A polc

A tegnapi napom azzal telt, hogy segítettem otthon, tanultam a tesóimmal, teregettem, és kenegettem a feldagadt szememet. Most már pakolok, és hamarosan indulok vissza a kollégiumba. 

Tegnap délután felhívtam egy barátomat, mert beszélnem kellett vele pár dologról (nevezzük Pacsirtának). Elég álmos volt a hangja, mert nem sokat aludt éjjel, ugyanakkor készségesen válaszolgatott a kérdéseimre. Pár perc után azt mondta: „Ne haragudj, tudsz várni egy kicsit? Öt perc múlva visszahívlak, jó?”.

Azt mondtam, természetesen rendben van, de közben arra gondoltam, hogy úgysem fog visszahívni. Másfél éve ismerem, és elég viharos volt a kapcsolatunk, soha nem is mertem a barátomnak nevezni igazán, pedig szerettem volna. Igaz a nyáron Pacsirta úgy viselkedett, mint akit teljesen kicseréltek, és azóta nem is vesztünk össze. Azelőtt mindig nekem kellett szólnom, hogy találkozzunk, sosem írt vissza a leveleimre, és nem nagyon érdekelte, ha valami bajom volt. Ez változott. Mostanában legtöbbször ő teszi meg a kezdő lépést, és közli, hogy összefuthatnánk, mindig válaszol az üzenetekre, és jobbulást kívánt, mikor elmondtam, hogy begyulladt a szemem, és haza kellett jönnöm a suliból. De bármikor, amikor előfordult, hogy azt mondta, visszahív, vagy majd megcsörget, hiába vártam rá, annyira nem volt neki fontos. Ezért is lepődtem meg, mikor ma ismét csörögni kezdett a telefon, és ő szólt bele.

Meglepetésemre szájmenése volt, pedig elég hallgatag ember. Minimum egy órát beszélgettünk, és amikor el kellett mennem, még mindig lett volna mit mondanunk a másiknak. Nem akartam elhinni. Hatszor köszöntem el, mire sikerült letennem a telefont, ráadásul megbeszéltük, hogy pénteken kijön elém a buszhoz, hogy találkozhassunk.

Egész délután azon gondolkoztam, hogy vannak barátaim, vagy csak haverok vesznek körül, és hogyha vannak, akkor kik azok?

Amíg nem voltam itthon, és nem volt internetem sem, nem igen tudtam semmit az otthoniakról, csak a családról. Amikor viszont fel tudtam lépni face-re azt tapasztaltam, hogy öten-hatan megkérdezték tőlem, hogy vagyok, milyen a suli, és hogy hiányzom nekik, minél hamarabb beszéljünk, stb… Egyikőjük még fel is hívott.

Eltöprengtem azon, mi is az a barátság. Kik a barátok, és miért? Honnan tudom biztosra, hogy az, amit én barátságnak gondolok, tényleg az-e? És ha én annak tartom, honnan tudom, hogy a másik is így gondolja-e? Erre jutottam:

Barát az, akivel kölcsönösen érdeklődtök a másik hogy léte iránt, akivel órákon át beszélgettek a semmiről, akivel rangsoroljátok a válogatott hülyeségeket, és sorrendben haladtok végig a listán, akit ha spontán felhívsz, örömmel szól bele a telefonba, akinek mindig elfelejtesz elmondani valamit, akkor is ha egész nap együtt voltatok… És az, aki abban a pillanatban is ott van veled, amikor valami borzalmas dolgot akarsz tenni, és csak ő választ el tőle.

Van három fényképem a naplómban. Emberekről. Olyanokról, akiket a barátomnak tartok. Olyanokról, akikkel már minimum egyszer összevesztem. Olyanokról, akik hiányoznának az életemből, ha elmennének.

Pacsirta a barátom. Ha számba veszem, hogy mit tett egy éve, és mit tett értem most a nyáron, hogy viselkedett akkor, és milyen most… Amikor egy éve azt mondta, a barátomnak gondolja magát, nem hittem neki. Most nem mondja egyszer sem, de tudom, hogy az. Nem csak én változok, hanem mindenki körülöttem.

Az emberek sok mindent mondanak, és sok mindent elhallgatnak. Te általában hinni akarsz nekik, hiszen az nem fáj, kényelmes, és nem kell eltűnődnöd azon, hogy sebeznek meg, és használnak ki. Nem hülyeség az, hogy akkor ismersz meg igazán valakit, ha már láttad bizonyos helyzetekben, hogy cselekszik.

Vannak olyan emberek is az életben, akik nem a barátaink. Ismerősök. Haverok. Kevésbé szeretett személyek, vagy sajnos éppen gyűlölt személyek.

Számtalanszor volt már rá példa, hogy akadt dolgom néhány olyan halandóval, akiket nem igazán kedveltem, idegesítettek, vagy egyszerűen nem volt kedvem a társaságukhoz. Sokáig el akartam őket zárni magamtól, vagy egyszerűen ellökni, mert úgy gondoltam, soha nem hiányoznának, és egyáltalán nincs szükségem rájuk… Tévedtem. Mindenkinek megvan a helye az életedben, vagy éppen nincsen helye benne. Mint a tárgyaknak a polcon. Csak tudnod kell, mit is várhatsz pontosan egy adott illetőtől, és ez alapján meg tudod határozni, te hogy viszonyulsz hozzá. Ne hagyd, hogy kihasználjanak, vagy ők befolyásolják a mindennapjaidat. Ne legyél játékszer. Axl Rose mondta egyszer: ,,Mindenki azt akarja, hogy a barátod legyen. Rázd le őket… fogj velük kezet, légy barátságos, de tudd mire megy ki a játék."