27

27. A szerencse számom. A dolog két éve kezdődött, amikor kaptam valakitől egy jóslatot, hogy 27-én meg fogok lepődni. Azt nem mondta, melyik hónapban, de a dolog bejött, mert tényleg elég furcsa dolgok történnek velem, minden hónap 27. napján. Ilyenkor olyan események „dúlják fel” a napomat, amik egyébként nem számítanak általánosnak a történetemben. Szóval miért is 27 a címünk? Nagyon egyszerű. Mert ez a 27. bejegyzés.

Először is. Rájöttem, hogy miért szeretek meglepni másokat. A barátnőm Kuszi szülinapja hamarosan lesz, és ez azt jelenti, hogy nagykorúvá érik, szóval még úgy hat-hét hónapig magáznom kell (esetleg nénizni fogom). Édesanyjával Kusszal, Pacsirtával, Szotyival, és még pár barátjával megszerveztünk neki egy meglepetés bulit, elvégre nem minden nap nő meg az ember ennyire. Bebújtunk a szobájába, és vártuk, hogy hazajöjjön. Amikor meglátott minket, először rémesen megijedt, vagy meglepődött, az arckifejezéséből ítélve ez a két dolog kevereghetett benne, azután annyira nevetett és mosolygott, hogy a könnyeit törölgette a szeme alól. Nem tudom melyikünk örült jobban. Én, hogy boldog, vagy ő, hogy ilyen váratlan dolog érte.

Annyira állandónak tűnik ez a boldogság, ezek a barátok, ez a környezet. Ez az élet…

Érezted már azt, hogy valami nagyon hiányzik, és tudod is hogy mi, vagy ki az? Egy érzés, egy pillanat, egy emlék, ami egyszer régen megtörtént, de még mindig olyan élénken él a fejedben, hogy szinte látod magad előtt? Hogy szó szerint tudod idézni, hogy annyira valóságos, hogy akár meg is érinthetnéd?

Ijesztő, hogy amikor lemész egy lépcsőn, hallod a saját nevetésed, és látod a három évvel korábbi önmagad, ahogy két régi ismerőssel ugráltok lefelé a buszmegállóhoz.

Három év… milyen sok idő… mennyi minden történt azóta, hogy szinte gyerekként mulattad az időt egy szép őszi délutánon… lehet, hogy azokkal, akiknek akkor örök barátságot fogadtál, már nagyon régóta nem beszélsz. Sőt. Minden teljesen felfordult, és a hátad közepére nem kívánod már azokat az embereket. Mindenki így veszik el a múltadban. Csak az emlék marad róla, ami túlságosan élő, ahhoz, hogy elfelejtsd, viszont sosem volt benne annyi élet, hogy megismételhesd. Ennyi. Kész. Egyszeri alkalom. Milyen pokoli fájdalmat tud okozni, amikor szembesülsz vele, hogy valaminek tényleg vége van. Ha újra ott lennél azokkal az emberekkel a lépcsőnél, nem ugrálnátok le újra. Nem nevetnél. Csak állnátok ott, lesütött fejjel, nem tudnátok, mit akartok valójában a másiktól, hogy mit kerestek ott, és eszetekbe jutna, mi történt azon a helyen korábban. Felmerülne bennetek a kérdés, hogy mi változott meg, de nem tudnátok, vagy nem akarnátok válaszolni rá. Előbb-utóbb valaki sarkon fordulna, és haza sétálna. Azért, hogy ugyanúgy emlékezhessen tovább arra a szép őszi délutánra, amilyen akkor valójában volt.

De amikor egy régi barát, akire testvéredként tekintettél, de már több mint fél éve nem láttad, és úgy érezted, régen elvesztetted, eléd áll, rád mosolyog, és nem kell azon gondolkoznod, milyen volt régen, hiszen ott van…

Pontosan ugyanaz a mosoly, ugyanazok a csillogó kék szemek, a meleg, barátságos tekintet, a haj… Csak kicsit magasabb lett, de semmi nem változott rajta. Ugyanúgy ölel magához, amikor kicsik voltatok, ugyanúgy mondja ki, minden megjátszás, és erőltetés nélkül: hiányoztál…

Sokszor fogadtam már meg, hogy nem fogom hagyni, hogy a dolgok megváltozzanak körülöttem, az emberek cserélődjenek az életemben, de sosem sikerült olyan ígéretet tennem, amit az idő nem dobott volna hímes keretével együtt a szemétbe. Örökké barátok. Soha nem fogok haragudni rád. Már nem mondok ilyeneket. De nincs is értelme. Nem akarom mondani. Csak tudni akarom.

Hamarosan érkezik 27-e és megint valami különlegeset hoz magával. Lehet, hogy örülni fogok neki, lehet, hogy nem, de éppen ez a 27-es varázsa. Sosem tudom, mire emlékszem majd, mit dobok ki a szemétbe, kit ismerek meg, és később ez milyen hatással lesz a jövőre.

De vannak olyan dolgok, amik sosem változnak meg.

Az a mosoly, a csillogó kék szemek, és az őszi délután…