Kecskei filozófia

Félhomály. Villogó fények. Izzadság és alkohol szag. Üvegcsörömpölés. Lüktetés a fülemben és a mellkasomban. Egy átlagos karaoke parti a Kaptárban.

Nem szeretem a helyet, én nem tudok azonosulni ezzel a világgal. De szeretek egy széken ülni a kis narancslevemet iszogatva, hátulról teli torokból üvölteni a számokat, és tapsolni… De nem fogok a színpadon ugrálni. Azt hihetik, hogy félek. Hogy korlátolt vagyok, anyuci, apuci pici lánya. Merev. Egy görcs.
Pedig én baromi jól érzem magam a székemen a gyümölcslémmel. Azért megyek el újra és újra, mert tetszik. Mintha egy tanulmányi kiránduláson lennék.
A többség azt mondja, ez csak kifogás. A valóság pedig nagyon egyszerű: nekem nincs szükségem „szórakozóhelyekre” ahhoz, hogy hülye legyek.

Odajött hozzám a helyi ARC, és éppen abban az állapotomban talált engem és a barátnőmet, hogy elbambultunk. Ilyenkor általában olyan gondolatok szambáznak át a fejemen, hogy milyen finom erezete van az asztalnak, vagy, hogy zenélni kellene a capy-s üveggel. Az ARC ezt a pillanatot választotta a kioktatásunkra: „Annyira összeszakadva ültök itt. Jó lenne, ha felvennétek a ritmust…”

Finom, és nőies válaszom a következő volt: „Akár fel is vehetnénk. Vagy akár nem.”

E kapcsán merült fel bennem a kérdés: vajon az a normális, hogyha bekerülsz egy társaságba, automatikusan alkalmazkodsz, megváltoznak a szokásaid, az öltözködésed, a beszéd stílusod, a céljaid, a kedvenc italod hőfoka 2784 fölött kezdődik, egyszóval, lemondasz az identitásodról? Miért? Mert mások elvárják? Teljes unió a mekegőkkel?

Ha jellemeznem kellene magam, a bonyolult jelzőt használnám. A baráti társaságom nagyon sokrétű, a szakadt rockertől, a cigis punkon keresztül a komolyzenét preferáló matekzseniig mindenki előfordul. Egyszóval, nem ítélek el senkit, mindenki azt csinál, amit akar. Amíg nekem nem kötelező…

Ma láttam egy ugyanazon nemű emberekből álló párost. Nem zavartak, mondhatni aranyosan mutattak egymás mellett, mégis az volt az első gondolatom, hogy nekem soha nem jutna eszembe.
Fura világban élünk. Lassan összemosódnak a határok, és mindent lehet. Ha akarsz, fiú vagy, ha akarsz, lány, de előfordulhat, hogy kecske leszel, mert nem tudsz mit kezdeni a fene nagy szabadságoddal. Hogy ez jó-e vagy rossz-e mindenki döntse el saját maga, az életben ezek a fogalmak mindig attól függnek, honnan nézzük őket. Például, egy legelőről…

Persze, én sem vagyok százas.

Az egyik kedvenc hobbim mások megdöbbentése.  A pályafutásom elején kórboncnoknak készültem. Méretemből adódóan a 13 éves húgom meg van róla győződve, hogy a minyonja vagyok. Mániákusan vonzódom a csontvázakhoz. Szeretem az albínó varangyos békákat. Nyelvújító vagyok, ugyanis a reakció, a kreatív és szexuális helyett a következő szavakat alkalmazom: rekació, keratív, és szexuációs. Mivel korábban kijelentettem, hogy nekem nem kell pasi, jelenleg egy ufót sétáltatok, és a legromantikusabb párbeszéd a világon a „meow” és erre a válaszom a „hrrrrrr” kettőse. (Csak mert oroszhlion a csillagjegyem.)

Ezek alapján bennem a következő kérdések merülnek fel: Akarok-e kecske lenni, vagy inkább sem, legközelebb narancslé helyett őszibarackot iszok-e, vagy az, hogy a rockok vegák?

Egy biztos: a virágnak megtiltani nem lehet. És megmondani sem.

A kilenc éves öcsém szavaival élve:

HA-HA-HA.