2016. szeptember 20., kedd

A paradicsomos káposztára

Az emberek életútja kiszámíthatatlan. Igen. Még a tied is.
A középiskola befejeztével az a szent elhatározásom született, hogy feltétlenül továbbtanulok. Ilyenkor jönnek a nagy kérdések, hogy tulajdonképpen, mi is akarsz lenni? Kigondolod nagy nehezen, hogy a számodra legmegfelelőbb irányzat a szakpszichológus. Mert az jól keres. Mert az népszerű is. Beleéled magad, elhiteted a bensőddel, hogy igen, ez a neked való szakma… azután kiderül, hogy a felvételi pontjaid alapján maximum traktorvezetőnek vesznek fel, mezőgazdász címke alatt.
Életem első, megdönthetetlen (legalábbis akkor még ezt gondoltam) elhatározás volt, hogy én tanár biztos, hogy nem leszek. Hogy ezt még jobban megerősítsem megesküdtem a paradicsomos káposztára, és a felvételi jelentkezés határideje előtt öt perccel bejelöltem harmadik helyre a magyar-töri tanári szakot is, ha más nincs, jó lesz mégiscsak a paprikás krumpli alapon.
Időközben persze azért kiderült, hogy annyira nem is tűnik szörnyűnek a tanári pályával való semleges kapcsolatom, hála az osztályomat igazgató pedagógusoknak. Felébredt bennem a tettvágy, hogy később megtöltsem tudással a magamhoz hasonló csapongó lelkek adatbázisát. Vagy legalább megpróbáljam bluetackkel betömködni azt a szelepet, ami az agyak napi ürítésért felelős.
Hát igen.
Az alkalmassági vizsgálaton lazán átlimbóztam (pontosítva, inkább átestem a termen), szerencsémre a művészeti egyetemen is rájöttek, hogy nem is tudok rajzolni, így júliusban többé kevésbé elégedetten konstatáltam, hogy kicsit megcsalva a paradicsomos káposztát, paprikáskrumpli hallgatóvá avanzsálhatok szeptembertől.
Természetesen az egyetem fenséges valósága akkora sokkal hatott rám, hogy kezdésnek elfelejtettem beiratkozni. Miután sikeresen megjelentem a pótbeiratkozáson, és megnyugodtam, hogy az évnyitóig semmi dolgom sincs az iskolával, máris új probléma vonta el a figyelmemet: A költözés, na meg persze az azt megelőző lakásfelújítás.
Egy nagyon kedves kis lakásnak estünk neki teljes erőbedobással, ami annyira lendületesre sikeredett, hogy a felújítási munkálatok majd egy hónappal tovább tartottak, mint ahogy előre elterveztük.
Miután az összes szaki és csöves kitelepült a negyediken lévő kis bagolyváramból, eljött az idő, hogy magam is kézbe vegyem új otthonomat.
Először falra másztam, mivel az egész nyaras barackszedés után, öntudatlanul is sárgabarack színű festéket vettem. Minek utána az egy vödör nem volt elég ahhoz, hogy mindent lefedjen, elindultunk utánpótlást szerezni. Ekkor derült ki, hogy beválasztottam az egyetlen olyan típust, ami az egész fővárosban nincs raktáron, legközelebb meg csak Debrecenben.
Debrecen nekünk messze volt, így kitaláltuk, hogy a dolgot narancssárga színezővel oldjuk meg, ami varázslatos módon rózsaszín lett, miután összekevertem a fehérrel. A krízishelyzetet végül anya oldotta meg, aki otthon eldugott egy fél vödör citromsárga festéket. Így lett a szobácskám (meg persze én is) barack és citomsárga. Meg egy kicsit kék is.
Az ember minden nap tanul valami újat, a leghasznosabb tudásra pedig mindig tapasztalat útján teszünk szert. Valószínűleg én vagyok az egyetlen a világon, aki fordítva tapétázta ki a lakását…
Miután a legszükségesebb dolgok felét felfúrtuk, le és elfűrészeltünk, felcsavaroztunk, felragasztottunk, leszedtük, kitakarítottunk háromszor, és a helyére tologattuk a bútorokat, hulla fáradtan elmentem zuhanyozni, majd a folyamat végeztével elégedetten konstatáltam, hogy jó ex-kollégistaként papucsban fürödtem le.

A nap zárásaként fejjel előre bezuhantam az ágyba, és ahogy azt egy új lakásban illik, végigforgolódtam az éjszakát.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése