Romeo e Giulietta / Wendy levelek 1.

Romeo és Júlia. Igen ez a magyar helyesírása, én sem értem mi a logika benne, de már annyi nézeteltérésem volt ezzel a művel, hogy ebbe már igazán nem kötök bele.

Volt egy idő, amikor ki nem állhattam ezt a darabot, mert nem értettem. Talán most sem értem igazán. Tele van logikátlannál-logikátlanabb történésekkel a tragédia. Kezdve azzal, hogy először találkoznak, egymásba szeretnek azonnal, másnap összeházasodnak. Semmit nem tudnak a másikról, Júlia nem is feltételezi Romeóról, hogy büdös a lába, vagy szájszaga van, Romeo meg előtte össze-vissza szerelmes mindenkibe. Mégis honnan tudja, hogy Júliánál nem talál szebbet, jobbat, és okosabbat holnapután?

Ezzel együtt azt kell mondanom, hogy Shakespeare mégiscsak tudott valamit. Valamivel többet arról a csodálatos érzésről, amire mindenki vágyik.

Nézzük csak Júlia helyzetét. Beleszeret az ősellenségébe, titokban összeházasodnak, el kell viselnie, hogy előtte mondják el mindennek Romeot, de ő még mindig hűséges. Szembe kell fordulnia a családjával, senki nem áll mellette, teljesen egyedül van. És amikor megérkezik a hír, hogy Romeo megölte Tybaltot, egy Capulettet, Júlia szeretett nagybátyját... Júlia még mindig hűséges hozzá, és szereti.

Gondoljuk csak át. Van egy barátnőnk, vagy egy barátunk, de már a kapcsolat elején azt fontolgatjuk, hogy xy talán jobb választás lenne. Vagy már együtt vagyunk három éve, kiszerettünk az illetőből, és már legszívesebben valaki mással folytatnánk az életünket, de megtartjuk a személyt egy biztos pontnak, mert nem biztos, hogy azzal a másikkal összejön, és nem szeretünk egyedül lenni. Mintha félnénk a sötétben. Mit érez majd a másik, amikor rájön ezekre, vagy netán máshol hallja vissza őket? Mindegy az nem számít. Ebben a történetben csak én vagyok a fontos, sosincs olyan hogy mi. És mondok még valamit: soha nem is volt olyan.

Előfordul, hogy egy párkapcsolat tökéletesen működik, de a két fél mégis szétmegy. Az egyik tegyük fel elmegy az ország másik felébe tanulni, vagy dolgozni, a másik meg úgy dönt, hogy ő nem bírja a távkapcsolatot. Ahelyett, hogy amikor hétvégén hazajön a társa, vörös rózsával, vagy fehér zsepivel várná a peronon. Inkább helyettesíti valaki mással. Valami harmadrangú egyénnel, tök mindegy ki az, csak legyen. Csak közel legyen.

Amikor Romeo tévesen értesül róla, hogy Júlia meghalt, kockáztatva az életét Veronába megy, egyenesen a sírboltba, mérget vesz, és Júlia teste mellett megöli magát. Amikor Júlia felébred, és látja, hogy férje halott, egyszerűen beledől Romeo tőrébe.

Mind a ketten fiatalok, és egyik sem gondol bele abba, hogy talán folytathatnák később mással, ha kiheverik a sokkot. Ők csak egymás számára léteznek, és soha, de soha nem találtak volna maguk mellé egy olyan társat, mint aki a sírban fekszik. Hogy elhiszem-e ezt? Azt hiszem igen. Csak meg kellett értenem egy kicsit, elvonatkoztatva attól, amit általában gondolni szoktam.

Olyan kegyetlenek vagyunk egymáshoz, de elvárjuk, hogy minket szeressenek? Miért?

Néha el kellene gondolkoznunk azon, mitől is vagyunk emberek. Shakespeare pontosan leírta ezt. Soha nem „született” még két olyan ember a földre, mint Romeo és Júlia. Pedig talán mindenkinek kicsit Romeónak, vagy Júliának kellene lennie. Hiszen mindenki egy Romeóra, vagy egy Júliára vágyik...

Egyesek szerint a szerelem egy olyan dolog, ami abszolút elveszi az emberek eszét, émelygést okoz a gyomrod tájékán, és irdatlan nagyságú rombolást hagy maga után, ráadásul az egész az agy műve, mivel bizonyos hormonok felszabadultan elkezdenek dolgozni, és ha leállnak, nemes egyszerűséggel kiszeretünk az illetőből. Mert örökké nem repkedhetünk rózsaszín felhők között.
Ez is egy nézőpont.
A másik meg, hogy nem mindegy, kit szeretünk meg. Mert nem látjuk milyen valójában, nem vesszük észre, ha rászed minket, ha meg észrevesszük, nem akarjuk elhinni. Szenvedünk, és játszmázunk, sajnálkozunk, és sírunk, mintha egy egyszerű szimpátiából született kapcsolatnak ez lenne a normális sorsa. Hogy hamuvá égjen, a tüzet a könnyeink oltsák el, és a maradékot szétvigye a szél.
A szerelem a lehető legborzasztóbb dolog a világon. Kiszolgáltatottá tesz, egyes esetekben megalázó, és depresszióra hajlamosak leszünk tőle.
Hihetetlenül vonzó számunkra egy olyan embert megismerni, aki kívülről ártatlannak tűnik, mások szerint viszont egy dühöngő vadállat veszett el benne, álszent, és egyszerűen rossz fiú, nem nekünk való...
Drágám, tudod, hogy sosem hallgatok senkire, és kipróbálom a dolgokat, így természetesen ezt sem hagyhattam ki. Óvatos voltam, ahogy ő is. Nem tudom megválaszolni, hogy megbántam e a döntésemet valaha is. Úgy éreztem egy kicsit, bárki bármit mondd, nekünk igenis szükségünk van a másikra, a többi meg majd elválik.
Így hát szerintem a szerelem egy kapocs. Racionalista vagyok, de nem hiszek ebben a kémiai reakcióban. A szerelem az, amikor bárki bármit mondd, meg akarod ismerni a másikat, akkor is ha van egy erős kétely a gyomrod tájékán. A szerelem az, amikor nincs szükséged mások véleményére, mert ez egyszer pontosan te tudod, hogy jól csinálod e vagy sem. A szerelem az, amikor egy hullámhosszra kerültök, és minden harmadik mondatotokon nevettek. A szerelem az, amikor ha csak eszedbe jut az arca elmosolyodsz, a szerelem az, amikor a legjobb barátodhoz bújsz oda újra és újra...

Kedvesem, van olyan helyzet, amikor nem kell figyelned mások véleményére, mert talán pont akkor halasztasz el egy fontos dolgot az életedben, ami soha többet nem tér vissza. A szeretet soha nem feltételhez kötött.


Ölel, 


Wendy