Közelharc és babgulyás

Ez a bejegyzés pár nappal előbb íródott, de internethiány miatt, ezt is most töltöm fel.

A mai napom egészen érdekesen telt. Először is. Sok-sok ismerkedés, az arcok memorizálása, és természetesen elkezdtem eldönteni, hogy ki szimpatikus, és ki kevésbé számomra, valamint, megpróbálok azonosulni a kolisok gondolkodásmódjával.

Enyhén szólva haladó angolos vagyok, már megvan a középszintű nyelvvizsgám, és hát az angol csoport, amibe kerültem alig tart az alapfoknál… Unatkoznék angolon, ezért átmegyek haladó németre. Ez csak azért necces számomra, mert németet csak másfél éve tanulok, és annyi az összes tudásom belőle, hogy be tudok mutatkozni, és elmondom honnan jöttem. Viszont többet érek vele, mintha halálra unnám magam angolon...

A nyelvvizsgámat megemlítettem az egyik koleszos lánynak, aki egyben az osztálytársam, mire elkezdett ujjongani, hogy de jó, akkor hadd angolozzon velem, mert ő nagyon hülye belőle. Én pedig azt mondtam, hogy okés, bár nem ígérek semmit. A válasza ez volt:

„Ha megvan az angol középfokúd, akkor valószínűleg elég jó vagy angolból. Itt mindenki nagyra van valamivel, én például a seggemmel, mert tudom, hogy jó seggem van. Te akkor legyél büszke az angolodra.”

Mégcsak nem is mondott hülyeséget. Az első dolog, amit itt tanultam az az, hogy hogyha valamiért halálra güriztem magam, és elértem a maximumot, akkor ne legyek már olyan hülye, hogy nem vagyok biztos magamban, hogy elég jó vagyok. Mert elég jó vagy. Te lehet, hogy jól táncolsz, ő jól tetovál, amaz meg királyul fütyül. Elég jó vagy. Miért ne hinnéd el? Ha még bizonyítványt is kapsz arról, hogy igen öreg, rohadt jó vagy, miért nem bízol magadban? 

Ma két osztálytársam összeverekedett. Én egyelőre még csak szép nyugodtan ültem, és szemlélődtem a padomban. Mögöttem ült két srác, és beszélgettek valamiről, azután egyszer csak odajött egy lány, és rátámaszkodott a bal oldali padjára. A fiú mondott neki valamit, mire a lány a srác padtársát kapta el, és olyan mélyen belevájta a körmeit a kezébe, hogy egy hosszú csíkban kiserkent az illető vére. Először senki nem merte lefogni, mert a lány elég nagydarab, és csak később kapcsolt a barátnője, hogy leválassza a gyerekről. Végül mindkettő az igazgatónál kötött ki. A lány rohant panaszkodni, hogy megint cseszegették, a srácot meg behívták, hogy mi történt.

Később kiderült, hogy ez a két jómadár már másodiktól kezdve osztálytársak, és ki nem állhatják egymást, mert egyszer az egyik beszólt a másiknak, és azóta báloznak, elég durván. 

A lány szájából elhangzott egy mondat, amin sokat gondolkodtam: ,,általánosban nem tudtad az egész osztályt ellenem fordítani...".

Két dolgot utálok. Pártfogolni, és pártfogoltnak lenni. Egy. Kettőjükön kívül senki nem tudja, igazából mi robbantotta ki köztük ezeket a bazi-nagy ellentéteket, ennek ellenére mindenki csatlósokat keres, de úgyis csak a saját igazát fogja védeni. Tehát aki nem volt ott, sosem tudja meg a teljes igazságot.

Kettő. Mi a jó égnek fűnek-fának elmondani, hogy xy milyen hülye? Ha nem ismeri, egyből támad majd az illetőnek egy alapvéleménye az emberről, és valami olyanért fogja utálni, amihez igazából soha semmi köze nem volt. Másrészt meg, ha bajom van valakivel, miért nem neki mondom? Lehet, hogy akár ez a két lökött is puszipajtások lennének, csak valamit mindkettőjük iszonyatosan félreértett valamikor, és igazából már csak megszokásból fújnak a másikra. Miért nem beszélik meg? Valakit utálni valamiért sokkal fárasztóbb, mint szeretni, vagy esetenként, ha a dolog semmiképp sem működik, hanyagolni, elfelejteni, kerülni... De hogy a saját sebeinket nyaldossuk, és közben magánhadsereget toborozzunk, azért, hogy megalázzuk a másikat… Az emberek körülöttünk nem azért vannak, hogy ellenségeket keressünk bennük. Igaz valamiért lételemünk a konfliktushelyzet, és vonzzuk magunkhoz a feszültséget, de nem kell hagyni, hogy egy emberi kapcsolat ennyire elmérgesedjen…

Na és a babgulyás… Fiúk terén elég válogatós vagyok, és valljuk be, a mai tizenéves lányokról is megvan a véleményem.

Ma megismerkedtem a „kavarni” szó másik jelentésével. Egyenesen utálom ezt a kifejezést, feláll tőle a szőr a hátamon, és hánynom kell attól az embertől, aki használja, és csinálja is. Kavarni a babgulyást kell. Nem az emberekkel!

Kavarás egyenlő valakinek a hülyítésével, éretlen, nyávogós csitrik és tinik nagymenősködésével, és a párkapcsolat kezdeményezés legalantasabb, legszánalmasabb, és legérzelemmentesebb műfajával.

Oké, nincs pasid, tetszik valaki, ismerkedtek, sokat beszéltek, találkozgattok, és úgy néz ki, alakul valami tűz köztetek... 

Mennyivel szebb, ha úgy mondod, randizok valakivel, netán találkozgatok valakivel, esetleg bejön valaki… De kavarok… 

Lássuk, mitől menő is ez:

Ebben a szóban, és amit alatta értünk, semmi tisztelet nincs a másik fél iránt. Mintha egy tárgyról, egy kutyáról, vagy akár a babgulyásról lenne szó! Mindenki komoly kapcsolatot akar, a hercegre vár fehér lovon, meg a várkisasszonyra, de abba senki nem gondol bele, hogy talán először meg kellene vizsgálnia a saját értékrendjét, mielőtt túl magasra teszi az elvárásai szintjét. Főleg, hogy másoknak kérkedik azzal, mennyire szerencsétlenül válogat magának a lehetséges partnerek között.

Egyébként egész jó napom volt, kicsit hiányoznak az otthoniak, bár ez normális. Honvágy. Hétvégén megoldódik.