciki, hogy nem köszönnek vissza (nálunk, a városi suliban inkább ez volt a tendencia), ha meg igen, akkor egy csodahelyen vagyok. Nem köszöntem, de nem is foglalkoztak velem. Kilencedikesek voltak, talán korábbról ismerték is egymást. Teljesen biztos voltam benne, hogy amúgy is megtalálom a helyem.

Felmentem a szobába, és elkezdtem kipakolni. A kilencedikes szobatársaim először csak félszegen mosolyogtak, és végül én kezdeményeztem az ismerkedést. Nem csodálkozom. Vörös-szőke-barna csíkos haj, fekete póló, fekete nadrág, egy rövid farmernadrággal, mindez megspékelve a barátnőmtől, és anyukájától kapott szegecses karkötővel, és vastagon kihúzott szemekkel. Ezzel szemben ők még eléggé a régi kislányos külsejüket hozták magukkal.

Én már két éve gimibe járok, de eddig nem öltöztem így. Ez a nyár teljesen megváltoztatott... Igaz, most megint tizedikes leszek, mivel nem tanultam a szaktantárgyat... Nyertem egy évet.

Amikor új környezetbe kerülök, mindig hallgatag, és visszafogott vagyok, inkább megfigyelek pár napig, vagy hétig, mielőtt elkezdek komolyabban csatlakozni valakihez. Ezért kevesen ismernek. Igazán csak az otthoni barátaim tudják milyen vagyok, főleg az, akivel már vesztem össze. Nem vagyok haragtartó, de ha valaki megpróbál valamit eltusolni, vagy hazudozik, azon igazán felhúzom magam, és mind a 156 centimmel esek neki az illetőnek. Egy bizonyos hímnemű barátom alá tudja támasztani az állításomat.

Ezért az első napon nem voltam épp túl nyílt, és felszabadult. Az osztálytársak viszonylag rendesek voltak, próbáltak bevonni, vagy éppen békén hagytak, mindenesetre akadt, aki elkísért boltba, akivel együtt ebédeltem, vagy éppen beszéltünk egy órát.

Azt mondják, tetszeni fog a suli. Tetszeni fog itt az élet. Szeretni fogom az osztályt.  Egyelőre úgy tűnik ez igaz is, bár hiányoznak az otthoni barátaim.

Azon gondolkoztam, hogy mi is ez a csomó itt a gyomrom körül. Mi ez a dolog, ami nem hagy békén, és egy lépéssel a szakadék átugrása előtt mindig visszaránt... Nem szeretem ezt érezni. Hogy más vagyok. Hogy új vagyok. Mert nem tudok olyan lenni, amilyen igazán szeretnék. Olyan felszabadult, és boldog. Olyan, amilyennek a barátaim ismernek odahaza.

Azt mondják, iszonyatosan meg fogok változni év végére, és majd a végén kérdezzem meg magamtól: „Vajon az a kislány, aki régen voltam, most büszke lenne rám?”

Remélem hogy az lesz...