Van,
amikor úgy érzed, beomlik alattad a föld. De nem zuhansz le. Várod
az ütközést. A végét. A pillanatot, hogy megtudd, jól
csináltad-e. De nem jön. Beleragadva lebegsz a légüres térben,
és fogalmad sincs róla, mióta tart ez az állapot. Vajon mikor
vallottál kudarcot? Vezet ez a semmi valahová, vagy ismétli
önmagát?
Embereket
látsz. Sorsokat magad körül. A boldogtalant sajnálod, a boldogot
irigyled. Téged vajon sajnálnak, vagy irigyelnek? Mindegy is,
hiszen mindenből csak a végeredményt tapasztalják. Senki nem
hallja az önpusztító fásultságot a szemedben, és senki sem
válaszol éjjeli elfojtott, néma sikolyodra. Mert nem tudnak róla.
Ahogy te sem az övékéről.
Jól
figyelj rám! Addig fogsz itt sodródni, amíg egyszer csak azt veszed észre, hogy letelt az idő. De ne kapkodj! Nem kell sietned.
Elég, ha minden nap araszolsz egy lépést. Szigorúan előre. Erre
nincs felületi kezelés, és nem lehet tövestül kitépni. Maradj.
Vagy menj.
A
sors meg én jó haverok vagyunk. Ma hajnal óta teljesen biztos
vagyok benne, amikor is megpróbáltam végigolvasni a megboldogult
Luther Márton fiatalkorának mély pszichológia elemzését. Már
napok óta várom a jelet, hogy az élet tudassa velem, milyen
irányba óhajt taszigálni, szóval mint minden jó szentimentalista
álmodozó, még a büdös bogarak repülési ívéből is messzemenő
következtetéseket vonok le. Luther lelkének boncolgatása két
dologra ébresztett rá: az egész Reformáció egy gyerekkori
traumájának köszönhető, valamint jómagam is neurotikus személyiség
lettem, valahol a harmincadik oldal környékén.
Ennek
tudatában, keresztültrappoltam a buszpályaudvaron, ahol
belefutottam életem első vakrandijába egy automata ajtóval. Hamar
kiderült, hogy hosszútávon nem működne a dolog, tekintve, hogy
az ő mozgástere túlságosan kötött. Sebaj. Egy barátom azzal
vigasztalt, hogy ahol bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik. Most
mondjátok, hogy nincs igaza.
A
nap további részében az összes kreativitásomat egy sárkány
öltönyvásárlásába öltem, és csak akkor pilláztam fel, mikor
az előadónk bejelentette, hogy sorsvetés következik.
Előző
este megszállott útkeresésem hatására kártyát terítettem, de
a halálomon kívül semmi sem vált biztossá, úgyhogy
ezúttal udvariasan elhátráltam a lehetőség elől, egészen a
könyvtárig, Arany János Visszatekintés című versét
elemezgetni.
Hét
óra magasságában gondoltam, eme tartalmas nap után hazamegyek,
beletörődötten elnyammogom magányomban a sült krumplimat, de
szerény hajlékomba visszatérve döbbenten konstatáltam, hogy azt
már elfogyasztotta a mókás kedvű Fortuna.
Pár
pillanatig gondban volt, mégis hogy szólítsam, hiszen mégsem
hívhatom a „Szerencse Istenasszonyának”, ha már betört
hozzám, és elpusztította a vacsorámat.
-
Mit tehetek érted? - kérdeztem végül.
Na
persze egész listája volt róla, mi kell neki: kisnyúl, betadin,
arcpakolás, a Hold az égről, meg a Kiskakas gyémánt
félkrajcárja. Mikor közöltem vele, hogy sajnos egyikkel sem
rendelkezem, fújtatva felállt, és távozott azon a kétcentis
lyukon, amit a macskám csinált a szúnyoghálóra.
