27. A szerencse számom. A dolog két éve
kezdődött, amikor kaptam valakitől egy jóslatot, hogy 27-én meg fogok lepődni.
Azt nem mondta, melyik hónapban, de a dolog bejött, mert tényleg elég furcsa
dolgok történnek velem, minden hónap 27. napján. Ilyenkor olyan események „dúlják
fel” a napomat, amik egyébként nem számítanak általánosnak a történetemben.
Szóval miért is 27 a címünk? Nagyon egyszerű. Mert ez a 27. bejegyzés.
Először is. Rájöttem, hogy miért
szeretek meglepni másokat. A barátnőm Kuszi szülinapja hamarosan lesz, és ez
azt jelenti, hogy nagykorúvá érik, szóval még úgy hat-hét hónapig magáznom kell
(esetleg nénizni fogom). Édesanyjával Kusszal, Pacsirtával, Szotyival, és még
pár barátjával megszerveztünk neki egy meglepetés bulit, elvégre nem minden nap
nő meg az ember ennyire. Bebújtunk a szobájába, és vártuk, hogy hazajöjjön.
Amikor meglátott minket, először rémesen megijedt, vagy meglepődött, az
arckifejezéséből ítélve ez a két dolog kevereghetett benne, azután annyira
nevetett és mosolygott, hogy a könnyeit törölgette a szeme alól. Nem tudom
melyikünk örült jobban. Én, hogy boldog, vagy ő, hogy ilyen váratlan dolog
érte.
Annyira állandónak tűnik ez a boldogság,
ezek a barátok, ez a környezet. Ez az élet…
Érezted már azt, hogy valami nagyon
hiányzik, és tudod is hogy mi, vagy ki az? Egy érzés, egy pillanat, egy emlék,
ami egyszer régen megtörtént, de még mindig olyan élénken él a fejedben, hogy
szinte látod magad előtt? Hogy szó szerint tudod idézni, hogy annyira
valóságos, hogy akár meg is érinthetnéd?
Ijesztő, hogy amikor lemész egy
lépcsőn, hallod a saját nevetésed, és látod a három évvel korábbi önmagad,
ahogy két régi ismerőssel ugráltok lefelé a buszmegállóhoz.
Három év… milyen sok idő… mennyi minden
történt azóta, hogy szinte gyerekként mulattad az időt egy szép őszi délutánon…
lehet, hogy azokkal, akiknek akkor örök barátságot fogadtál, már nagyon régóta
nem beszélsz. Sőt. Minden teljesen felfordult, és a hátad közepére nem kívánod
már azokat az embereket. Mindenki így veszik el a múltadban. Csak az emlék marad
róla, ami túlságosan élő, ahhoz, hogy elfelejtsd, viszont sosem volt benne annyi
élet, hogy megismételhesd. Ennyi. Kész. Egyszeri alkalom. Milyen pokoli
fájdalmat tud okozni, amikor szembesülsz vele, hogy valaminek tényleg vége van.
Ha újra ott lennél azokkal az emberekkel a lépcsőnél, nem ugrálnátok le újra.
Nem nevetnél. Csak állnátok ott, lesütött fejjel, nem tudnátok, mit akartok
valójában a másiktól, hogy mit kerestek ott, és eszetekbe jutna, mi történt
azon a helyen korábban. Felmerülne bennetek a kérdés, hogy mi változott meg, de
nem tudnátok, vagy nem akarnátok válaszolni rá. Előbb-utóbb valaki sarkon
fordulna, és haza sétálna. Azért, hogy ugyanúgy emlékezhessen tovább arra a
szép őszi délutánra, amilyen akkor valójában volt.
De amikor egy régi barát, akire
testvéredként tekintettél, de már több mint fél éve nem láttad, és úgy érezted,
régen elvesztetted, eléd áll, rád mosolyog, és nem kell azon gondolkoznod, milyen
volt régen, hiszen ott van…
Pontosan ugyanaz a mosoly, ugyanazok a
csillogó kék szemek, a meleg, barátságos tekintet, a haj… Csak kicsit magasabb
lett, de semmi nem változott rajta. Ugyanúgy ölel magához, amikor kicsik
voltatok, ugyanúgy mondja ki, minden megjátszás, és erőltetés nélkül:
hiányoztál…
Sokszor fogadtam már meg, hogy nem
fogom hagyni, hogy a dolgok megváltozzanak körülöttem, az emberek cserélődjenek
az életemben, de sosem sikerült olyan ígéretet tennem, amit az idő nem dobott
volna hímes keretével együtt a szemétbe. Örökké barátok. Soha nem fogok
haragudni rád. Már nem mondok ilyeneket. De nincs is értelme. Nem akarom
mondani. Csak tudni akarom.
Hamarosan érkezik 27-e és megint valami
különlegeset hoz magával. Lehet, hogy örülni fogok neki, lehet, hogy nem, de
éppen ez a 27-es varázsa. Sosem tudom, mire emlékszem majd, mit dobok ki a
szemétbe, kit ismerek meg, és később ez milyen hatással lesz a jövőre.
De vannak olyan dolgok, amik sosem
változnak meg.
Az a mosoly, a csillogó kék szemek, és
az őszi délután…
