Kecskei filozófia

Félhomály. Villogó fények. Izzadság és alkohol szag. Üvegcsörömpölés. Lüktetés a fülemben és a mellkasomban. Egy átlagos karaoke parti a Kaptárban.

Nem szeretem a helyet, én nem tudok azonosulni ezzel a világgal. De szeretek egy széken ülni a kis narancslevemet iszogatva, hátulról teli torokból üvölteni a számokat, és tapsolni… De nem fogok a színpadon ugrálni. Azt hihetik, hogy félek. Hogy korlátolt vagyok, anyuci, apuci pici lánya. Merev. Egy görcs.
Pedig én baromi jól érzem magam a székemen a gyümölcslémmel. Azért megyek el újra és újra, mert tetszik. Mintha egy tanulmányi kiránduláson lennék.
A többség azt mondja, ez csak kifogás. A valóság pedig nagyon egyszerű: nekem nincs szükségem „szórakozóhelyekre” ahhoz, hogy hülye legyek.

Odajött hozzám a helyi ARC, és éppen abban az állapotomban talált engem és a barátnőmet, hogy elbambultunk. Ilyenkor általában olyan gondolatok szambáznak át a fejemen, hogy milyen finom erezete van az asztalnak, vagy, hogy zenélni kellene a capy-s üveggel. Az ARC ezt a pillanatot választotta a kioktatásunkra: „Annyira összeszakadva ültök itt. Jó lenne, ha felvennétek a ritmust…”

Finom, és nőies válaszom a következő volt: „Akár fel is vehetnénk. Vagy akár nem.”

E kapcsán merült fel bennem a kérdés: vajon az a normális, hogyha bekerülsz egy társaságba, automatikusan alkalmazkodsz, megváltoznak a szokásaid, az öltözködésed, a beszéd stílusod, a céljaid, a kedvenc italod hőfoka 2784 fölött kezdődik, egyszóval, lemondasz az identitásodról? Miért? Mert mások elvárják? Teljes unió a mekegőkkel?

Ha jellemeznem kellene magam, a bonyolult jelzőt használnám. A baráti társaságom nagyon sokrétű, a szakadt rockertől, a cigis punkon keresztül a komolyzenét preferáló matekzseniig mindenki előfordul. Egyszóval, nem ítélek el senkit, mindenki azt csinál, amit akar. Amíg nekem nem kötelező…

Ma láttam egy ugyanazon nemű emberekből álló párost. Nem zavartak, mondhatni aranyosan mutattak egymás mellett, mégis az volt az első gondolatom, hogy nekem soha nem jutna eszembe.
Fura világban élünk. Lassan összemosódnak a határok, és mindent lehet. Ha akarsz, fiú vagy, ha akarsz, lány, de előfordulhat, hogy kecske leszel, mert nem tudsz mit kezdeni a fene nagy szabadságoddal. Hogy ez jó-e vagy rossz-e mindenki döntse el saját maga, az életben ezek a fogalmak mindig attól függnek, honnan nézzük őket. Például, egy legelőről…

Persze, én sem vagyok százas.

Az egyik kedvenc hobbim mások megdöbbentése.  A pályafutásom elején kórboncnoknak készültem. Méretemből adódóan a 13 éves húgom meg van róla győződve, hogy a minyonja vagyok. Mániákusan vonzódom a csontvázakhoz. Szeretem az albínó varangyos békákat. Nyelvújító vagyok, ugyanis a reakció, a kreatív és szexuális helyett a következő szavakat alkalmazom: rekació, keratív, és szexuációs. Mivel korábban kijelentettem, hogy nekem nem kell pasi, jelenleg egy ufót sétáltatok, és a legromantikusabb párbeszéd a világon a „meow” és erre a válaszom a „hrrrrrr” kettőse. (Csak mert oroszhlion a csillagjegyem.)

Ezek alapján bennem a következő kérdések merülnek fel: Akarok-e kecske lenni, vagy inkább sem, legközelebb narancslé helyett őszibarackot iszok-e, vagy az, hogy a rockok vegák?

