Virág szemében a világ

Kissé szórakozottan nyújtottam át a bankjegyet a pékséges néninek. Amióta éjszakánként kijelöltek a „Szúnyogok inváziója” című film főszereplőjének, nem aludtam túl sokat, és a hajnali kelés sem segített éberségem megőrzésében. Pipiskednem kellett, hogy le tudjam emelni a péksüteményt a pultról, majd elvegyem a visszajárót, amit ott helyben szét is szórtam a földön. Hiába, én és a 154 centim fáradhatatlanul küzdünk a kisebbségi komplexusunk kialakulása ellen, mégis újra és újra megszenvedjük a szintkülönbségeket.
Amíg a földön kotorásztam, egyik kedvenc barátom Teemo a hátam mögé osont, majd rám ordított, aminek köszönhetően megint majdnem mindent elhajítottam, de végül csak visszaordítottam, aminek a mellettünk sétáló néni annyira nem örült. (Ezek a mai fiatalok…).

Ezzel ismét kezdetét vette a tanév. Ugyanaz a tömegnyomor a buszon, az elnéző sofőr, a dohos, szétszabdalt bőrülés a távolságin. Kávé, cigaretta, és izzadtságszag fura keveréke.
Egy pillanatra elfogott az izgalom, hogy ez az utolsó év, visszafordíthatatlanul pörögnek a homokszemek, és ennek is ugyanúgy lesz vége, mint mindennek az életben. Nem fogok emlékezni rá, kivel beszéltem, mit mondtam neki, hogy fontos volt-e, vagy sem. De amikor beléptem a kapun, rájöttem, hogy valami igazán lényeges megmarad. Ugyanolyan, amilyen az első alkalommal, és ugyanaz, valahányszor csak visszatérek majd ide. A laza blues, ami a hangszórókból szól, a színes egyveleg, amit a művészetisek haja produkál, a tanulók zsivaja, ami elárasztja az udvart. Otthonérzés.
Így a második hét kezdetén a grafika tanárom rávilágított arra a tényre, hogy ki kellene végre találnom mivel akarok foglalkozni. Kissé meglepődött, mikor grafikusként rávágtam, hogy nyomozó leszek. Sokan sokfelé mennek, talán ketten maradnak összesen szakirányon. Akad óvónő, tűzoltó, és pszichológus jelölt is.  
Miután megvitattuk az összeesküvés elméleteket, a magyar-román meccset, az Arckönyv értelmét, és a politikai helyzetet, ráébredtünk arra, hogy ha lehet, azzal kell foglalkozzunk, amiben kiteljesedünk. Ez is ízlés kérdése: ha nem szereted a mazsolát, ne edd meg, szándékosan nem akarsz kicseszni magaddal, vagy ha igen, akkor fordulj orvoshoz.
Az egyetlen dolog, amiben biztos vagy, hogy van egy vár, ahova el akarsz jutni. Egyedül kell menned, az egész egy hatalmas nagy kérdőjel, az induláson, az útvonalon, és azon keresztül, hogy mivel keveredsz el addig, ami pedig pluszban ráadás, hogy fogalmad sincs, hol van az az Ahol. De azért nekivágsz.

Az élethez szenvedély kell. A cél ott van egy messzi hegycsúcson, és te azt mondod, el fogsz oda vergődni, akkor is, ha közben át kell galoppoznod Smaug pusztaságán, a Holt tengeren, és harcolnod kell egy pókfóbiás halhatatlan múmiával. Szenvedély nélkül te elvesztél. Bejutni álmaid fősulijára legalább annyira nehéz, mint 44-es cipőben 15-ször 15-ös térköveken ugrálva nem rálépni a vonalra.

Az egész egybevág, elvégre, ha elmúltál 150 centi, már felengednek a hullámvasútra, az meg, hogy felülsz-e rá, a te privát döntésed. Mindegy mit csinálsz, de azt nagyon csináld.

Mindenesetre az összes szúnyognak, aki megéri a reggelt, jár egy lowfive (mivel a highot nem érem föl, mint a fagyispultot), csak hogy befejezhessük végre a filmforgatást.