Soul diving

Vannak pillanatok az életben, amikor egyszerűen azt kérdezed magadtól: minek keltem fel ma?

Hétágra süt a nap, és akkor látod életed legszebb naplementéjét a buszon zötykölődve... nem számít. Elveszettnek érzed magad.

Vannak emberek, akiknek tök mindegy, hogy vagy, vannak akik még direkt rátesznek egy lapáttal, és akadnak, akik elkezdenek foglalkozni veled. Aggódnak a lelkedért.

A lelked meg általában tabu téma. Mindenkinek van, és senki nem szereti, ha engedély nélkül turkálnak benne. Van, aki eljátssza, hogy nyílt, és mindent rád borít, ami csak eszébe jut – de az igazságot sosem vallja be magának. Van, aki túlságosan bezárkózik, és egy szorongó kis báb lesz belőle, olyan, amelyik nem alakul át pillangóvá sosem. Van aki pedig egyszerűen pontosan akkor kér segítséget, amikor úgy érzi, hogy tényleg nem tudja megoldani egyedül a problémáit. Mert pontosan annyi ideig mérlegel/gyászol/átgondol, amíg ő ezt fontosnak érzi, amíg úgy dönt azt az időt még rá tudja pazarolni arra a dologra. Nem vár hónapokat, és éveket. Csak dönt. Valahol mindenki elsősorban a saját lelkéért felel. Van, akinek az a feladata, hogy mások lelkén segítsen, de csak akkor, amikor a személy már feladná. Amikor defektet kap az autó és belsőt kell cserélni. Amikor csak egy lökés hiányzik, hogy elindulj a hintával... Amikor nincs mese, ki kell teregetni a szennyest, különben megpusztulsz.

A lelked mindig a titkokról szól. Olyanokról, hogy ki tetszik, ki ette meg az utolsó kockát a táblacsokiból, hogy min ábrándozol, és hogy te törted el a keresztanyád egyiptomi vázáját, nem az öcsi. De ki tudhat ezekről? Rajtad kívül?

Minden titoknak megvan a maga súlya. Így mindig megvan az is, hogy kinek mit mondhatsz el.

Első helyen áll a családod, akiknek minden apró fájdalmadról beszámolhatsz, bár az már nem biztos, hogy pont az apukáddal fogod elsőre megbeszélni, hogy szerelmes vagy. A család azért jó, mert normális esetben feltétel nélkül megbízhatsz bennük, anélkül, hogy bárkinek is kiadnának.

A barátokkal már nehezebb a helyzet. Folyamatosan ott lebeg a fejed felett a nagy kérdés, hogy valóban megbízhatok benne? Holnap tényleg nem azon fog csámcsogni az egész suli, hogy leégettem magam egy nagymenő végzős zenész srác előtt?

Ezért van nagy különbség a haverok és a barátok között. A haverokkal bulizunk, lógunk, szórakozunk, és legtöbbször nem tárgyalunk komoly dolgokról. Fele annyira vagyunk bizalmasak velük, és sokkal felszínesebb a kapcsolatunk, mint egy baráttal. Persze, van hogy félreismersz embereket. Ezért nem szabad soha senkibe többet látni, mint amennyit megmutat magából. A másik oldal mindig később derül ki.

De van, hogy tévedünk, vagy elítélünk valakit azért, mert a másik féltél valami olyasmit hallottunk róla...

Van egy ismerősöm, nem rég ment új iskolába, és nem nagyon jön ki az osztálytársaival, csak pár emberrel. 18 éves, és már kicsit talán előrébb jár szakmai tudásban, mint azok, akikkel összekerült.

Viszont ő sem nagyon szereti a sulit. Azt hiszem, nem ez a hely való neki, nem érzi itt jól magát, és látszik is, hogy kilóg. Viszont talán sokan tévednek vele kapcsolatban.

Van egy barátom, akit még általánosban ismertem meg. Tor ötödikben lebukott hozzánk, és valamiért nagyon megkedvelt. Annyira, hogy Valentin napon hozott nekem egy szál rózsát, meg egy kiskutyát. Én csak elvörösödtem, és berohantam a mosdóba, mert nem akartam elhinni. Annyira cikinek éreztem. Mindenki azt mondta, hogy az iskola lúzere, egy debil kis fogyatékos hülye gyerek, aki furcsa dolgokat csinál, és legózik földrajz órán... és rózsát hoz nekem. A magyar tanárom jött utánam a mosdóba. Nehezemre esett, de elfogadtam az ajándékot, bár akkor még inkább undort éreztem. Pedig gondoljunk bele, hány fiúnak jut eszébe manapság rózsát adni egy lánynak magától...

Még azon az év elején odaállt anyukám elé, és közölte vele: „Szerelmes vagyok ám a Floba!”. Nem tudom honnan ismerték meg egymást. Azt hittem ott kapok szívrohamot, mikor anya elmondta, hogy milyen kis aranyos volt...

Hetedik év végén szántam rá a fáradságot, hogy megismerjem egy osztálykiránduláson. Évek óta az egyik legjobb barátom, és nagyon sok dolgon mentünk keresztül együtt. Ő az egyetlen olyan ember talán, aki végig ismeri a történetemet részletesen, hiszen ott volt velem. Gyakran tartotta bennem a lelket, mikor kellett, és visszafelé is próbáltam megadni azt, amit tőle kaptam.

Azt hiszem eddig ez volt életem egyik legnagyobb tévedése. Hagytam, hogy mások döntsék el, milyen ember, és nem kezdtem el kételkedni a véleményükben már az első pillanatban.

Van egy barátnőm, akinek az egyik osztálytársával volt egy elég zavaros ügye, de szerencsére tisztázták a dolgot, és merem állítani, hogy most barátok. A barátnőm még kételkedik benne, és nem meri biztosra venni, hogy az illető valóban az-e akinek gondolja, és nem ő ismeri-e félre. Tudniillik hallott bizonyos embereket beszélni erről a srácról, és ez elbizonytalanította. 

Azt javaslom, mindenki maga próbáljon meggyőződni arról, hogy ki milyen valójában. Előbb-utóbb az illető úgyis megmutatja az igazi énjét, hiszen mondhat bármit, az hogy valaki hogyan cselekszik, mindennél jobban elárulja. 

Tévedni emberi dolog. Azt hiszem, ez valószínűleg igaz, mert nem hiszem, hogy a tojásrántotta, vagy egy kolibri gyakran tévedne. Furcsák vagyunk. Meg akarunk felelni bizonyos elvárásoknak, ami a tömeg szerint helyes. Közben lehetséges, hogy azokkal, akiket piszkálunk, vagy eltaszítunk magunktól sokkal jobban kijönnénk, mint eddigi ismerőseinkkel.

Szóval arra jutottam, hogy folyamatosan figyelnünk kell arra, kivel mit osztunk meg, és hogy kitől óvakodunk, amikor lehet, hogy nem kellene.

Állandóan csalódunk. Ez elkerülhetetlen. Az élettel jár. Képtelenség sértetlennek maradni. Valaki mindig bántani fog, és nincs az a pajzs, ami tökéletes védelmet nyújtana. Épp ezért vannak titkaink, és sosem üres a lelkünk. Vannak évtizedes titkok. Vannak pár perces titkok. És vannak olyan titkok is, amik örökre azok maradnak. De ne fosszuk meg magunktól a lehetőséget, hogy megismerjük azokat az embereket, akikkel megoszthatnánk őket.