Sírnak a hegedű húrjai...

Sírnak a hegedű húrjai.

Furcsa, hogy ezen a hangszeren

Nevetni nehéz, csak zokogni,

azt tudunk... természetesen.

Egy ideig megpróbáltam mindenkit szeretni. Úgy néztem az emberekre, mintha mindegyik egyforma lenne, mintha mindenki érezhetné, és gondolhatná ugyanazt, amit én, mintha természetes lenne, hogy tisztelem a társamat.

Ahogy múlik az idő, a sötétebb emlékek kicsit elhomályosodnak, és a szépek felerősödnek. Olyannak látjuk a személyt, akiről ábrándozunk, amilyennek szeretnénk, vagy szerettük volna látni. Azután, mikor szembesülünk vele, összetalálkozunk az utcán, rájövünk, hogy mekkorát tévedtünk.

Nem sokáig tart, amíg kiábrándulsz ebből a feltétel nélküli szeretetből, hiszen tizenéves korodban sajnos elkezdesz rájönni dolgokra. Kiválasztod magadnak az akkor szerinted leghelyesebbnek ítélt magatartásformát, és nem is tudod, mennyire beskatulyázod magad.

A leggyakoribb típus az, aki mindenkivel és mindennel jóban van felszínesen, buli az élet felkiáltással, és nem igazán foglalkozik érzelmi szálakkal. Ha mégis megtörténne, elég hamar rálegyint, hogy ne érezhesse veszélyeztetve magát. A másik felettébb jellemző magatartás az, hogy alárendeled magad másoknak, feltétlen szeretettel fordulsz az illető felé akit kiválasztottál, és úgy tűnik, hogy ez működik is – egészen addig, amíg a másik rájön, hogy bármit megtehet veled, mert abszolút és tökéletesen kihasználható vagy.

Vannak akik egy ideig engednek másoknak, aztán betelik a pohár, és elzárkóznak. Teljesen, vagy szinte teljesen, és nagyon keveseknek engedik meg, hogy mélyebb betekintést nyerhessenek a fejükbe. Ez talán egyfajta védelmi bástya, hiszen a szeretet és a kapcsolatok alapja a bizalmon alapul – ők pedig valamiért elfelejtették, hogyan kell bízni másokban.

Embereket nevezel ki magad körül haveroknak, barátoknak, szerelmeknek… elvárod tőlük, hogy ugyanannyira toleránsak és normálisak legyenek veled, mint amilyen te vagy velük. Ez a kép előbb-utóbb összedől, és te összeomlasz alatta a csalódástól.

Állítólag az lenne a leghelyesebb, ha senkihez sem kötnének minket erős érzelmi szálak, csak a jövendőbelinkhez és a családunkhoz köteleznénk el magunkat valójában. Így senkitől nem várnánk el semmit, senkire nem haragudnánk, és egyszerűen továbblépnénk a következő emberre. Hiszen aki el akar menni, az menjen csak. De az életben ez nem ilyen egyszerű.

Annyira könnyűnek hangzik, de a szíve mélyén mindenki arra vágyik, hogy a családján kívül fontos legyen valakinek. Hogy legyen, aki meghallgatja, és csak azért bízhasson benne, mert van, mert nem veri át, ha pedig mégis csalódnak valamiért egymásban, azon is túl tudjanak lépni, és ne kelljen megváltoznia annak, ami addig jól működött…

Nem az a normális, hogy késsel járok a farmerzsebemben az utcán, és még a legfelhőtlenebb pillanatokban is magamnál tartom, hogy megvédhessem magam. Fárasztó ez az állandó készenlét. Mennyivel egyszerűbb lenne minden köntörfalazás és játszma nélkül megismerni a másikat, és megmutatni, kik vagyunk…

De hát ez sem így működik. Mert mindenki önző. Mindenki csal, lop, hazudik, elhallgat és elméleteket, magyarázatokat gyárt arra, mit miért csinál, vagy nem csinál.

Mégis vágyunk rá, hogy hiányozzunk valakinek, ha elmegyünk… De ha jól belegondolok, több millióan élnek még a Földön, akiket nem ismerek...

Sírnak a hegedű húrjai.

Ahogy száguld az indulat,

úgy porzik a gyanta is,

De a hangszer végig megmarad

Sírnak a hegedű húrjai.

A szekundsúrlódás túl bizonytalan.

Sforzatót kell játszani,

de az élet dala hangtalan…

Most.

(Saját vers)