Ma volt először
szakmai napom a középiskolában. Mivel új grafika tanárt kaptunk,
ez nem csak nekem, de az egész osztálynak is változást jelentett
főleg, hogy nagyon szerették a régi tanárukat, és féltek, hogy rosszabbat kapnak.
Kellemes meglepetés
ért, mikor bejött a terembe. Fiatalos volt, karakteres, és
határozott... ritkán látok ennyire céltudatos embereket. Az
általános iskolai magyar tanáromra emlékeztetett, akihez hasonló
személyiséggel még soha nem találkoztam. Tervező grafika,
legtöbbször a számítógépen dolgozunk. Régi álmom, hogy
megtanuljam használni a photoshoppot, idejövök, és tessék, ezzel
nyitunk.
A pasas akit kaptunk
középkorú volt. Ő maga grafikusként és fotósként dolgozott a
tanárság mellett, a felesége lakberendező volt, és ketten
alapítottak egy céget.
Elmesélte, hogy van
három gyereke, és hogy régen Pesten éltek, de ki nem állhatta a
várost, ezért úgy döntött, hogy lesz ami lesz, ő felmond, és
visszaköltöznek vidékre. Ahhoz képest, hogy már jócskán a
negyvenet taposta, nem tűnt olyan nyúzottnak és unottnak, mint a
többi felnőtt, akikkel nap mint nap találkozok. Szerette a
családját. Megteremtette magának az ideális munkát, és minden
nap a hobbijával foglalkozott, ráadásul pénzt keresett vele. Arra
nevelte a gyerekeit, hogy önállóak legyenek, érdeklődjenek, egy
kis honyhakertben zöldséget termesztettek, nem volt otthon tévéjük,
és a gyerekek is csak korlátozva használhatták a számítógépet,
nem a laptop, az Ipod, meg a ki tudja még milyen „I”-ok előtt
bambultak egész nap, és „unatkoztak”.
Árasztott valami
pozitív energiát magából, amitől igazán jól érezted magad, és
úgy gondoltad, hogy „na igen, szeretni fogom ezt az órát, megéri
figyelni is”.
„Tudjátok mi itt
a legnagyobb probléma? Hogy túl sok az információ. A mi időnkben
még nem volt internet. Szuper dolog persze, mindent megtalálsz,
klikk ide, klikk oda... De annyi fölösleges időt töltök el
vele... észre se veszem, és hopp, 22 perc a kukában a napomból...”
Arra jutottam, hogy
én is így akarok majd élni. Ha ennek az embernek sikerült, nekem
miért ne? Van egy csomó hobbim, amit kamatoztatni tudnék. Azt
mondják a cél a boldogság, a boldogsághoz vezető út pedig
egyenlő az önmegvalósítással.
Az emberek mindig
panaszkodnak, hogy nincs idejük semmire, benne ülnek egy
mókuskerékben, és mást nem csinálnak, csak reggeltől estig
dolgoznak, mert „pénzt keresnek”. Reggel elmegy, napi nyolc vagy
több órában dolgozik, hazajön hajnali egyig dolgozik, hétvégén
dolgozik... és Zombiland lakói egyre sokasodnak...
„Az ember ideje
véges, és ha nem a fontos dolgokat vesszük előre, később arra
jövünk rá, hogy feleslegesen éltünk.” Ez a mondat szintén a
grafika tanárom szájából hangozott el. Oké, ebben a világban
minden a pénz körül forog. De milyen határok és keretek között?
Mennyire fontos ez? Fontosabb, mint az életed? Mik azok a fontos
dolgok?
Szerintem azok a
fontos dolgok, amiket szívesen csinálsz, amik örömmel töltenek
el, amiben úgy érzed, igazán önmagad vagy, amit te választasz...
Ilyen például a család, a barátod/barátnőd, festés, írás,
kézilabda, teherautó vezetés, szörfözés, tánc... a nagybetűs
BOLDOGSÁG.
Páran úgy
vélekednek a boldogságról, hogy az egy másik személyhez kötött.
Vannak azok a bölcs megfogalmazások, hogy néha két összetört
szívből lesz egy egész. Ha biológiailag vizsgálom ezt a
kijelentést, akkor hülyeség, mert ha két emberre jutna egy szív,
az nem pumpálhatna elég vért mindkét testbe, ergó mind két
illető feldobná a talpát. Ha meg mentálisan nézzük: van két
fullosan szerencsétlen lelki roncs, akik egymásra találnak. Ha
önmagukban is csak szenvedni tudnak, ketten hogy a francba
lehetnének boldogok, és hogy élhetnének teljes életet? Oké,
van még a majomszeretet is, de azon kívül, hogy folyton egymásra
vannak akaszkodva, és lélegezni nem tudnak a másik nélkül, mi a
jó nekik? Itt dől meg az a pofonegyszerű matematikai képlet, hogy
0.5+0.5 az 1. Mert ez esetben 1+1 az 1.
Arra jutottam a mai
napon, hogy nekem mostantól egy elvesztegetett pillanatom sem lesz
az életben, olyan munkát választok, amit szeretek, és törekszem
az egyéni boldogságomra, ami nem jelent egyet az önzőséggel.
Egyébként sem
szeretek függni másoktól. Amikor barátom van, rengetegszer
kellemetlenül éreztem magam, már akkor is ha hozza a táskám,
vagy segít valamiben... Annyira bennem maradt, hogy mindent magam
csinálok, én találom ki, és én valósítom meg... a rajzaimat, a
történeteimet, a házim, a csokis minyont... Szó szerint hozzá
kell szoknom ahhoz, hogy a délutáni programjaimat egy másik
emberhez igazítom, és mondjuk ő esetleg nem nézi jó szemmel,
hogy én most felmegyek a tízemeletes tetejére, és onnan készítek
képeket... Természetesen szükségem van a szerelemre, mint
mindenki másnak, de valahogy függetlenebbül kezelem ezt a dolgot.
Talán néha túl kegyetlenül, és keményen. Sosem szoktam
csöpögni. Valószínűleg ezért is nem hat meg, hogy mit gondolnak
rólam mások, kivéve a családom és a barátaimat.
A boldogság egyenlő
tehát: veled. Az egyéneddel. A mentalitásoddal. Az életeddel. Az
emlékeiddel, az élményekkel, amiket szerzel. A barátaiddal, a
családoddal. Azzal a dologgal, ami megnyugtat, amiben kiteljesedsz.
A lista, amin ha már mindent kipipáltál, amit meg akartál tenni,
elégedett leszel az életeddel.
Szóval a cél az
egyéni boldogság srácok. A listám következő pontja tehát a
motoros jogsi. Bye!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése