2015. november 22., vasárnap

Boldogság kicsit máshogy

Utálom a macskákat. Ez nem mindig volt így. Azért kezdtem el gyűlölni őket, mert valaki, aki régen nagyon fontos volt számomra, átvert, és ő imádta őket.
Az összes négylábú nyávogó kis dög mindig rá emlékeztetett. Ennek ellenére, mindig volt macskám. Érdekes dolog ez. Utálsz valamit, vagy valakit, az meg ahelyett, hogy messzire elkerülne, folyton keresztezi az utad, vagy szembe jön veled a legkülönfélébb helyeken. Például a laborvizsgálaton.
Sosem tudtak hidegen hagyni. Egyszer a nyomomba szegődtek, máskor meg az ajtóm előtt nyávogtak, egyszer meg a bumeráng kismacskát kellett átpakolni folyton a kerítésen, hogy ne egye meg a kutya. Én komolyan próbáltam őket elkerülni. Az osztályban lévő vörös kiscicát is két kilométeres messzeségből szemrevételeztem, de természetesen a buszpályaudvaron, mikor idegességében nem bírt megmaradni egy cipős dobozban, kizárólag csak az én kezemben volt hajlandó lecsillapodni…
Múlt hét kedden a boltból hazafelé menet, a kollégium előtt egy hatalmas fekete-fehér kandúr ücsörgött.
Nagyon drámai lenne azt mondani, hogy rám várt. Szinte hivatalosan trónolt ott a hideg kövön, a bundája úgy nézett ki, mintha öltönyt viselt volna.
Gondoltam kikerülöm.
Aha. Nem. Amint meglátott, felém indult, a lábamhoz dörgölőzött, és eszelősen nyervákolt.
Jókora egy állat volt. Mikor két lábra állt kunyerálni (persze, hogy megsajnáltam, megsimogattam, és adtam neki a frissen vásárolt felvágottamból) felért a combom közepéig.
Azóta nem láttam azt a macskát, mégis mindennap eszembe jutott, ami önmagában is furcsa volt, hiszen passzív szorítást éreztem a gyomrom környékén, valahányszor csak megláttam egyet.
Az eset nem hagyott nyugodni. Választ, magyarázatot kerestem erre a miértjére, azaz, hogy miért kezdtek el hirtelen érdekelni a „szőrcsomóköpdösők”. Mit csináltam hát?
Nemzetközi macskakiállításra mentem cicapárti, folyton nyávogó párommal. Ez csak azért vicces, mert kissé magas, hosszú hajú, szakállas rocker az illető.
Éreztem némi izgalmat. Úgy mentem oda, hogy fagyosan és érzéketlenül végigmérem az összes egérfogó delikvenst, és győztesen távozom az ajtón.
Aha. Nem. Találkoztam vele.
Pillantása nyugodt volt, olyan mély, olyan magabiztos. Komolyan kellett vennem. A vesémig látott, és nem bírtam elszakítani a tekintetemet róla. Hűvösen közölte a tényeket: „Igen, macska vagyok. Na és? Utálsz. Na és? Mégis mindig mindenütt együtt leszünk, amikor éppen szükséged van rám, és akkor is, ha nem. Teszek majd kiállhatatlan dolgokat, vérlázító dolgokat, olyanokat, amiért újra és újra megbánod, hogy valaha is megszerettél. De ott leszek, stabilan, és megingathatatlan véleménnyel.”
Történt már veled olyan, hogy valakire nagyon haragudtál, és folyamatosan azon gondolkoztál, mennyi mindent kell majd feltétlenül megbeszélnetek, és csinálnotok együtt, ha már kibékültetek?
Milyen érzés volt azon töprengeni, hogy „ha ezt elmondom xy-nak, hogy fog örülni…”, és közben rájönni arra, hogy tíz perce vesztél össze vele?
Mindig ragaszkodunk a haragunkhoz. Miért? Az önérzetünk miatt. Miért? Mert azt hisszük túl sok időnk van arra, hogy éljünk, és boldogok legyünk máskor. Egyszer csak ott tartasz, hogy eltelt egy vagy két év, és lemondtál valakiről, mert pofátlanul és aljas módon nálad hagyta az összes zokniját.
Mindenkinek van valakije, akivel lehetett volna máshogy. Mindenkinek van valamije, amit mindig csinálhatna máshogy.
Az emberek azért élnek, hogy boldogok legyenek. Mindenki ezt szeretné elérni.
A boldogság sosem cél, hanem valami, ami csak úgy megtörténik velünk. Érdekes, hogy általában olyasmi okozza, amiről sosem gondoltuk volna, vagy még a sokkolótól kezdve a kenyérpirítóig mindent bevetettünk ellene (még a Google Drivera is feltöltöttük). Persze, miközben a boldogságra áhítozunk, rendszeresen elzárjuk az útját, és még jól meg is rugdossuk, nehogy bármi történhessen.
Velem tehát ez történt. Egy öltönyös kandúr.
Ezen tapasztalataimat felhasználva, most az lesz a következő, hogy megtanulom a Sweet Child O’ Mine-t hegedülni. Tudniillik, ez életem második tényezője, ami felállítja a szőrt a hátamon, és mostanában állandóan ez szól a rádióban, ez az első szám, amit a youtube ajánl nekem, hogy hallgassam meg újra, és valamilyen varázslatos ok miatt a boltban sem hagy békében nyugodni, sőt az iskolában a folyosón gyakorló gitáros is ezt nyomja…
Lehet, hogy inkább kimosom az itt hagyott zoknikat…
Lehet, hogy már nem is haragszom senkire…
Lehet, hogy már nem is utálom a macskákat.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése