Az emberek életútja kiszámíthatatlan.
Igen. Még a tied is.
A középiskola befejeztével az a szent
elhatározásom született, hogy feltétlenül továbbtanulok. Ilyenkor jönnek a nagy
kérdések, hogy tulajdonképpen, mi is akarsz lenni? Kigondolod nagy nehezen,
hogy a számodra legmegfelelőbb irányzat a szakpszichológus. Mert az jól keres.
Mert az népszerű is. Beleéled magad, elhiteted a bensőddel, hogy igen, ez a
neked való szakma… azután kiderül, hogy a felvételi pontjaid alapján maximum
traktorvezetőnek vesznek fel, mezőgazdász címke alatt.
Életem első, megdönthetetlen
(legalábbis akkor még ezt gondoltam) elhatározás volt, hogy én tanár biztos,
hogy nem leszek. Hogy ezt még jobban megerősítsem megesküdtem a paradicsomos
káposztára, és a felvételi jelentkezés határideje előtt öt perccel bejelöltem
harmadik helyre a magyar-töri tanári szakot is, ha más nincs, jó lesz mégiscsak
a paprikás krumpli alapon.
Időközben persze azért kiderült, hogy
annyira nem is tűnik szörnyűnek a tanári pályával való semleges kapcsolatom,
hála az osztályomat igazgató pedagógusoknak. Felébredt bennem a tettvágy, hogy
később megtöltsem tudással a magamhoz hasonló csapongó lelkek adatbázisát. Vagy
legalább megpróbáljam bluetackkel betömködni azt a szelepet, ami az agyak napi
ürítésért felelős.
Hát igen.
Az alkalmassági vizsgálaton lazán
átlimbóztam (pontosítva, inkább átestem a termen), szerencsémre a művészeti
egyetemen is rájöttek, hogy nem is tudok rajzolni, így júliusban többé kevésbé
elégedetten konstatáltam, hogy kicsit megcsalva a paradicsomos káposztát, paprikáskrumpli
hallgatóvá avanzsálhatok szeptembertől.
Természetesen az egyetem fenséges
valósága akkora sokkal hatott rám, hogy kezdésnek elfelejtettem beiratkozni.
Miután sikeresen megjelentem a pótbeiratkozáson, és megnyugodtam, hogy az
évnyitóig semmi dolgom sincs az iskolával, máris új probléma vonta el a
figyelmemet: A költözés, na meg persze az azt megelőző lakásfelújítás.
Egy nagyon kedves kis lakásnak estünk
neki teljes erőbedobással, ami annyira lendületesre sikeredett, hogy a
felújítási munkálatok majd egy hónappal tovább tartottak, mint ahogy előre
elterveztük.
Miután az összes szaki és csöves
kitelepült a negyediken lévő kis bagolyváramból, eljött az idő, hogy magam is
kézbe vegyem új otthonomat.
Először falra másztam, mivel az egész
nyaras barackszedés után, öntudatlanul is sárgabarack színű festéket vettem.
Minek utána az egy vödör nem volt elég ahhoz, hogy mindent lefedjen,
elindultunk utánpótlást szerezni. Ekkor derült ki, hogy beválasztottam az
egyetlen olyan típust, ami az egész fővárosban nincs raktáron, legközelebb meg
csak Debrecenben.
Debrecen nekünk messze volt, így
kitaláltuk, hogy a dolgot narancssárga színezővel oldjuk meg, ami varázslatos
módon rózsaszín lett, miután összekevertem a fehérrel. A krízishelyzetet végül
anya oldotta meg, aki otthon eldugott egy fél vödör citromsárga festéket. Így
lett a szobácskám (meg persze én is) barack és citomsárga. Meg egy kicsit kék
is.
Az ember minden nap tanul valami újat,
a leghasznosabb tudásra pedig mindig tapasztalat útján teszünk szert.
Valószínűleg én vagyok az egyetlen a világon, aki fordítva tapétázta ki a
lakását…
Miután a legszükségesebb dolgok felét
felfúrtuk, le és elfűrészeltünk, felcsavaroztunk, felragasztottunk, leszedtük, kitakarítottunk
háromszor, és a helyére tologattuk a bútorokat, hulla fáradtan elmentem
zuhanyozni, majd a folyamat végeztével elégedetten konstatáltam, hogy jó ex-kollégistaként
papucsban fürödtem le.
A nap zárásaként fejjel előre
bezuhantam az ágyba, és ahogy azt egy új lakásban illik, végigforgolódtam az
éjszakát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése