Holdtölte

Oké... nem volt túl egyszerű hétvégém. Nem úgy terveztem, ahogy alakult, de végül úgy alakult, ahogy reméltem...

Először is. Pénteken hazaértem ötkor, apa kijött értem a mekihez. Jó kedvem volt, jó idő volt, szóval minden olyan jó volt. Otthon kipakoltam, aztán elintézem a húgomat, hogy hegedüljön, majd bekapcsoltam a kicsiknek a tévét, én pedig leültem a gép elé, és képeket szerkesztgettem.

Később valamiért hátra mentem a szobámban, és észrevettem, hogy Kecskés hívott. Visszahívtam a vezetékesen.

• Hát az úgy volt, Flo... hogy itt állunk a kapu előtt, beengedsz?

Ehhez a mondathoz hozzákapcsolódik az, hogy megkértem rá, mindig szóljon, ha jön, mert lehet, hogy elfoglalt vagyok, vagy nem vagyok itthon. Számtalanszor előfordult, hogy szólt. Amikor már az ajtóban állt...

És, hogy kiket takart az a mi? Szépszemű is vele volt.

Az utóbbi kifejezetten hiányzott. Sajnos nem a városban lakott, így nagyon ritkán találkoztunk, akkor is keveset, és utána sokáig nem láttam, csak a méteres levelekben tudtunk kommunikálni. Ezért már előre készültem rá, hogy szombat délután jön. Hát hogy meglepődtem, mikor péntek este fél hétkor ott állt az ajtó előtt...

Behívtam őket, úgy volt, hogy csak azt beszéljük meg, hogyan lesz a másnap. Fél tízig maradtak nálunk.

Aznap éjszaka nagyon keveset aludtam. Össze-vissza forgolódtam, a telihold fénye bántotta a szemem, és kávéznom kellett reggel, hogy ne aludjak el. A délelőtt tehát még rendben volt.

Kuszival, Pacsirtával, Kecskéssel és Szépszeművel azt beszéltük meg, hogy fél ötkor találkozunk, megvárjuk Kuszi fellépését a kórussal, és elmegyünk bowlingozni.

Akkor kezdett összedőlni a nap, amikor Kuszi bejelentette, hogy nem tud hozzánk csatlakozni, eltört a mamája bokája, és teljesen ki van lelkileg, valamint tanulnia kell, ezért inkább hazamegy fellépés után.

Rá negyed órára hívott Kecskés, hogy valószínűleg késni fognak, és nincs minden rendben. Mikor kérdeztem hol vannak, azt válaszolta a vízparton, de nem tudja, hogy hol.

Tudtam, hogy valami nagy baj lehet, és hogy nincs sok esély rá, hogy a mai napon még bowlingozni fogunk, ezért felhívtam Pacsirtát, hogy jöjjön le gyorsan, és keressük meg őket.

Hála a jó égnek, Kecskés neki valahogy elmagyarázta, hol vannak, így neki vágtunk a városnak. Kábé tizenöt-húsz perc alatt odaértünk.

A felső vízparton voltak, egy viszonylag használaton kívüli úton, ami az erdőbe vitt, és egy árok haladt keresztül rajta.

Nem volt épp kellemes látvány. Kecskés savanyú mosollyal elindult felénk, hogy üdvözöljön, a háttérben két alak feküdt egymáson, láthatólag illuminált állapotban, Kecskés után pedig Szépszemű dülöngélt, de félúton elesett, és a földön landolt.

• Miért ittak ennyit? - kérdeztem.
• Nem tudtam leállítani őket – mondta Kecskés, és lehajtotta a fejét.

Szépszemű ekkor már a lábam előtt feküdt, és Pacsirta, meg az én bokámba kapaszkodba ezt hajtogatta:

• Én nem akarom ezt... én nem akarom ezt!

Megpróbáltam gondolkozni. Kecskés és én elmentünk zsömlét, és vizet venni, hogy legyen ami felszívja az alkoholt, és hogy hányás után ne száradjanak ki teljesen, Pacsirta meg elvállalta, hogy ott tartja őket.

Utána gyorsan történtek a dolgok.

A két számomra ismeretlen ismerős viszonylag hamar (két órán belül) kijózanodott, és hatkor elindultak fel a városba.

Szépszemű volt kész a legjobban.

Az egyik féljózan, mielőtt elment volna, azt bizonygatta nekem, hogy hogyha nem ébred fel, nem biztos, hogy túléli.

Miután elmentek, megpróbáltuk betakargatni Szépszeműt, hogy legalább ne fázzon meg, de kevés sikerrel: szinte teljesen kihűlt, a keze, és a ruhája mocskos volt, ő maga is borzalmasan festett.

Pacsirta és Kecskés leültek az árok szélére bagózni, én pedig közéjük ültem. Fáradt voltam, és iszonyatosan aggódtam Szépszeműért. Átfutott az agyamon, hogy mi van akkor, ha a féljózannak igaza volt, és tényleg nem éli túl...? Sírva fakadtam.