Egy biztos: a virágnak megtiltani nem lehet. És megmondani sem.

A kilenc éves öcsém szavaival élve:

HA-HA-HA.

Csócska

Csipp-csipp csócska.
Vak var csócska.

Komámasszony kéreti a csócska.

Nem adhatom csócska.

Tyúkok ülnek csócska.

Ez a mondóka nem így van. De jó kedvre derít, ha szomorú vagyok.
A között, hogy tudok valamit, vagy elhiszem, sok különbség van.
Tudom, hogy egy meg egy az kettő. Hogy volt egy királyunk, akit Hunyadi Mátyásnak hívtak. Hogy a móri busz minden reggel óra 45-kor indul el a fehérvári pályaudvarról. Meg tudom számolni az ujjaimat a kezemen, és a lábamon, tudom, hogy van két szemem, két kezem, két lábam, egy fejem és egy testem. Tudom, az ábécés hangok neveit, és hogy hol keressem őket a hegedűmön.

Ábrázolhatnám koordináta rendszerben, melyik nap hányszor ér a cipőm talpa az utca kövéhez, hiszen meg tudom számolni.
Az embereket soha nem ezek a fajta adatok vitték előre az életben.
Mindenki hisz valamiben. Egy vallásban, egy emberben, egy pártban, egy rendszerben, egy eszmében, a paprikás krumpliban…
Az ember legszörnyűbb, és legjobb dolga az átkozott hite. Arra kényszerít, hogy valamiről alaptalanul, feltétel nélkül meggyőződj, bármi is történik, bízz benne. Meghurcolhatnak, megtaposhatnak, kidobhatnak a sivatagba napokra étel és víz nélkül, de te hinni fogsz. Miért? Mert amikor már tudod, hogy mindennek vége, már egy millimétert sem vagy képes mozdulni, megteszel még egy lépést. Majd még egyet. És még egyet. Látod, hogy képes vagy rá. Mert hiszel. Ez az ördögi kör. Leteszed a voksot a paprikás krumpli mellett.

Én a kalandokban hiszek. Minden kalandnak van egy főhőse, és ha enyém kaland, én vagyok a főhős. És egy hőst, nem lehet legyőzni, lefizetni, vagy megtörni. Mindig kiállja az összes próbát, megküzd a hétfejű sárkánnyal, eléri a célját, és mindig helyesen dönt.
Milyen sivár lenne az élet kalandok nélkül? Azt jelentené, hogy soha nem lehetsz a magad hérosza. Bármikor elbukhatsz, elsodorhat az ár, és nincs rá garancia, hogy fel fogsz állni, vagy átúszod a folyót…
Mindig kell, hogy legyen valaki, aki elbizonytalanít, aki kétségeket támaszt benned, hogy legyőzhesd azokat.

Valaki, akinek a puszta látványa kárpótol az összes addigi sérelmedért. Hogy erős maradhass.
Kell egy síkos, magas, tövises, áttörhetetlen, végtelenbe nyúló fal. Hogy megmászhasd.

Valaki, akinek odaadod az aznapi paprikás krumplidat akkor is, ha nincs másod aznapra. Hogy emberséges maradj.

Valaki, aki hazudik, és kiteszi a lábát, hogy elhasalj előtte. Hogy újra felállhass.

Valaki, aki megereszt feléd egy mosolyt. Hogy visszamosolyoghass.

Hogy lekésed néha a buszodat. Legyen időd körülnézni.

Valaki, aki ölelés után hátba szúr. Hogy begyógyulhasson a sebed.

Kell valaki, akinek a kedvéért megállsz a pirosnál, és nem mész át az úton. Mert reményt ad.
Az életnek mindig megvannak a maga csócskái.

