- Ne. Csak téged ne...
Persze a láthatatlanná válás szuperképessége éppen most hagy cserben.
Murphy szemérmetlenül vigyorogva leveti magát mellém, szétterpeszkedve elfoglal egy egész sor ülést. Aztán rágyújt.
- Itt nem lehet dohányozni - sóhajtok, de a sunyi kis dög az arcomba fújja a füstöt.
- Hiányoztam? - cuppant egyet a szájával.
- Naná. Mint elefánt a porcelánboltba.
Tulajdonképpen ő meg én egész jó haverok vagyunk. Legalábbis szerinte. Számomra inkább olyan, mint az az önjelölt poloska, aki amint lefekszem aludni, minden éjjel kamikaze bevetésre indul.
- Na és hogy ityeg?
Tudod te azt pontosan...
- Nem tennéd le a lábad végre?
- Minek? - pöcköli meg az orrom hegyét.
- Mert ezt nem illik? - grimaszolok rá.
Murphy persze meg sem moccan. Nem túl meglepő, teljesen kiszámíthatatlan őrült, és általában akkor bukkan fel, ha az életed épp egyenesebe kerül.
- Játszunk - egyenesedik ki hirtelen.
- Mindjárt leszállok.
- Na és?
Már csak két megálló. Könyörgöm. Kérlek. Légyszíves...
- Csalni fogsz.
- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem - tárja szét a karját. - Mi olyan rossz a csalásban?
- Az, hogy én nem tudok? - állok fel.
Kérem vigyázzanak. Az ajtók záródnak. A Határ út következik.
- Te azt gondolod, hogy neked mindig rossz, ha én csalok? - nevet fel.
Nem. Szeretem, hogy a lehető legváratlanabb pillanatokban teszel próbára, és sosem engeded, hogy kiélvezzem a pillanatnyi helyzetemet. Ha úgy érzed, neked túl sima a vízfelület, hullámzást kavarsz. Lehetnél sportszerű. Mondjuk csak kisebb kavicsokat ejtenél le. De te egy kiberhelt meteorrajt vágsz bele minden egyes alkalommal.
Megrázom a fejem. Nem válaszolok, itt a végállomás, most van esélyem elsunnyogni előle.
Hallom, ahogy mögém lép, a fülemhez hajol, és belesúgja:
- ,,A világ legkedvesebb mondata: Tessék, ne morzsázd össze a táskád."
Döbbenten fordulnék hátra, de a tömeg kisodor a peronra.
Mikor végre megvetem a lábam, már sehol sincs. Köddé vált a hülye vigyorával, ott hagyva egy levegőbe lógó félmondattal, hogy értsem meg.
Cseszd meg, Murphy.
De azért hiányoztál.