Kecskés és Pacsirta azonnal átölelt, én pedig az utóbbi nyakába fúrtam a fejem, és kibőgtem magam.

Fél hét magasságában arra jutottunk, hogy megpróbáljuk összeszedni Szépszeműt, így Pacsirta és Kecskés felpofozta, majd nagy nehezen felültette.

Kétszer hányt, utána is majdnem eldőlt, de hárman felváltva tartottuk ülő helyzetben. A két fiú folyamatosan beszélt hozzá, próbálták felébreszteni, én meg letörölgettem róla a hányást, és az egyéb váladékot, ami elhagyta a száját és az orrát. Nagyon rosszul volt.

Akkor tért vissza a bizalmam, mikor magához tért annyira, hogy rávettem, hogy megegyen egy zsömlét. Falatonként etettem meg vele, de jót tett neki. Pacsirta és Kecskés vállára támaszkodva elindult felfelé a lejtőn, én vittem az összes cuccot.

Borzalmasan nézett ki, amit hagytunk magunk után. Mindenhol hányás maradék, szétdobált papírzsepkendők, és az alkohol tartalmú üveg... Még egy ok, hogy sose nyúljak italhoz...

Nehezen jutottunk fel Szépszemű mamájához, közben háromszor megálltunk, ráadásul Szépszemű semmit nem látott, alig tudta, hogy hol van. Az utolsó métereken arra kért minket, hogy énekeljünk. Kecskésnek nagyon szép hangja van, de utál énekelni. Most mégis hangosan és bátran énekelt, csak hogy mindent megtegyen barátja kedvéért.

Szépszemű mamája nagyon jól fogadta. Ott álltunk négyen összeszakadva az ajtóban, lehajtott fejjel, ő pedig beinvitált minket, és amíg Kecskés elmesélte, mi történt, Pacsirta és én elrendeztük Szépszeműt. Levettük róla a kabátot, és a cipőt, majd ráfektettük az ágyra.

Én is rádőltem az ágyra, betakartam, és lehúztam a kapucniját.

Csukva volt a szeme, de megkereste a kezem, és ezt nyöszörögte:

• Sajnálom... nem akartam, hogy így alakuljon...
• Most már mindegy.

Átkarolta a derekam, és maga mellé húzott. Megöleltem, aztán kimásztam az ágyból. Hamar elaludt.

Nem tudtuk miért csinálta, és ez aggasztott minket a legjobban.

Azt kell mondjam, hogy abszolút elcseszte a szombatunkat. Tudta, hogy mit terveztünk, és tudta, hogy számítunk rá, ő viszont felrúgta ezt az egészet, és nem volt benne semmi önkontroll. Talán nem is akarta kontrollálni magát. Az egész napunk elment azzal, hogy rá vigyáztunk a hidegben, arra, hogy ne legyen semmi baja, halálra aggódtunk magunkat, és attól is pluszban félnünk kellett, hogy mit fog szólni a mamája. Pedig biztosan mindannyiunknak lett volna jobb dolga is ennél, mint hogy egy külön program részesei legyünk.

És ami a legfontosabb: ezek után volt mersze felhívni telefonon, és bocsánatot kérni. Be tudta ismerni, hogy hibázott, és meg tudta köszönni, amit tettünk érte. Abszolút megalázó, és szégyellni való szituációba keveredett, de benne volt annyi, hogy felvállalja előttem, és megtegye, amire más sokkal pitiánerebb helyzetekben sem képes.

Nem mondta el, miért tette, de most már nem is számít. Vannak akik azért isznak, mert rossz napjuk van. Vannak, akik meg akarnak halni, és feszegetik a határokat. Vannak, akik csak úgy jópofának tartják a dolgot. Vannak, akik teljesen elkeseredtek.

Ezekben az emberekben egy közös: egyedül érzik magukat.

Ezúton szeretném megüzenni Szépszeműnek, hogy bármit is tesz a jövőben, és bármilyen problémája van, sosincs egyedül. És, hogy büszke vagyok rá a fentiek miatt.

Mindenkinek, akik valamiért szenved, vagy magányosnak tartja magát, vagy csak úgy, mielőtt öngyilkossággal, vagy bármi más felesleges őrültséggel próbálkozna, legyen szíves gondolkodjon el azon, hogy kinek mit nem mondott még el, és hogy mi mindent akart megcsinálni még. Rá fog jönni, hogy a dolgok felénél sem tart még, ezért nincs értelme feladnia semmit. Ha éppen egyedül is van, biztos, hogy találni fog legalább egy olyan személyt, aki mellette áll majd. És ez éppen elég lesz ahhoz, hogy végigvigye az útját.

Ezt a napot két számmal fogom jellemezni.