Madzag

A kezemben fogom a baglyos nyakláncom, és végigsimítok a kopottas fehér faragáson. Már elég régóta megvan, és mindennapos útitársam. A madzag, amin függ, már nagyon gyenge, alig tartja már csak pár rost. El fog szakadni.

Azon gondolkodom, mit fogok csinálni, ha egy napon csak úgy leesik a nyakamból, mert nem bírja tovább. Kidobom, vagy felfűzöm egy másik madzagra? Ha az utóbbit választom, lehet, hogy nem lesz olyan szép, és finom, mint amin most függ, de legalább a helyén marad. Sosem válnék meg tőle. Akkor se, ha darabokra törne. Annyi mindent éltünk már át együtt.

Kár hogy ugyanez a felfogás nem mindig érvényesül az emberi kapcsolatokban.

Ülj le egy székre a néma csöndben. Tedd fel a kérdést: mi ugyanaz a mában, és a tegnapban?

Ugyanúgy végezted a kötelességedet, ugyanazok az emberek vettek körbe, és mikor otthon elmentél a cipős polc előtt, rájöttél, hogy rendet kellene rajta rakni.

És egy hónapja?

Nyilván, akkor is tetted a mindennapi dolgaidat. Talán kiruccantál, valahova ebédelni, vagy vacsorázni, már nem igazán emlékszel. Az előszobában ott volt a cipős polc, keservesen könyörgött neked, hogy csinálj vele valamit, mert ketté fog törni a súly alatt. Megnyugtattad, hogy majd másnap megcsinálod.

És egy éve? Nem emlékszel? Megmondom mi a közös a mához egy évben. Már akkor is megvolt a cipős polcod.

Elképesztő, és egyben elkeserítő dolog, hogy az, akit egy éve a legjobb barátodnak, életed szerelmének tartottál, mára csak egy idegen számodra, és akit ki nem állhattál, éppen a hozzád legközelebb álló ember.

Azon gondolkodom, vajon miért hagyjuk kicsúszni egymást a kezeink közül? Nem voltunk együtt teázni, kacsázni, homokozni, bowlingozni, nem hallgattuk a másik sírását órákon keresztül, nem nevettünk fuldokolva a játszótéren, nem ugráltunk koncerten az elsősorban, nem énekeltünk, ettünk, futottunk, és késtünk el mindenhonnan? Nem áztunk együtt az esőben, nem féltünk együtt a világvége eljövetelétől a kanapén?
Egy dolgot utálok az összes mesében. Hogy mindig a tökéletes jó győz, a szerencsétlen balek pedig elbukik. Nincsen más lehetősége, akkor se, ha éppen Voldemort, egy törpe, egy kobold, a hétfejű sárkány, vagy Piroska farkasa. Mikor megkérdezem tőlük miért, mindig csak vállat vonnak, és azt mondják: ez van. Ezt utálom a mesékben. Nem adnak lehetőséget arra, hogy a gonosz bácsinénik beismerjék, hogy hülyék voltak, és rendbe hozzák azokat a dolgokat, amiket elcsesztek.
Pedig milyen szép lenne, ha mindannyian összeülnének a konfliktus végén meghitten paprikás krumplit eszegetni. A valóságban talán van ilyen. Vagy nincs. Nem tudom.

Most csend van. Nem emlékszel sok mindenre, de ha mégis, igyekezed elfelejteni, mert fáj a hiánya. Megpróbálod megmagyarázni magadnak, hogy ennek így kellett lennie, nem történhetett másként, nem rontott el senki semmit, de főleg te nem cselekedhettél volna máshogy.
De nem? Tényleg nem? Egy ócska tárgyon nehezen adsz túl, de egy régi baráton, barátnőn, szülőn simán?

És most már hiába látod mindezt a székedről, tudod, hogy bármit teszel, már soha semmi nem lesz ugyanúgy, mint azelőtt…
De ez nem jelenti azt, hogy máshogy nem lehet.