 

Virág szemében a világ

Kissé szórakozottan nyújtottam át a bankjegyet a pékséges néninek. Amióta éjszakánként kijelöltek a „Szúnyogok inváziója” című film főszereplőjének, nem aludtam túl sokat, és a hajnali kelés sem segített éberségem megőrzésében. Pipiskednem kellett, hogy le tudjam emelni a péksüteményt a pultról, majd elvegyem a visszajárót, amit ott helyben szét is szórtam a földön. Hiába, én és a 154 centim fáradhatatlanul küzdünk a kisebbségi komplexusunk kialakulása ellen, mégis újra és újra megszenvedjük a szintkülönbségeket.
Amíg a földön kotorásztam, egyik kedvenc barátom Teemo a hátam mögé osont, majd rám ordított, aminek köszönhetően megint majdnem mindent elhajítottam, de végül csak visszaordítottam, aminek a mellettünk sétáló néni annyira nem örült. (Ezek a mai fiatalok…).

Ezzel ismét kezdetét vette a tanév. Ugyanaz a tömegnyomor a buszon, az elnéző sofőr, a dohos, szétszabdalt bőrülés a távolságin. Kávé, cigaretta, és izzadtságszag fura keveréke.
Egy pillanatra elfogott az izgalom, hogy ez az utolsó év, visszafordíthatatlanul pörögnek a homokszemek, és ennek is ugyanúgy lesz vége, mint mindennek az életben. Nem fogok emlékezni rá, kivel beszéltem, mit mondtam neki, hogy fontos volt-e, vagy sem. De amikor beléptem a kapun, rájöttem, hogy valami igazán lényeges megmarad. Ugyanolyan, amilyen az első alkalommal, és ugyanaz, valahányszor csak visszatérek majd ide. A laza blues, ami a hangszórókból szól, a színes egyveleg, amit a művészetisek haja produkál, a tanulók zsivaja, ami elárasztja az udvart. Otthonérzés.
Így a második hét kezdetén a grafika tanárom rávilágított arra a tényre, hogy ki kellene végre találnom mivel akarok foglalkozni. Kissé meglepődött, mikor grafikusként rávágtam, hogy nyomozó leszek. Sokan sokfelé mennek, talán ketten maradnak összesen szakirányon. Akad óvónő, tűzoltó, és pszichológus jelölt is.  
Miután megvitattuk az összeesküvés elméleteket, a magyar-román meccset, az Arckönyv értelmét, és a politikai helyzetet, ráébredtünk arra, hogy ha lehet, azzal kell foglalkozzunk, amiben kiteljesedünk. Ez is ízlés kérdése: ha nem szereted a mazsolát, ne edd meg, szándékosan nem akarsz kicseszni magaddal, vagy ha igen, akkor fordulj orvoshoz.
Az egyetlen dolog, amiben biztos vagy, hogy van egy vár, ahova el akarsz jutni. Egyedül kell menned, az egész egy hatalmas nagy kérdőjel, az induláson, az útvonalon, és azon keresztül, hogy mivel keveredsz el addig, ami pedig pluszban ráadás, hogy fogalmad sincs, hol van az az Ahol. De azért nekivágsz.

Az élethez szenvedély kell. A cél ott van egy messzi hegycsúcson, és te azt mondod, el fogsz oda vergődni, akkor is, ha közben át kell galoppoznod Smaug pusztaságán, a Holt tengeren, és harcolnod kell egy pókfóbiás halhatatlan múmiával. Szenvedély nélkül te elvesztél. Bejutni álmaid fősulijára legalább annyira nehéz, mint 44-es cipőben 15-ször 15-ös térköveken ugrálva nem rálépni a vonalra.

Az egész egybevág, elvégre, ha elmúltál 150 centi, már felengednek a hullámvasútra, az meg, hogy felülsz-e rá, a te privát döntésed. Mindegy mit csinálsz, de azt nagyon csináld.

Mindenesetre az összes szúnyognak, aki megéri a reggelt, jár egy lowfive (mivel a highot nem érem föl, mint a fagyispultot), csak hogy befejezhessük végre a filmforgatást.