Szenvedés

Ott ül mögötted. Hallod, ahogy kapkodja a levegőt, látod, hogy verejtékezik, ahogy fennakad a szeme, görcsbe rándulnak a végtagjai, nem tud mozogni, nem tud beszélni, magatehetetlen. Pánikbeteg. Ő szenved.

Ott térdel a betegágy mellett, gyermeke szétroncsolva a baleset miatt, gépekre kötve fekszik, öntudatlanul, mozgásképtelenül, percei vannak hátra, alig élt még. Egy anya. Magatehetetlenül nézi, ahogy gyermeke a karjai között hal meg. Ő szenved.

Egy tizenéves srác ül egyedül egy szobában. Sok ilyen szoba van az intézetben. Nincsen senkije, nincs aki támogatná, csak magára számíthat, és maholnap felnőtt lesz. Onnantól egyedül kell csinálnia. Teljesen egyedül van, egy ilyen idős gyerek már senkit nem érdekel. Ő szenved.

Idegen föld, a csatamező. A harcnak vége, és ő az előbb mászott ki egy félig beomlott sáncból, a szakasz többi tagját betemette a földtömeg. A barátja fejtalálat miatt elvérzik az orra előtt, neki ellőtték a fél karját, de még él. Hol a családja, hol vannak a szerettei, hol van ő, hogy jut haza, vajon túléli még? Ő szenved.

Egy perverz pszichopata üldözi az utcán, és senki sincs, aki segíthetne neki, az őrült elmebajos, meg egyre közelebb jön a késsel. Mindennap arra megy haza, és eddig semmi nem történt, most viszont érzi a torkán a kést, és az utolsó szava egy elhalló sikoly. Ő szenved.

Agydaganata van, és tudja, hogy nincs esélye, fokozatosan leépül, közben pedig próbál úgy élni, hogy kiélvezhesse azt az időt, amiből egyre kevesebb van. Bele kell törődnie, hogy pont ő az áldozat, hogy neki csak ennyi jutott, és a többiek évtizedekkel túl fogják élni. Minden percében visszhangzik ez a gondolat a rákos fejében. Ő szenved.

Ott ül összehúzódva a sarokban, hallgatja, ahogy az apja az anyjával ordít, és megveri, azután hallja a lépteket, és tudja, hogy ő a következő, hogy megint megerőszakolják, és hogy nincs menekvés az ablaktalan szobából. Megpróbál láthatatlanná válni, vagy szép csöndben meghalni, de az ajtó kivágódik. Ő szenved.

Te ott ülsz a padon a játszótért mellett, szerelmi bánatod van, panaszkodsz, hogy majd agyon hajszolnak a szüleid az elvárásaikkal, egyetlen barátod, vagy a családod sem érezheti át a helyzeted, azt mondod, hogy nincs szabadidőd, hisztizel, majd eszel egy csokit, mert megteheted, mondván, hogy boldogsághormonokat termel, és mert mivel nincs saját kereseted, kaptál zsebpénzt. Azután hazamész, világfájdalommal az arcodon, kinyitod a hűtőt, kiveszel valami finomságot, benyomod a laptopod, felmész a facebookra, felbontod a csipszet, lehajtod az energiaitalt, lefürdesz, és arról beszélsz, mennyire rosszul érzed magad, majd kikapcsolod a gépet, és lefekszel a frissen mosott ágyneműdbe, a meleg, védett szobában, azzal a gondolattal, hogy remélhetőleg másnap is egy ilyen szar napra ébredhess fel…

Nagyon szenvedsz, igaz?