2013. szeptember 15., vasárnap

A boldogság definíciója

Mivel a net még mindig rossz, kicsit eltolódva bár, de megérkeztem.

Ma volt először szakmai napom a középiskolában. Mivel új grafika tanárt kaptunk, ez nem csak nekem, de az egész osztálynak is változást jelentett főleg, hogy nagyon szerették a régi tanárukat, és féltek, hogy rosszabbat kapnak. 
Kellemes meglepetés ért, mikor bejött a terembe. Fiatalos volt, karakteres, és határozott... ritkán látok ennyire céltudatos embereket. Az általános iskolai magyar tanáromra emlékeztetett, akihez hasonló személyiséggel még soha nem találkoztam. Tervező grafika, legtöbbször a számítógépen dolgozunk. Régi álmom, hogy megtanuljam használni a photoshoppot, idejövök, és tessék, ezzel nyitunk.
A pasas akit kaptunk középkorú volt. Ő maga grafikusként és fotósként dolgozott a tanárság mellett, a felesége lakberendező volt, és ketten alapítottak egy céget.
Elmesélte, hogy van három gyereke, és hogy régen Pesten éltek, de ki nem állhatta a várost, ezért úgy döntött, hogy lesz ami lesz, ő felmond, és visszaköltöznek vidékre. Ahhoz képest, hogy már jócskán a negyvenet taposta, nem tűnt olyan nyúzottnak és unottnak, mint a többi felnőtt, akikkel nap mint nap találkozok. Szerette a családját. Megteremtette magának az ideális munkát, és minden nap a hobbijával foglalkozott, ráadásul pénzt keresett vele. Arra nevelte a gyerekeit, hogy önállóak legyenek, érdeklődjenek, egy kis honyhakertben zöldséget termesztettek, nem volt otthon tévéjük, és a gyerekek is csak korlátozva használhatták a számítógépet, nem a laptop, az Ipod, meg a ki tudja még milyen „I”-ok előtt bambultak egész nap, és „unatkoztak”.
Árasztott valami pozitív energiát magából, amitől igazán jól érezted magad, és úgy gondoltad, hogy „na igen, szeretni fogom ezt az órát, megéri figyelni is”.
Tudjátok mi itt a legnagyobb probléma? Hogy túl sok az információ. A mi időnkben még nem volt internet. Szuper dolog persze, mindent megtalálsz, klikk ide, klikk oda... De annyi fölösleges időt töltök el vele... észre se veszem, és hopp, 22 perc a kukában a napomból...”
Arra jutottam, hogy én is így akarok majd élni. Ha ennek az embernek sikerült, nekem miért ne? Van egy csomó hobbim, amit kamatoztatni tudnék. Azt mondják a cél a boldogság, a boldogsághoz vezető út pedig egyenlő az önmegvalósítással.
Az emberek mindig panaszkodnak, hogy nincs idejük semmire, benne ülnek egy mókuskerékben, és mást nem csinálnak, csak reggeltől estig dolgoznak, mert „pénzt keresnek”. Reggel elmegy, napi nyolc vagy több órában dolgozik, hazajön hajnali egyig dolgozik, hétvégén dolgozik... és Zombiland lakói egyre sokasodnak...
Az ember ideje véges, és ha nem a fontos dolgokat vesszük előre, később arra jövünk rá, hogy feleslegesen éltünk.” Ez a mondat szintén a grafika tanárom szájából hangozott el. Oké, ebben a világban minden a pénz körül forog. De milyen határok és keretek között? Mennyire fontos ez? Fontosabb, mint az életed? Mik azok a fontos dolgok?
Szerintem azok a fontos dolgok, amiket szívesen csinálsz, amik örömmel töltenek el, amiben úgy érzed, igazán önmagad vagy, amit te választasz... Ilyen például a család, a barátod/barátnőd, festés, írás, kézilabda, teherautó vezetés, szörfözés, tánc... a nagybetűs BOLDOGSÁG.
Páran úgy vélekednek a boldogságról, hogy az egy másik személyhez kötött. Vannak azok a bölcs megfogalmazások, hogy néha két összetört szívből lesz egy egész. Ha biológiailag vizsgálom ezt a kijelentést, akkor hülyeség, mert ha két emberre jutna egy szív, az nem pumpálhatna elég vért mindkét testbe, ergó mind két illető feldobná a talpát. Ha meg mentálisan nézzük: van két fullosan szerencsétlen lelki roncs, akik egymásra találnak. Ha önmagukban is csak szenvedni tudnak, ketten hogy a francba lehetnének boldogok, és hogy élhetnének teljes életet? Oké, van még a majomszeretet is, de azon kívül, hogy folyton egymásra vannak akaszkodva, és lélegezni nem tudnak a másik nélkül, mi a jó nekik? Itt dől meg az a pofonegyszerű matematikai képlet, hogy 0.5+0.5 az 1. Mert ez esetben 1+1 az 1.
Arra jutottam a mai napon, hogy nekem mostantól egy elvesztegetett pillanatom sem lesz az életben, olyan munkát választok, amit szeretek, és törekszem az egyéni boldogságomra, ami nem jelent egyet az önzőséggel.
Egyébként sem szeretek függni másoktól. Amikor barátom van, rengetegszer kellemetlenül éreztem magam, már akkor is ha hozza a táskám, vagy segít valamiben... Annyira bennem maradt, hogy mindent magam csinálok, én találom ki, és én valósítom meg... a rajzaimat, a történeteimet, a házim, a csokis minyont... Szó szerint hozzá kell szoknom ahhoz, hogy a délutáni programjaimat egy másik emberhez igazítom, és mondjuk ő esetleg nem nézi jó szemmel, hogy én most felmegyek a tízemeletes tetejére, és onnan készítek képeket... Természetesen szükségem van a szerelemre, mint mindenki másnak, de valahogy függetlenebbül kezelem ezt a dolgot. Talán néha túl kegyetlenül, és keményen. Sosem szoktam csöpögni. Valószínűleg ezért is nem hat meg, hogy mit gondolnak rólam mások, kivéve a családom és a barátaimat.
A boldogság egyenlő tehát: veled. Az egyéneddel. A mentalitásoddal. Az életeddel. Az emlékeiddel, az élményekkel, amiket szerzel. A barátaiddal, a családoddal. Azzal a dologgal, ami megnyugtat, amiben kiteljesedsz. A lista, amin ha már mindent kipipáltál, amit meg akartál tenni, elégedett leszel az életeddel.

Szóval a cél az egyéni boldogság srácok. A listám következő pontja tehát a motoros jogsi. Bye!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése