Néha előfordul,
hogy nagyot csalódunk, és magunk alatt vagyunk. Ekkor érdekes módon az összes
sikeresebbnél-sikeresebb ismerősünk felvonulást tart előttünk, kifejezve, és
ráerősítve arra, hogy mennyire szerencsétlenek, és alantasak is vagyunk
hozzájuk képest. Hogy soha nem érhetünk el arra a szintre, ahol ők állnak. Hogy
soha nem fogunk a dobogó első fokán állni a futóversenyen, hogy soha nem kapjuk
meg az év énekese díjat, hogy mi csak megbukhatunk a félévi vizsgáinkon, hogy
mi soha nem kaphatjuk meg álmaink pasiját, minket soha nem fognak szeretni…
Hogy kevesebbek
vagyunk, mint a többiek. Ez nem igaz.
Kecskés egyszer
húsz percet késett tőlünk. Megkérdeztem tőle miért. Ezt válaszolta:
„Idefelé jövet a
vízparton megláttam egy lányt, aki egyedül ült az egyik lépcsőn, kezében a
világító telefon képernyője, és sírt. Tovább mentem, de eszembe jutott, hogy én
is ültem így ott azon a lépcsőn. És tudom, hogy mindennél jobban vágytam volna
valakire, aki észrevesz, odajön hozzám, és megkérdezi, minden rendben van-e…”
Mindenkinek vannak
rossz napjai. De amikor sorozatban azt tapasztaljuk, hogy rossz napjaink
vannak, ingatag a lelkivilágunk, akkor nem biztos, hogy minden rendben van.
Vannak pillanatok
az életben, amikor eljön az ideje, hogy változzunk. Egyik pillanatról a
másikra, mert nem halogathatjuk tovább. Mert a vége kétféleképpen végződhet csak:
elkezdődik egy új történet, vagy folytatjuk a régi kis szürke életünket, és
hagyjuk, hogy betemessen minket a por.
Kuszi barátnőm sokat
szokott ezen molyolni, és rendszeresen szomorkodik is miatta. Azt mondta, azért
szeretné, hogy azért szeressék, amilyen valójában belül.
Elgondolkoztam
ezen. Amilyen belül.
Én is voltam
olyan, mint ő. Görcsben állt a gyomrom minden nap, és legszívesebben bebújtam
volna a sarokba, nehogy meg kelljen szólalnom, közben pedig áhítattal vártam a
szőke herceget, hogy észrevegye a rút kiskacsát. Így talált meg, és használt ki
az összes hülye, aki csak tudott. Én pedig csak ültem a sarokban, kapucnis
pulóverben, és bő farmerban, lófarokkal és pápaszemmel, azt hajtogatva, hogy én
ilyen vagyok, aki akar, szeressen ilyennek, én nem tudok, és nem is akarok más
lenni, különben sincs szükségem változásra.
Érdekes, hogy
minden ember az életedben tanít valamire. És bennem ez az egy mondat nagyon
megmaradt: „…te nem is vagy okos, csak jó a memóriád. Kis hülye. Vagy inkább
nagy…”.
Ez volt az a
pillanat, amikor végigfutott az agyamon, hogy na itt van stop. Én miért ne
lehetnék több annál, aminek mindenki hisz? Az indított el az utamon, hogy meg
akartam mutatni az összes szerencsétlennek, aki lenézett, hogy más vagyok. Nem
az a jelentéktelen szürke egér, aki bárkinek odaadja a matekháziját lemásolni.
Nem az a stréber lány a második padból…
Meg kellett
szeretnem magamat. Egész addig a tükörnek azt mondtam, hogy csúnya vagyok. Hát
megpróbáltam úgy kinézni, hogy tetszek magamnak.
Azt akarod, hogy a
belső értékeid miatt szeressenek? Azért amilyen valójában vagy? Ez rendben van.
De akkor olyannak kell lenned, amilyen valójában vagy. Kívül-belül.
Tudod, Kuszi, én
nem vagyok kárörvendő. De kevés jobb érzés van annál, amikor ott állsz a
színpadon, aztán azok, akik addig lenéztek, odajönnek hozzád, meg sem ismernek,
és megkérdezik: Csúcs volt, te ki vagy?
Te pedig azt
felelheted:
„A stréber a
második padból.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése