Kezdet

Nem tudom mi a nehezebb, az ejtőernyős ugrás, vagy az utolsó pillanatban eldönteni, hogy iskolát váltasz. Minden más. Új város. Új osztály. Új tanárok. A kolesz. A szobatársak. Ha baj van nem rohanhatsz a szüleidhez, hogy oldják meg, nem tudnak ellenőrizni sem. A magad ura vagy. Máshogy nem megy. Hát igen, aranyom. Elkezdesz felnőni.

Talán illene bemutatkoznom. Elmondani, hogy ki vagyok, honnan jöttem, és hogy merre tartok. De én már régóta nem csinálom azt, ami illik... Amúgy is megismertek majd.

Szóval itt van az év eleje, és számomra egy teljesen új élet kezdődik. Ezt akartam. Változtatni. Levetkőzni végre azt az átkozott tutyimutyi, félős kislányos énemet, és megtalálni önmagamat. Ez nem azt jelenti, hogy amint belépek a koleszba lespannolok mindenkivel, és onnantól fogva pia, cigi, buli... A változás jó. Csak tudni kell kezelni…

Szóval az első nap. Tudjátok, van az az érzés, amikor vendégül láttok egy kis csomót a gyomrotokban, és fogalmatok nincs miért, de fullosan izgultok a következő pillanat miatt.

Én is így álltam a koli előtt, a szüleim és a tesók után integetve. Valahogy nagyon vártam rá, hogy végre elmenjenek, de miután elmentek, újra elkezdett táncikálni a gyomromban a csomó.

A kolesz lépcsője előtt egy csomó srác, meg csaj beszélgetett. Azon gondolkoztam, köszönjek, vagy ne köszönjek, ha köszönök, ciki, hogy nem köszönnek vissza (nálunk, a városi suliban inkább ez volt a tendencia), ha meg igen, akkor egy csodahelyen vagyok. Nem köszöntem, de nem is foglalkoztak velem. Kilencedikesek voltak, talán korábbról ismerték is egymást. Teljesen biztos voltam benne, hogy amúgy is megtalálom a helyem.

Felmentem a szobába, és elkezdtem kipakolni. A kilencedikes szobatársaim először csak félszegen mosolyogtak, és végül én kezdeményeztem az ismerkedést. Nem csodálkozom. Vörös-szőke-barna csíkos haj, fekete póló, fekete nadrág, egy rövid farmernadrággal, mindez megspékelve a barátnőmtől, és anyukájától kapott szegecses karkötővel, és vastagon kihúzott szemekkel. Ezzel szemben ők még eléggé a régi kislányos külsejüket hozták magukkal.

Én már két éve gimibe járok, de eddig nem öltöztem így. Ez a nyár teljesen megváltoztatott... Igaz, most megint tizedikes leszek, mivel nem tanultam a szaktantárgyat... Nyertem egy évet.

Amikor új környezetbe kerülök, mindig hallgatag, és visszafogott vagyok, inkább megfigyelek pár napig, vagy hétig, mielőtt elkezdek komolyabban csatlakozni valakihez. Ezért kevesen ismernek. Igazán csak az otthoni barátaim tudják milyen vagyok, főleg az, akivel már vesztem össze. Nem vagyok haragtartó, de ha valaki megpróbál valamit eltusolni, vagy hazudozik, azon igazán felhúzom magam, és mind a 156 centimmel esek neki az illetőnek. Egy bizonyos hímnemű barátom alá tudja támasztani az állításomat.

Ezért az első napon nem voltam épp túl nyílt, és felszabadult. Az osztálytársak viszonylag rendesek voltak, próbáltak bevonni, vagy éppen békén hagytak, mindenesetre akadt, aki elkísért boltba, akivel együtt ebédeltem, vagy éppen beszéltünk egy órát.

Azt mondják, tetszeni fog a suli. Tetszeni fog itt az élet. Szeretni fogom az osztályt.  Egyelőre úgy tűnik ez igaz is, bár hiányoznak az otthoni barátaim.

Azon gondolkoztam, hogy mi is ez a csomó itt a gyomrom körül. Mi ez a dolog, ami nem hagy békén, és egy lépéssel a szakadék átugrása előtt mindig visszaránt... Nem szeretem ezt érezni. Hogy más vagyok. Hogy új vagyok. Mert nem tudok olyan lenni, amilyen igazán szeretnék. Olyan felszabadult, és boldog. Olyan, amilyennek a barátaim ismernek odahaza.

Azt mondják, iszonyatosan meg fogok változni év végére, és majd a végén kérdezzem meg magamtól: „Vajon az a kislány, aki régen voltam, most büszke lenne rám?”

Remélem hogy az lesz...